Megváltás

Megváltás

Guillaume, Sorelre várt a férfi lakásában. A helyet egyáltalán nem lehetett otthonnak nevezni. A vámpír a saját szobájára gondolt, a súlyos függönyökkel, a nehéz bútorokkal, a rengetek könyvvel, valamint papírok, vásznak, ecsetek és festékes üvegek kaotikus halmazával. Szerette azt a szobát. Még az üres borosüvegeket és a hanyagul az éjjeliszekrényen felejtett cukorkáspapírokat is nagyvonalúan megbocsátotta magának. De ez a személytelen lakás… Ennyi erővel Sorel egy barlangban is lakhatott volna. Időbe telt, mire a férfira bukkant és ehhez Connor, az ír vámpír segítsége is kellett. Főleg azért, mert meg akart győződni néhány információról… A férfi elvált, ezt rég tudta. De hogy valóban ő-e az, akiről Emma beszélt…
A filmekben a fajtája teátrálisan az ablakon keresztül vagy idiótán röpködve közlekedik. Grimaszolt a gondolatra. Ő az ajtót használta. Be volt zárva, de két módosított gemkapoccsal egy ilyen zár a számára nem jelent akadályt. Nem bírt napirendre térni a lakás mérete és a benne uralkodó sivárság felett. Elszomorította. Ez nem egy ember otthona. Ez egy állat vacka. És Audrey azt akarta, hogy végezzen vele. A férfival, aki érezhetően napról-napra sorvad. Talán éppen a baleset óta. Dominique, a szépséges, tökéletes Dominique legalább láthatott születést, alkothatott, szerethetett, küzdhetett. Igazán élt. Még ha fájdalommal is, de mindenképp teljes életet. De amit itt lát, az csupán vegetáció.
***
Hitetlenkedve gondolt vissza a napra, amikor a kérés elhangzott. Döbbenten nézett a sírástól eltorzult arcú nőre. Kétségbeesetten kereste benne azt a madárkára emlékeztető kislányt, akit lelkesült szeretettel dajkált, és a nőt, aki aztán szívet és lelket vitt az otthonukba.
– Nem hiszem el, hogy erre kérsz – mondta mérhetetlen szomorúsággal.
– Mi az, máris visszavonulót fújsz? Nincs egy perce sem, hogy megkérdezted, mit tehetnél a békémért. Öld meg Sorelt. Még Pierre is megpróbált valamit tenni, de az a per egy szánalmas cirkusz volt. Én pontot akarok tenni az egész végére. Ha nincs az a baleset… ha nem üti el a gyerekeket, Camille még mindig él és a fiamnak nem sérül végzetesen a teste és a lelke.
Guillaume sóhajtva a hajába túrt.
– Az imént mondtad: baleset. Nem gyilkosság. Nincs értelme azon őrlődni, hogy mi lett volna ha. A per szemét dolog volt. Pierre jogi haszonná akarta váltani Dominique nyilvánosság elé tett fájdalmát. De amire te kérsz… Kizárt dolog, hogy a fiad ezt akarná.
– A fiam már nem akar semmit. Meghalt – sziszegte Audrey – Tedd a dolgod: gyilkos voltál emberként és a jelenlegi létezésed pedig… Azt hiszem, felesleges kommentálnom.
Guillaume émelyegni kezdett. Ez olyan kegyetlenség, amit nem kötelező elviselnie. Bár képes volt racionálisan gondolkozni és sejtette, hogy Natalie már most is rémült a szobájába felszűrődő hangoktól, a nappaliból kifele menet mégis vadul az ajtófélfába bokszolt.

***

– Gui, hogyan lesz valaki öngyilkos?
– Hogy mi van? – a vámpír csikorogva fékezett le Emmáék háza előtt. Hátranézett. A kislány kissé előrebillent a gyerekülésben.
– Jól vagy? – kérdezte. Emma felnőttesen megigazította a haját és a táskájáért nyúlt. „Igazi nő” – gondolta szeretetteljesen Guillaume.
– Persze – mondta a kislány.
– Figyi, amit az előbb kérdeztél… – a szőke megköszörülte a torkát – Ugye tudod, hogy Mini nem lett öngyilkos?
– Igen tudom. Nem Dominique-ra gondoltam most – mondta Emma sóhajtva, miközben a csigaházát a táska egyik cipzáros zsebébe gyömöszölte – Egy felsős lány apukája próbált öngyilkos lenni, de megmentették.
– Hogy hívják azt a lányt? – kérdezte Guillaume ösztönös kíváncsiságból, bár szíve szerint valami megnyugtatót szeretett volna mondani Emmának.
– Lucie Sorel – mondta Emma.
– Sorel? – kérdezett vissza Guillaume elhűlve.
– Igen, Lucie – mondta Emma miközben kibújt a biztonsági övből. Guillaume kiszállt az autóból. Felsegítette a kislány táskáját és odakísérte az ajtó elé. Leguggolt és a két kezébe fogta Emma kezét.
– Figyelj, az a lényeg, hogy megmentették Lucie apukáját – mondta bénázva – Reméljük, többé nem akar majd öngyilkos lenni, oké?
Emma bólintott és a karját Guillaume nyaka köré fonta.
– Jövő héten találkozunk – mondta a vámpír – Csengess – kérte, aztán visszaült a kocsiba. Még megvárta, hogy Céline kijön a lányáért, intett, aztán Connor számát tárcsázta.
– Igen, én vagyok – mondta – Utánanéznél valakinek, hogy mi van vele mostanában?
– Guillaume? – Connor hitetlenkedve, kérdő hangsúllyal szólt bele a telefonba. Felugrott a gép elől és a kikötőre néző ablakhoz ment. A vizet és a hajókat nézve kilépett a jelenből és az időtlenségebe bámult. Legalábbis valamennyire.
– Utánanéznél valakinek, hogy mi van vele mostanában? – hallotta Connor a vonal másik végéről. Az órára pillantott.
– Munkamegbeszélésem lesz a főnökömmel és a Szent Szív kórház igazgatójával meg az IT-s mókusukkal – mondta.
Valóban fontos volt neki. Azután a végzetes hajnal után mintha egy eltökélt hangyaboly költözött volna a bőre alá, és ez a kényelmetlen érzés folyton arra késztette, hogy hatalmas cafatokban hámozza le magáról a bőrt, míg saját magát is széjjel nem szaggatja. Szerette Dominique-ot. Párizsban akart maradni, ott, ahol értik a fájdalmát, de Guillaume eltaszította magától. Mint minden alkalommal, amikor a sors súlyosan megsebezte a szőkét, Connornak most sem volt maradása. Mehetett volna Louisianába is, de a két sokat látott vámpír, Vincent és Janelle kapcsolata már korántsem volt olyan könnyed és bohém. A Guillaume-mal közös kaland befurakodott közéjük és ezt az elidegenedést Connor jelenléte csak fokozta volna a közös emlékek miatt. A hiány kétségbeesett lépésekre késztette. Tegnap éjszaka felszedett két lányt, de a hajnal közeledtével már undorodott magától. Bezzeg, amikor Rose és Leigh hívta, finnyásan nemet mondott a két elragadó vadnak. A rohadt életbe, Rose… Akit egy átkozott, rendőrségi felvételen látott meghalni. És Leigh, akivel később megpróbálta, de nem ment. Még mindig szerelmes volt Tiagába. Tiaga… Időnként azzal vigasztalta magát, hogy a lány és Dominique talán együtt vannak, bár nem igazán hitt a túlvilágban. Egyre kevésbé hitt már bármiben is…
A munka viszont jól ment. Tanulva a korábbi fájdalmas tapasztalatai miatt törekedett arra, hogy a fejlesztései eléggé költséghatékonyak legyenek. A főnöke látta ezt, és furcsamód épp emiatt adott neki egyre inkább szabad kezet a költségvetésben. Az eredmények őket igazolták. Ha már Dominique-ot nem menthette meg, másoknak még szolgálhat a javára.
– Nem tartalak fel – mondta Guillaume – Csak nézz utána Sorelnek, jó? Közösségi média, pénzmozgás, tb, ilyenek…
– Annak a Sorelnek??? – Connor sejtette, hogy hisztérikus a hangja.
– Igen – vakkantotta Guillaume.
– Mi a fenét akarsz vele, ha?
– Még nem tudom – sóhajtott Guillaume Connor ízléséhez képest némileg türelmetlenül. „Mégis mit képzel ez a szabadúszó majom? Nem neki lesz tétre menő munkamegbeszélése.”
– Csak nézz utána – folytatta a francia – És amit megtudtál, dobd át a bolt címére, kérlek…
– Ez egyszerűen nem így megy, tudod? – fakadt ki Connor – Hosszú, gyötrelmes hónapok teltek el teljes némaságban, te szemét. Szükségem lett volna rád. És hiába tagadod, talán neked is rám. Csak négy óra az időeltolódás. A meló végén fel is hívhatnálak, de nyilvánvalóan nem akarod. Miért?
Hosszú csend a vonal túlsó végén. Egy lassító autó hangja. Szaggatott sóhaj. Egy nehézségek árán kivitelezett nyelés.
– Sejtheted, hogy itt most rohadtul nem olyan, amilyenre emlékszel – mondta Guillaume rekedten – Minden szétesett – elcsukló hang – Ha maradtál volna, engedek a fájdalomnak és összeomlok. Nem tehetettem. Dominique-nak fontosak voltak a húgai, vigyáznom kell rájuk. Vigyáznom kell az idióta Pierre-re is és Audrey… hát ő jelenleg egyáltalán nem önmaga – zokogás, amitől Connor úgy érezte, megszakad a szíve. Aztán pár mély sóhaj, némi torokköszörülés – És Sophie-val is van mit helyrehoznom… De tudod mit? Hívj fel – egyezett bele Guillaume – Későn. Amikor már Natalie biztosan alszik.
– Videóhívás – szabott újabb feltételt Connor.
– Legyen – Guillaume fáradtnak érezte magát – Ha már ennyire perverz vagy, hogy vörös szemmel és csöpögő orral akarsz látni.
– Ki nem hagynám – csipkelődött Connor, majd hangnemet váltott – Szeretlek, te vén majom.
– Tudom – mondta lágyan Guillaume – Én is szeretlek, te ír bohóc. Sok sikert a munkához.
– Gui… én…
– Nem a te hibád – mondta Guillaume rekedten – Akartál segíteni, de leállított. És ezt tiszteletben tartottad, amiért hálás vagyok. Erre az érzésre volt szüksége, hogy nem szorul pátyolgatásra. Tetted, ami helyes volt, érted? Hívj majd.

***

– Maga ki a fene? – kérdezte Sorel meglepően szenvtelenül, amikor rövid konyhai matatás után megjelent a szobában egy pohárral és egy üveg vörösborral.
– Esetleg van még egy pohár? – kérdezte Guillaume bemutatkozás helyett.
– Miért is ne? – sóhajtott Sorel. Megint eltűnt a konyhába, majd visszatért és Guillaume felé nyújtotta a poharat. A szőke ráfeledkezett a csukló belső felén húzódó hosszanti forradásra. Sorel észrevette.
– Most szörnyülködik? – kérdezte Guillaume-ot – Ne tegye – felemelte a másik, sértetlen csuklóját – Nem voltam annyira eltökélt – keserűen felnevetett – Inkább egy gyáva féreg. Hívtam egy taxit és bevitettem magam a sürgősségire. Még jó, hogy sötét volt, különben a sofőr biztos nem vesz fel. Nem hibáztattam volna érte. Nekem sem lenne kedvem takarítani magam után – keserűen nevetett – aztán persze pszichológust hívtak, elvették a hivatásos jogsim, úgyhogy most csak kézzel rakodhatom a polcokat az arabokkal és a lecsúszott alkoholistákkal. Hoppá, mit is beszélek – üdvözlésre emelte a poharát, majd belekortyolt.
– Miért csinálta? – kérdezte Guillaume olyan őszinte érdeklődéssel, hogy Sorel meglepődött.
– Pár éve egy fiú élete gyökeresen megváltozott miattam és nem jó értelemben – felsóhajtott és egy pillanatra lesütötte a szemét – Ez a fiú nemrég meghalt… Pedig azt hittem, rendben van. Annyira akartam, hogy rendben legyen. Hogy lássam az esküvői fotóját a hülye közösségi médiában. Lássam a gyerekét a karjában. Akkor talán meg tudtam volna bocsátani magamnak.
Guillaume erre nem volt felkészülve. Könnyek csorogtak végig az arcán. Ő is ivott egy kortyot. Próbálta összeszedni magát.
– Megmondaná végre, hogy maga kicsoda és mit akar? – Sorel semmit sem értett.
– Hosszú idő óta ez a fiú, Dominique volt a legfontosabb személy az életemben. Az anyja küldött, hogy végezzek magával – mondta Guillaume. Sorel felnevetett.
– Hát akkor? Mégis mire vár?
Guillaume feldühödött. Eszébe jutott Emma, aki az autóban azt próbálta feldolgozni ártatlan gyereklelkével, hogy vannak, akik meg akarják ölni magukat, miközben az ő Minije mindent megtett a lehető legteljesebb életért, mindhiába. Megragadta Sorelt és a falhoz szorította.
– Az istenért, ember, szedje már össze magát – sziszegte hidegen Sorel arcába – Vegye tudomásul, hogy nekem nem fog egy eszét vesztett nő parancsolni. Másrészt ne legyen ennyire önző. Dolga van, ha nem is Dominique-kal. De Lucie-val még helyrehozhatja. Helyre kell hoznia. És tudom, hogy képes rá. A fenébe is, térjen észhez – egy rövid taszítás után aztán elengedte a férfit. Lehanyatlott a karja, mintha elfáradt volna az erőkifejtéstől.
– Hogy halt meg Dominique? – kérdezte egy rövid köhögőroham után Sorel.
– Hmm… – Guillaume végigsimított a poros ablakpárkányon – Geodéziát olvasott a húgának esti mese gyanánt – elmosolyodott az emléktől, aztán Sorelre pillantott, várta a hatást. A férfi halványan viszonozta a mosolyt – Aztán lefektette Natalie-t, én meg elkísértem a szobájába, mert úgy volt, hogy filmet nézünk. Kicsit aggódtam, hogy fáradt, de megnyugtatott, hogy másnap csak kilenckor lesz órája, addig tud pihenni. Szóval filmet néztünk. Beszélgettünk. Szokásos. Reggel bementem hozzá, amikor nem hallottam mozgást. Ott feküdt az ágyban, de a lényege már hiányzott. Bemásztam mellé és öleltem, míg az anyjának fel nem tűnt az egész… – megköszörülte a torkát – Maga nem felelős a haláláért. Ha igen, akkor mind azok vagyunk. A baleset után nekünk kellett volna vigyáznunk rá. Tudtuk jól, hogy a fertőzésektől elfáradt a szíve, de nem nyaggattuk, hogy hívja fel a telefonszámot, amit az orvosától kapott. Hagytuk, hogy azt tegye inkább, amit akar. Szerethessen, tanulhasson, gondoskodhasson, teremthessen, élhessen. Tanuljon tőle, érti? Szerintem van mit.
Sorel megemelte az üveget és kérdőn nézett Guillaume-ra.
– Nem kérek – hárított Guillaume – Mennem kell. Ne okozzon csalódást.