Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Büntetés ajándékba
Annyi ember megfordul itt. Nem sietnek. Lassan, szomorúan, lehajtott fejjel sétálnak. Azt hihetnéd azért, mert szeretik nézni, ahogy a cipőjük alatt a színes falevelek a barna földbe süppednek. Mi sem állhatna messzebb az igazságtól. Ahogy nézem őket, ismerős érzés fog el. Egykor én is ezeken az ösvényeken lépkedtem, ha közel akartam lenni azokhoz, akiket szeretek. A temérdek szomorú ember közt, mégis van valaki ezen a helyen, aki önmagamra emlékeztet. Egy szőke lány, karjában egy nagy csokor margarétával. Olyan eleven, ahogy feltűnik az úton. Eshet az eső, vagy tűzhet a Nap, egy dolog állandó, hogy ő jön és mosolyog.
Amikor kislány voltam, azt gondoltam, azokról az idős emberekről, akik már minden szerettüket elveszítették, hogy róluk talán Isten is megfeledkezett. Hiszen, hogy is lehetne ajándék egy olyan élet, ahol a távozók kanyargós sorában a sor végén állnak? Tudod, megvan ennek is az ára. Nekik mindenkitől búcsúzni kell. Ez nem azoknak nehéz, akik elmennek, hanem azoknak, akik maradnak.
Ahogy telt az idő, és magam is megsirattam, búcsúztattam, temettem el azokat, akiket szeretek rájöttem, hogy amíg élünk, van lehetőségünk tenni, szeretni, nevetni, ölelni. Látod, milyen értékes az élet? Öleld hát magadhoz! Öleld szorosan, akkor is, ha ő nem mindig ölel viszont.
Talán több halált láttam közelről, mint más. Többet, mint ami egy nőre ráróható, de mindegyik találkozásból tanultam valamit. Megtanultam elengedni, még ha a szívem szakadása is kellett hozzá. Búcsúzni, bízva a viszontlátásban. Erősnek, és bátornak lenni, támogatni azokat, akiknek nem jutott más támasz. Nehéz lecke volt, és nem járt érte jeles osztályzat. Olyan sokszor emlékeztettem magam, hogy a halál is az élet része, hogy az évek hosszú sora alatt már éreztem magam mellett. Ott ült mellettem kórtermekben, szobákban, amikor olyan emberek kezét fogtam, akik a legtöbbet jelentették számomra. Éreztem a halál savanyú szagát, ahogy a szobára telepszik, hiába a kitárt ablak és az asztalon a nagy orgona csokor, nem tűnik el egyedül. És amikor mégis eltűnik, magával visz egy életet. Úgy éreztem, amikor én következhetnék, elém furakodnak, vagy mindenkit kelletlenül magam elé engedek, és nem voltam rá büszke. Azt hittem, én maradok az utolsó a sorban és az a büntetésem, hogy látom meghalni mindazokat, akiket valaha szerettem. Biztosan egyedül ülök majd a kertben, a nagy diófa alatt, ami egykor a sokaságtól volt hangos, és nem marad más társaságom, csak a kézfejemre szálló katicabogár. Nem marad utánuk semmi, csak elfoglalatlan székek, felemeletlen boros poharak, eljáratlan táncok… Mégis, mindannyian hagytak itt valamit. Szavakat egy papírlapon, felhajtott nadrágszárakat, minden tavasszal kihajtó piros tulipánokat. Betűk, öltések, virágok. Szép örökségek, ha nem felejtjük el bennük meglátni a szeretetet.
Azt mondják, úgy megyünk, ahogy jöttünk: egyedül. És, ha mégsem? Hogyha csókok emlékével, elmúlt szerelmek szép szavaival? Születésnapi torták ízével a szánkban, romantikus slágerek dallamaival a fülünkben? A szívünkben pedig szeretettel, ami puha takaróként öleli át a lelkünket?
Én most már tudom, hogy így van. Leéltem köztetek egy csodálatos életet, és amikor úgy éreztem, hogy az élet büntetés, akkor is a legnagyobb ajándék volt. Akkor is, ha az csak egy kézre szálló katicabogár. Mire megöregedtem, fájtak a térdeim, mert annyit táncoltam.
Ráncos volt az arcom, mert annyit nevettem. Ittam a pezsgőt, ha ünnepeltem, és ha szűk lett a ruhám dereka, hát vettem egy nagyobbat. Vörösre festettem a körmeim, és kacagtam, mikor azt mondták, már nem nekem való. Mosolyogtam idegenekre, ha ők nem is mosolyogtak vissza rám. Etettem kóbor macskákat kedves dorombolásért cserébe, elolvastam minden könyvet, amit haza tudtam vinni, láttam mindent, amit csak ember az életében láthat ezen a világon. És arra gondoltam, milyen butaság volt valaha is félni. Mert, ha szerettünk, sosem maradunk egyedül.
A szőke lány mosolyog, ahogy leteszi a sírra a nagy csokor margarétát, és így szól:
– Látod, Nagymama! Rólad sem feledkezett meg az Isten!
