Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Akik örökké velünk maradnak
Bőven akadt még időm az indulásig. Nem vagyok a céltalan csavargás híve, de el kellett töltenem még fél órát a városban. Vettem egy fél literes mentes vizet, egy pisztáciás csokoládét és a szokványos harmincnyolc fokos hőségtől ódzkodva, Kossuth Lajos szobrunk lábánál telepedtem le. A róla elnevezett tér szakaszát határoló magas fák, kedvező árnyékot biztosítottak a perzselő napsütés ellen. Nem sokkal azután gyermeksírást hallottam. A mellettem lévő padon egy kisfiú ült, lehorgasztott fejjel.
– Tudok segíteni?
Rám nézett azokkal a nagy, barna , kisírt szemeivel és megcsóválta a fejét. Alaposan végigkísértem rajta a tekintetem. Nyolc vagy kilenc év körüli lehetett. Összekulcsolt ujjakkal lógatta a lábát egy padon. Fénykoromban a kultikus Dragon Ball és a Pokemon rajzfilmek hódítottak, de nem mertem volna rá fogadni, hogy meg tudnám állapítani a pólóján látható mesefigurát. Kutya? Talán róka? Nem is lényeges. Mellékes gondolataimat félresöpörve, az önzetlen segítségnyújtásra törekedtem.
– Miért sírsz? – kérdeztem. – Bántott valaki?
Szipogott, majd megtörölte az orrát és rám nézett. Nagy, barna szemei körül kipirosodott arca azonnal elárulta, hogy jó ideje itathatta az egereket.
– Haza kellett jönnöm! – felelte.
Csaknem felháborodást véltem a hangjában, amitől figyelmesen felé fordultam.
– Honnan?
– A táborból.
Hangjából ítélve úgy tűnt, elhagyja a sírást és egy újabb nózidörgölést követően, a részletes beszámoló előtt, megköszörülte a torkát.
– Az osztálytársaimmal elmentünk a Balatonra – kezdte.
Elismerőn mosolyogtam rá.
– Gábor bácsi és Jutka néni vitt el bennünket – folytatta. – Gábor bácsi az osztályfőnökünk, Jutka néni pedig a testvenelőtanárunk.
Mint egykori T tagozatos öregdiák, kénytelen voltam megkérdezni tőle.
– Szereted a tesiórát?
Szőkésbarna haja csak úgy lengett a bólogatásától.
– Mindenki szereti az osztályban – legyintett kitérően. – És egész nap benne lehettünk a vízben. Olyan nagyokat ugrottam a stégről, hogy megfájdult a seggem. Egyszer ránk szóltak, hogy legyünk óvatosak, mert sok a kagyló. A Gergő lábát meg is sebezte az egyik. Ám nem sírt, mert tudta, hogy akkor ki kell jönnie a vízből. Szerencsére a lányok nem tudták meg, mert akkor beárultak volna minket Jutka néninek. Jutka néni nagyot sokat napozott. Gábor bácsi pedig nagyon ügyesen úszott. Egész nap csak úszott. Te…elnézést, maga…
– Tegezz, nyugodtan.
Szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Te tudsz úszni?
Sóhajtottam egyet, miközben felidéztem azokat a csodálatos időket, amikor az úszó tanárom és egyben osztályfőnököm, Gábor bácsi, egy nyár alkalmával, megtanított bennünket úszni.
– Tudok.
A kisfiú gyanakvóan pislogott rám és úgy tört ki belőle a bemutatkozás szándéka, mint a gejzír.
– A nevem, Brendon.
– Üdvözöllek, Brendon – bólintottam. – Az enyém, Krisztián.
Tétován pislogott rám, majd úgy láttam, ismét megremeg az ajka.
– Miért múlt el olyan gyorsan a nyaralás?
– Minden elmúlik egyszer – feleltem. – Ezt egy jóbarátom mondta nekem.
Dölyfösen belerúgott a levegőbe.
– De miért múlik el minden, ami jó?
– Milyen értelmetlen lenne, ha valami örökké tartana, nem igaz? – vontam meg a vállam. – Ami egyszer kezdetét veszi, annak később vége szakad. Ám az emlékek örökké megmaradnak, és bármikor felidézhetjük.
Megtörölte a szemét, melyek ugyan könnyektől áztatottak, mégis érdeklődve tapadtak rám.
– Ezt is a barátod mondta?
– Úgy van.
– Hogy hívják a barátod?
Hirtelen az ajkamra haraptam. Úgy döntöttem, eltekintek a pontosítás kihangsúlyozása felől.
– Bandinak!
– Milyen Bandinak?
Miután elmondtam neki, eltöprengve nézett rajtam végig. Elképesztő, mennyi értelem sugárzik egy nyolcéves gyermek tekintetében.
– Mit tanultál még tőle?
Egy darabig szótlanul bámultam rá, majd hanyatt dőltem. Nézzük csak. Mit is tanultam még?
– Történt egyszer, hogy nagyon nehéz dolgot toltam fel egy emelkedőn – meséltem. – Békával méghozzá. Mármint nem brekegőssel, hanem…
– … kézi békával, igen, tudom! – folytatta vidáman.
Megint csak elismerően mosolyogtam rá és folytattam.
– Szóval meggondolatlanul nekiveselkedtem egy nehéz emelkedőnek, ahelyett hogy segítséget kértem volna bárkitől is. Hozzáteszem, ez a munkahelyemen történt, ahol autóalkatrészeket gyártottunk. Úgy tűnt, hogy nincs elég erőm ahhoz, hogy egyedül feltoljam a raklapnyi terméket az emelkedőn. Elkezdtem visszacsúszni. Úgy bepánikoltam, hogy nem tudtam, hirtelen mitévő legyek. Majd egyszer csak ott termett mellettem és annyit mondott; Így könnyebb ugye?
Brendon úgy vigyorgott rám, mint akit hatalmas meglepetés ért.
– Ketten már könnyedén feltoltuk az emelkedőn a raklapot.
– Akkor Bandi nagyon erős volt.
Bólintottam és megkocogtattam a mellkasom.
– Itt is – tettem hozzá. – Azt tanította nekem, hogy sose szégyelljek segítséget kérni. Emellett több mindent is tanított nekem. Megmutatta, milyen jó, vidám hangulatban dolgozni. Azt is, mekkora erőt tud adni, ha megdícsérnek egy munka végeztével. Ő mindig bíztatott bennünket. Kitartó és nagylelkű ember a szememben.
Brendon olyan határozottan pattant fel, hogy még én is megijedtem.
– Az apukám is nagyon kitartó – felelte. – Egész hazaúton végig hallgatta, amíg sírtam. Megyek is bocsánatot kérni tőle!
Értetlenül pislogtam mindaddig, amíg észre nem vettem, hogy a park közepén elhelyezett Kossuth szobor körül sétáló apuka nem más, mint Brendon édesapja. Ha jól láttam, egy három, vagy tán négy éves kislánnyal sétálhatott.
– Ott vannak, a húgommal, Rékával – nyújtotta a kezét Brendon. – Réka mindent meg akar enni! Hoztam neki egy játékbabát, de azt hitte túró rudi és megrágta! Miért esznek meg mindent a kislányok?
A tudatlanok értetlenségével csóváltam a fejem. Brendon tisztelettudóan odalépett hozzám és kinyújtotta a kezét.
– Most mennem kell! – jelentette ki. – Jó volt veled beszélgetni, Krisztián! Üdvözlöm, Bandit, akitől sok mindent tanultál.
Miután kezet ráztam vele, elmorzsoltam egy könnyet. Vettem egy nagy levegőt, és a fák között himbáló forró levegő ellenére is, elégedetten nyugtáztam az elmúlt perceket. Lehetett vagy tíz, tizenöt perc, de tán még húsz. Mikor az órámra néztem, tudtam, itt az ideje indulnom.
Tudtam, hogy itt az ideje elbúcsúznom egy jóbarátomtól, kitől annyi mindent tanultam. És nem utolsó sorban, átadnom neki Brendon üdvözletét.
