Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád? A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Várjon
Még várjon!
Lassan nyikorgott a tolókocsi kereke. Éppenhogy haladt a fénylő járólapon. A vakító jobb szó rá. Visszatükrözte a fölötte áthaladókat.
Egy cipő és egy kitaposott balos papucs lógott a föld felett. Nem használta a lábtámaszt. Cserzett, vékony, erőtlen kezével újra megmozdította a kereket.
Éppen ez volt a baj, hogy csak az egyiket. Lassan sodródott a fal felé, elkerülhető lett volna az ütközés, de ő lefelé nézett, nem előre. Komikus is lehetne a pillanat, ahogy egy vánszorgó ember ütközik egy kinyitott ajtóval.
A bácsi magában motyogott. A kocsi egyenesbe állt és gyorsabban megindult a folyosó közepén. Egy várakozó nő szó nélkül megtolta hátulról, majd visszaállt a helyére, hogy a gondolataiba süppedhessen. A lendület elfogyott, a kocsi megállt.
– Hová megy egyedül bácsi? – kérdezte a folyosó oldalából nyíló bolt tulajdonosa, egy negyvenes évei végén járó hölgy.
– Hívná nekem a mentőt? Haza akarok menni… – nyöszörögte a bácsi.
– Honnan jött? – kérdezte hangosan a hölgy. A bácsi csak nézett rá. Elmosódott tekintete a távolban kutatta a választ, majd a nőre pillantott.
– Nem tudom… – bökte ki az idős férfi.
– A sebészetről jött? – találgatott a nő, hiszen abból az irányból érkezett, ráadásul nem valami gyors tempóval, így a legközelebbi osztály lehet a logikus válasz.
– Igen, onnét! – mondta a férfi. Újra elindult az ellenkező irányba.
– Hívná a mentőket? – tette fel a kérdést a bácsi reménykedve.
– Igen csak tessék várni, hamarosan jönnek! – mondta nagyot sóhajtva jó hangosan az ápolónő.
Nem türelmetlen volt, csak rettentő fáradt. Nem idegességből emelte fel a hangját, csak tudta, lehet, így se hallja. A bácsi elindult az ellenkező irányba.
– Maga honnan jött? – kérdezte a kardiológus aki a folyosón futott össze vele.
– Tudná hívni a mentőket? Haza akarok menni… – hangzott el újra és újra a kérdés. A szemészeten, a fülészeten, a belgyógyászaton, az elsőn a másodikon. A válasz pedig mindenütt ugyanaz volt.
– Menjen vissza a helyére és várjon!
Ő pedig elindult, de nem emlékezett, hogy hová, csak azt tudta, miért. Kórtermek, várakozók, ápolók, ápolónők, betegszállítók jöttek-mentek. Elsuhantak mellette, volt aki hozzászólt, de sokan csak elviharzottak mellette. Gépek csipogtak, pittyegtek, mentősök toltak el mellette már nem is embernek látszó embereket.
– Wc-re szeretne menni? Tudok segíteni? – kérdezte egy fiatal betegszállító. A bácsi éppen a személyzeti mosdó előtt várakozott. Bágyadtan nézett fel a magas fiúra.
– Tudná hívni a mentőket? Haza akarok menni… – mondta a bácsi sokadjára.
– Melyik osztályról jött? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom…
– Semmi baj, hogy hívják?
– Nem emlékszem… – motyogta a bácsi, majd megérintette a fiú kezét. Száraz és hideg keze remegett, mint a kocsonya.
– Hívná azért őket? Már régen otthon kellene lennem… – motyogta az öreg.
– Igen, most rögtön intézkedek, várjon! – mondta a fiú majd kikapta a zsebéből a telefont.
–Szia! Van most szabadon valaki? Lenne itt egy öreg úr, valószínűleg demens, haza készül el kellene vinni, szerintem egyedül van! – mondta a telefonba, közben bátorítólag megszorította lágyan a férfi remegő kezét.
– Másfél óra múlva tudnak érte jönni, mellesleg jó, hogy hívsz, mert már keresni akartalak az esti beosztás miatt. Ketten kiestek és hát… – a vonal végén tétovázott a hang, pedig mindketten tudták miről lesz szó, ez afféle pszichológiai trükk, vagy csak tapintatosság? Ki tudja…
– Hát, ha úgy van, akkor bent tudok maradni… – mondta a fiú fásultan, pedig nagyon nem akart, de ez van.
– Köszönöm! Ezt nem felejtem el neked, ne aggódj! – mondta a hang a vonal végén majd letette.
– Másfél óra… – kezdett bele a fiú, de elakadt a szava. A bácsi enyhén előredőlt a széken, már nem remegett a keze. Ő már nem megy sehova, befejezte a várakozást.
