Váratlan szerencse

3 (1)

Váratlan szerencse

Az egyetemi csoport – ahol jobbára több volt a csinos hölgyemények száma, és csupán alig két férfi volt megtalálható -, ideges, kíváncsi, zsongásszerű morajlással vonult be a nagy, tágas előadóterembe. Már megint egy vége-hossza nincs irodalomtörténeti előadást fognak meghallgatni, ami nem az egyes írók, költők szakmai életrajzát, és hullámvölgyszintű karrierjét voltak hivatva elmesélni, sokkal inkább az adott docensek, professzorok, vagy meghívott irodalomtörténészek egyéni látásmódját azzal kapcsolatosan, hogy a szóban forgó szabadgondolkodó személy mennyire sikeresen, fantasztikusan, vagy épp brilliánsan végezte univerzális, sokoldalú munkáját.
– Jöjjenek kérem! Haladjunk Hölgyek és Urak, mert az idő rohamosan telik! – hívta fel a figyelmet egy nyugdíjaskorú, kissé hajlotthátú, mégis jóságos tekintetű, pirospozsgás arcú tanárember, akiről csupán másfél év után tudták meg, hogy valójában habitált professzorról van szó, tehát nem akárki saját szakmájában.
A hangyabolyszerűen zsongó terem, ahol legalább háromszáz vagy még annál is több hallgató gyűlt össze, szépen, fokozatosan lecsillapodott, és csupán egy-két téveteg sustorgást lehetett hallani mélyen a hátsó nagyméretű padsorok között. Az egész terem visszhangokat továbbított, tehát az akusztikával semmi gond sem lehetett, legfeljebb, ha valaki a hideg levegő miatt merő véletlenségből eltüsszentette magát, akkor teljesen természetes volt, hogy a fél hallgatósereg azonnal odafordult, és jelképesen szúrósan, marconán farkasszemeztek az adott illetővel, aki véletlenül tüsszentett.
– Ti készültetek mára? – kérdezte egy őzikeszemű angyali jelenés szupermodell alkattal.
– Én még Bodor Ádám Szinisztra körzetét sem értem! Tök homály az egész! – vonta le velős, szókimondó véleményét egy másik stílusosan csinos lány.
– Jaj! Ne legyetek már olyan beszari nyulak csajszik! A kérdés az, hogy a XX. századi irodalomról, és a Nyugat kevésbé ismert költőiről fogunk hallani, vagy megint visszaugrunk a XIX.-századba? – kérdezte a lényegre tapintva egy görbefogú, szemüveges intellektuel, akit fotografikus memóriája sohasem hagyta cserben.
– Sok szeretettel üdvözlöm a népes hallgatóságot mai előadásunkon… – kezdett máris darálásba a professzor, mintha máris kifutott volna csekélyke idejéből. – A legfontosabb, hogy Önök mit gondolnak egy-egy könyvvel kapcsolatban! Ha kedvük tartja ne is hallgassanak rám, hiszen én csupán egy szolgáló aggastyán vagyok, és jómagam is csupán elméleti szinten igyekszem megközelíteni a dolgok összefüggéseit! – A professzor hangja egyszerre volt túlzottan alázatos, és szerény, mégis olyan ritka bölcsességről árulkodott, amit ez idáig az egyetemisták ritkán tapasztalhattak az egyetem falai között.
– Kezdjük mindjárt a horizontális és vertikális nézőpontokkal! Nem fogják elhinni Hölgyeim és Uraim, de sajnos pedagógiánk egyik sarkalatos hiányossága, hogy képtelen globális összefüggésekben gondolkodni! Amikor azt a szót használom, hogy ,,globális összefüggés” elsősorban arra gondolok, hogyha foglalkozni kezdenek egy költő-íróval, akkor azt úgy tegyék, hogy egy történelmi korszak részesévé teszik, tehát megnézik, hogy kik voltak az illető külföldi kortársai, és hogy milyen művészeti és egyéb irányzatokat képviselt stb. – Egyetlen tűt is lehetett volna hallani a tágas előadóteremben, mert ha a professzor ízes nyelven tanítani kezdett, mintha mesét mondott volna, s nem szokványosan halálunalmas tananyagot.
– Látjátok csajok! Pont erről téptem a számat én is! – jegyezte meg suttogón Katalin.
– Tudjuk Katikám! Nagyon jól tudjuk! – intették le a legtöbben.
A fiatal poéta-életű ember csöndesen, magánakvalón kuporgott a karzaton, majdnem a plafonnál ült és úgy tett, mint aki lázas szorgalommal jegyzetel, ákombákomokat firkálgat nagyméretű spirálfüzetébe.
,,Vajon a legtöbb tanár miért néz át az emberen? Miért kell minden esetben a szimpátiának, és az előítéleknek dönteniük egy-egy kérdésben?” – töprengett, és lázas agyában szinte rögvest megfogalmazódott a kissé gyerekesnek ítélt elképzelés, miszerint: meg fogja mutatni ennek a talpig emberséges tanárembernek a verseit, és egyéb irományait, hátha tud majd tanáccsal szolgálni!
Az utóbbi időben szinte naponta úgy érezte magát, akár egy tipikus öngyilkosjelölt, aki talán még nem döntötte el, hogy megteszi, vagy nem teszi meg az élet próbatételét, vagy csupán dacból kérkedik vele. Tanárai sorrendben alázták meg, gúnyolták ki. Az egyik irodalomtörténeti szeminárium keretében Berzsenyi verseit vették, és sajnos csak Tescós-kötetet sikerült venni az egyik áruházban, miután a jóval borsosabb kritikai kiadásra nem futotta pénzéből. Tanárnője szabályosan gyilkos cinizmussal magasba emelte hitványnak mondott Berzsenyi-kötetét, és kerek perec kijelentette, ha a vizsgán is így fog szerepelni annyiszor buktatja meg, amennyi hajszála még megmaradt.
Úrrá lett rajta a József Attilai-érzés, miszerint ha törik, ha szakad őbelőle ,,nem lesz tanár e féltekén”!
Miközben a professzor váratlanul felnézett a plafonig, majd közvetlen a fönti karzatra úgy tűnt, mintha cinkos mosollyal kacsintott volna a fiatalembernek jelezvén, hogy nem felejtette el hallgatólagos megállapodásukat, legalább is, ami az irodalmi ügyeket illeti.
S míg a fiatalember abban a hiszemben volt, hogy az egyetemen masszívan zajlik a totális alattvalókká züllesztés, és a személyiség megutáltatása, az egykori optimista önbizalmak szigor-kemény radikális porba tiprása, addig a legtöbb tanár el sem akarta hinni, hogy a nyelvészeti órákon katasztrofálisan, csupán csak bukdácsolni tud az isten barmának hívott magyar Forest Gump!
– Figyelj! Pszt! Ne haragudj! Mit írsz? – gyönyörű, egzotikus arcú, kíváncsiskodó hölgy ült le mellé. Mézszőke hajára esett a dédelgető, lágy napsugár. A fiatalembernek rögtön megdobbant a szíve, pedig már épp elégszer igyekezett önmagát figyelmeztetni, hogy a szerelem minden esetben manipulálja majd kivérezteti gyanútlan, gyerekes áldozatait.
– Ö… ízé… hello… hát csak úgy… – nyögte ki gyerekes zavarában, hiszen nem mindennap szólította meg egy gyönyörű nő.
– Megnézhetem? – kíváncsi, csillogó, álomszép szeme valósággal sóvárgott a titkok iránt.
A fiatalember óvatosan átnyújtotta spirálfüzetét, és titkon jócskán becsmérelni, szidni kezdte magát, amiért mindenféle csacska, bagatell dolgot leírt, csakhogy kellemesen eltölthesse az órából fennmaradó időt.
– Nagyon szép vers! – jegyezte meg a hölgy elismerően. – Ha van kedved óra után beszélgetni, szívesen megismernélek! – közölte angyali, huncut hangon, majd lopakodva visszasettenkedett a padsorok között, és halkan kiosont a nagyelőadó teremből.
,,Vajon mit akarhat igazán?!” – futott át röpke gondolatként a fiatalember agyán.
Az előadás időközben véget ért, és miközben a legtöbb hallgató jóformán azonnal megrohamozta a szabadságot jelentő kijáratokat, addig sokan maradtak, akik olcsó kiváltságok fejében gratuláltak a professzornak, hátha később vizsgán, vagy szigorlaton kegyesebb lesz hozzájuk a forgandó szerencse.
Miután mindenki kiment a teremből csak azt követően mert félszeg szerénységgel közelebb lépni a fiatalember.
– Elnézést kérek Professzor úr! Elhoztam az írásaimat… – jegyezte meg egyik lábáról a másikra állva.
– Oh! Nocsak! – kapta fel a fejét a bölcs tanár. – Ön igen-igen precíz és szorgalmas! – mohó kíváncsisággal vette fel ismét szarukeretes szemüvegét és máris ideges türelmetlenséggel lapozgatni kezdett a jóformán kockás-vonalas, hosszú sorokkal teleírt füzetlapok között, melyeken a verscímek aláhúzással voltak kiemelve a félreértés elkerülése végett. – Nahát! Ön aztán be tudja osztani az idejét kedves kolléga úr! Valóságos legendák keringenek az Ön hóbortos, különc személyiségéről az egyetemen!
A fiatalember most először hallott bizalmas biztatást, és elismerést nem is akárkitől, és ez nagyon jólesett egyébként is jócskán megtépázott, és porig alázott önbizalmának.
– Hát… ö… igazán köszönöm…
– Ugyan már! Ne szerénykedjen! Én az Ön korában örültem, ha nyelvészetből átrugdosnak, pedig akkor még más idők jártak! – tovább lapozgatott a maga kíváncsiságának kielégítésére, majd úgy vette le a szemüvegét, mint aki megpróbál bölcsen, tapintatosan fogalmazni, hiszen jól megismerte ennek a kivételes képességű, önbizalomhiányos fiatalembernek a jellemét.
– Kedves kolléga úr! Ha jól sejtem, akkor ezekkel a gondosan összeszerkesztett, elsősorban lírai szövegekkel Önnek célja van, nemdebár?! – nézett rá kérdőn kutatva.
A fiatalember hevenyészetten bólintott, és kortyokban igyekezett visszanyelni félelmét: ,,Most egész biztosan megalázó visszautasítás következik!”
– Feltételezem, hogy most sok a dolga és órára is kell mennie, de amennyiben megengedi néhány versét elvinném magammal, és megmutatnám egy-két szerkesztő ismerősömnek, hátha kitudunk belőle okoskodni valamit! Persze, ha ez megfelel Önnek? – közvetlen, barátságos emberként teljesen természetes, hogy a legtöbb hallgató szinte automatikusan megbízott véleményében, és kritikáiban.
– Az nagyszerű lenne… – motyogta csak úgy maga elé.
– Én köszönöm kedves kolléga úr, ha megtiszteli az irodalmat! – kezet nyújtott, és a kézfogás felért egy beváltható ígérettel, mely talán a fiatalember egész további életét gyökeresen befolyásolta.
– Akkor kedves kolléga úr! A mielőbbi viszontlátásra és amennyiben bármilyen gondja-baja volna, engem az Irodalomtudományi Tanszéken mindennap megtalál! Addig is sok szerencsét, és szép sikereket! – búcsúzott a professzor különös mosollyal arcán.
A fiatalember úgy lépett ki a nagyelőadóból, mint akit fejbe vágtak, vagy egy kissé spicces lett az önbizalmát erősítő, őszinte szavak hallatán. S miközben újfent elgondolkozott magában, és végigpörgette csenevész, meghajszolt élete eseményeit a gyönyörű hölgy kedves mosollyal belekarolt, és beszélgetni kezdtek további életük lehetőségeiről.