Vándorlámpás

5 (1)

Vándorlámpás

Ez az első fények ideje. Ilyenkor már egészen korán a világra csúszik az a fajta sötétedés, amitől egyre jobban vágysz utánuk, és egyre azt keresed, hogyan teremts kis időre világosságot, melyet a környezeted is szívesen vesz, mint hagyományt vagy az év egyik időszakát. Hogy is nézne az ki, ha már november közepén ablakodba kívánnád a karácsony ünnepi csillogását, amikor még a szomszéd néni is egyre azon sopánkodik, hogy lám csak, most múltak a Mindenszentek, és a sarki boltban máris ki van téve az első raklap csokimikulás.
Mi a túrónak? Nem vesznek belőle eleget decemberben? Te meg csak hallgatod, mint engedelmes kisdiák, és közben az jut az eszedbe, vajon azt is szóvá tenné-e, ha még aznap este ablakodba kerülne az épp az imént vásárolt csillagos fényfüzér. Csiklandozva szaladgál ujjaidban az inger, hogy próbát tegyél a néni tapintatával, már látod magad előtt, ahogy aztán napokig csak furán méreget, hogy végül egy óvatlan vagy éppen nagyon is előre megtervezett pillanatban a fejedre olvassa – te oktalan gyermeke a Gondviselésnek – hisz még az advent sem jött el, talán bizony dupla villanyszámlát akarsz-e majd fizetni jövőre?
Ámde mit bánod te azt! A fontos, hogy ne engedj teret a korai szürkületnek, így is ott ólálkodik az mindenhol, ahová nem ér el a fény. Tulajdonképp mondhatnánk, hogy már hetekkel azelőtt szembeszegülünk az őszi délutánok korai árnyékaival, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi gyertya, mécses ég eltávozott szeretteinkért a temetőben, de azt mégis más szemmel nézzük, annak más a hangulata.
A szívedet felderíteni nem az a pilács hivatott, amelyik márványra írt nevek aranyfényű csillogásáról verődik vissza, bármily sokat is veszel belőlük. Szentség ez is, de szomorú emlékezet, mely után visszavágysz szobád melegének jóleső ölelésébe a könyved vagy a vacsorád mellé.

Az első fények örömteli várakozásból származnak, és azért olyan értékesek, mert te alkotod meg őket. Népszokás fialta őket a történelem sodrából kiemelt meseszerű elbeszélés nyomán, s az ember világosság iránti szüksége is kívánatos volt ahhoz, hogy mára újra átéld minden pillanatát, melyeket elsőre nem is igen lehet összeegyeztetni értelmükben. A jeles nap – melyhez kötődnek – egyik fele emlékezés egy hősre, a másik meg olyan örömet és bőséget adó népszokás, amely felvidítja a hangulatot az egyre hűvösödő őszi szürkületben.
Leginkább az ember irtózásának és örömének fura elegye tudta ilyen közkedvelté tenné, máskülönben nem is tudnánk létezését mivel magyarázni. Nahát! Hogy miért vagyok ilyen rejtélyes? Hogy te meg kíváncsi legyél. Furdalja csak az oldaladat a szemöldökráncoló, értetlenkedő tudni akarás, mint felfedezőt csalogatja a távoli horizont, s mint krimiolvasót csábítja a következő fejezet. Hát nem jöttél rá már a címből is? Most miért vagy felháborodva? Úgy, értem már.
Lámpás származhat bárhonnan, s lehet bárki kezében, ebben igazad van. Hát akkor csak olvass tovább, s majd áruld el a végén, melyik pillanat világosította meg elmédet történetem mondanivalóját tekintve. Egyet elárulhatok, a főhős te magad leszel, kicsit megforgatlak, kicsit megszédítelek, hadd érezd úgy, mintha marionett bábu volnál, te én leszel, és mozdulataidat, gondolataidat én diktálom majd. Cserébe oly csattanót adok az eseményeknek az utolsó pillanatokban, hogy azon tűnődsz majd, milyen szép is lehet az élet, ha hozzáadjuk a magunk legjavát.

Fordítsuk most úgy a szálakat, hogy elillanjon az indiánnyár melege, s az ősz már javában dolgozzon. Nézz most szét a világban! Keveseknek van szeme meglátni a csodákat ilyenkor, mert azok csalafinták, csak az igazán érdeklődőknek mutatják meg magukat, csak ők láthatják meg az elmúlásban is az alkotást. Alkonyodik. Az árnyak halvány fehér párába burkolják leheletedet, vajon elérhetik, hogy észrevedd, ma már hűvösebb van, mint tegnap volt? Őszi kabátodat simogatja a közeledő esti fagy, észre sem veszed, ahogy zsebre dugod hideg kezedet. Az égen csillagok gyúlnak, élesen vibrálnak a lassan árnyalatot váltó kékségben, a házakban felkapcsolódnak a lámpák.
Egy órája még faleveleket gyűjtögettél, minél változatosabbakat kerestél formájuk és színük szerint. Ott lapulnak most a táskád rejtekén, mielőtt hazatérsz, le kell tenned őket valahol idekint, ahol nem száradnak meg még jobban, és viheted őket holnap magaddal. Egy órája még gyönyörködtél a park őszi arcában, vörös, arany, fakózöld és rozsdabarna szökött a szemedbe a fák kezdődő szendergésének jeleként, és arra gondoltál, mennyire rossz lesz, ha majd eltűnik ez színvarázs, s a természet ruháját levetve adja meg magát a tél hideg törvényének.
Hajnalonként itt-ott már recseg a fagyos fű a talpad alatt, s te a fázás ellen tiltakozva teszed fejedre az addig táskádban lapuló sapkádat. Eljött hát ez is, bárhogy odáztad volna még hetekig. Nem a te akaratod érvényesül itt, nem a te vágyaid szerint változik a világ rendje az évszakok sorában. Ó, hogy tudnál egész éven tavaszban élni! Hogy szeretnéd a langyos estéket, amikor még vacsoraidőben sem kívánunk egymásnak „Jó estét”, mert csak lefekvéskor sötétedik be igazán! Hát barátom! Újra eljött az az idő, amelyben hozzá kell szoknod ahhoz, hogy nemsokára tán havat is látsz majd, bármily elképzelhetetlen volt ez még pár héttel ezelőtt, amikor egy kardigán is elégnek bizonyult az utcai sétához. Bizarrul hátborzongató érzés volt, amikor nyáron kezedbe került egy téli fotó, áthidalhatatlannak érezted a kontrasztot a két benyomás között, melyet a hó látványa tett rád a hőségben.
Ha jobban belegondolok, a kedves ősz voltaképpen jótékony szellemként ül a nyakunkon minden évben, ő veszi ki finom célozgatásokkal szekrényedből a meleg holmikat, és ő az, aki festőtudományával széppé teszi a természet télbe hajló változásait, hogy tátott szájjal bámuld színeit, és teli tüdővel szívd be illatait, amíg egyszer csak azon veszed észre magad, hogy mindez elillant. Akkor pedig már késő.
– Ne szomorkodj, kedves! – szólna ilyenkor hozzád, ha tudna, de megteszi ezt ő a maga nyelvén számtalan formában. – Inkább tanítsd meg a gyerekeknek, hogy lássák meg mindig a szépet, mert az ott van mindenütt, csak észre kell venni. – fúj egyet a szél erejével, és te már tudod, mit kell tenned. Innen a falevelek. Ajándék készül majd belőle, gyermekek keze által, önmaguknak készített különleges emlék. Mulandó, mint az ősz, s éppolyan szép is, mint a színüket váltó erdők.
Jó szokásod szerint te magad is elkészítesz egy mintadarabot, késő estében hajlón nyírsz, ragasztasz, és díszítesz, míg tökéletes nem lesz az alkotás. Kiteszed a hűvösre, hogy a színes falevelek teljes pompájukat adhassák a művednek még néhány napig, és jóleső várakozással térsz nyugovóra.

Másnap kezdődik az igazi, a nagy munka, minden kis tanítványod az utolsó órát várja az iskolában. A szünetekben sorra hozzák neked megmutatni a hozzávalókat, kétségbeesett sírás üti fel fejét, ha valaki elfelejtett hozni egy alkatrészt. Ekkor kerül elő a padlásról a nagy doboz, hosszú évek fáradhatatlan gyűjtögetésének termése, igazi kincsesláda. Megnyugszanak a kedélyek, tanító néni idén is készült a feledékenyek helyett. Nagy az izgalom, csak a legfontosabb kellékek vannak beírva a világoszöld üzenőfüzetekbe, a díszítés mikéntjét csak az utolsó pillanatban árulja el a ravasz pedagógus. Magad is kételkedtél olykor az elmúlt napokban, titokban tudod-e tartani ötletedet, megmaradhat-e önmagának az óriási misztérium. A kitartó ostrom, amit a kicsik indítottak a rejtély felfedésére, igencsak próbára tette csábulni vágyó akaraterődet, főleg ha a kíváncsiskodást kiskutyaszemeket meghazudtoló, s rajtuk messze túltevő hízelgés fokozta. Ilyenkor nevetve hajtottad el az apróságokat, és arra gondoltál, te vagy a legnagyobb mágus, de pillanatnyilag legalábbis a legérdekesebb tanító néni az egész iskolában, akit nem lehet megingatni.
Hisz úgyis elérkezik a várva várt perc, amikor a nagy kartondobozt cipelve belépsz a terembe, és mindjárt kiderül minden, amit addig olyan nagy hévvel igyekeztél elhallgatni. Újabb mosoly terül el az arcodon, amikor az osztály felé fordulsz. Nincs még egy tanóra, amelyet ily felkészülten várnának védenceid. Egyetlen asztal sem áll üresen, most annak a padján is ott van rendre minden eszköz, aki reggel még feledékenységről tett tanúbizonyságot. Lassan elkezded kipakolni a saját hozzávalóidat, a falevelekkel teli táskát pedig asztalod takarásába bújtatod.
– Jól van, akkor kezdhetjük! Mindenkinek van zsírpapírja? – kérdezem ártatlan képpel.
– Igen, persze, tanító néni! De mivel fogjuk díszíteni? – kérdezik néhányan türelmetlenül.
Csodálkozást színlelve nézel rájuk, olyan jólesik még egy kicsit húzni a titokzatoskodás perceit. Úgy teszel, mintha nagyon gondolkodnál. Keresgélsz a kartondobozban, a szekrényhez mész, a polcokon nézelődsz. Kezedbe veszel egy csomag zsírkrétát, a gyerekek felé fordulsz, aztán megrázod a fejed. Mindenki elcsendesedik. Hát ez meg miféle játék?
Tovább kutakodsz a mappák között, amikor mintegy véletlenül és hirtelenjében ráakadsz egy csomag színespapírra. Azzal is odanézel az osztályra, akik egyszerre kérdőn, majd a következő pillanatban megnyugodva eresztenek el egy félmosolyt. Ezt az arckifejezést várva, újra azonnal megrázod a fejed. Nem, ez sem az, amit kerestél. Szemöldökráncolás a válasz. Nem értik, mi történik. Ennyire tanácstalan tanító néni? Miért nem szólt korábban, hogy nincs ötlete? Akkor vásároltak volna anyával legalább egy pakli filctollat.
Ebben a percben lassan visszasétálsz a tanári asztalhoz. Leülsz a székedre, és matatni kezdesz az asztal lábánál. Hangos a papírzizegés, amit keltesz, szemeddel is a keresgélés irányába fordulsz. Egészen hiteles a pantomimmutatvány, amit előadsz, és akkor a gyerekek sejteni kezdenek valamit. Tanító néninek valami nagy titka van ott, az asztalánál. Az iskolai szabályokat mostanra mindenki ismeri, ez tartja őket attól vissza, amit év elején még meg mertek volna tenni. Nem szaladnak oda hozzád, csak ha hívod őket. Te pedig egyelőre még nem teszed ezt. Még váratod a lábdobogást, hagyod, hogy a kíváncsiság minél magasabbra jusson a képzeletbeli grádicson. A türelmetlen várakozás viharos tempóra vált. Ha nem is szaladhatnak ki melléd, de felpattannak asztaluk mellett, rátámaszkodnak, lábujjhegyen igyekeznek kilesni, mit rejt a tanári asztal másik oldala.
Hamiskás mosoly jelenik meg az szád szegletében, egyre-másra kerekednek el a szemek. Na, mi van már? Mutasd meg! Ezt nem lehet kibírni! Végül előkerül a nagy táska, felülteted az asztalod tetejére. A benne megbúvó falevél halom tetején ott a lámpásod, amit saját kezűleg készítettél előző este. Szép komótosan, magad is csodálkozást mímelve kiemeled a szatyorból a drótfogójánál tartva. Éppen jól jön az ablakokon bevillanó kora délutáni napsütés, gyönyörű színeket kölcsönöz a hengerré formált papírnak, amelyre körös-körül minden őszi színt odaragasztottál a levelek segítségével. A fehér szegélycsíkok között megjelenik a piros, a narancssárga, a barna és a zöld is, mindegyik más alakú, mindegyik szép a maga módján. Hirtelen ötlettől vezérelve énekelni kezditek a lámpásdalt az üdvözletére, közben körbe is adod, s ez azon ritka alkalmak egyike, amikor szólnod sem kell, hogy vigyázzanak rá.
Megindul az alkotás, ide-oda nyúlsz, hogy segítséget nyújthass az elakadóknak vagy a szebbre vágyóknak, s kezeitek nyomán sorra születnek a „szentjánosbogarak”. Az óra végére mind a tizenegynehány ott sorakozik egymás mellett és mögött a széles ablakpárkányokon esti premierjükre várva. Az utolsó simításokat kell majd rajtuk elvégezni, aztán pedig ügyelni rá, hogy fel ne gyulladjanak a beléjük ragasztott mécsesek lángjától, miközben a kicsik ide-oda himbálják őket felszabadult jókedvünkben énekelve. A magadét is melléjük teszed, úgy áll most ott a tökéletes mintadarab, mint Esthajnalcsillagot követő hajóskapitány, mégiscsak látszik rajta, hogy nem gyermekkéz készítette.
A teremajtó a kincsekre zárul, csend borul a legkisebb légfuvallattól is zizegő lámpásokra, míg eljön az alkonyat. Az pedig bizony hamar megtörténik. Két óra múlva már egész sokan toporognak a teremajtóban, mindenki szeretné magához venni a saját darabját. Kulcs fordul a zárban, és ahogy nyílik az ajtó, kis lábacskák topognak végig az időközben felmosott padlón. Azt persze senki sem veszi észre, hogy minden kis remekmű teljesen elkészült az elmúlt két órában, erre járt egy szorgos manó, és valamennyit megjavította, megszépítette, megragasztotta. Gyülekező van. Meggyújtasz egy hurkapálcikát, és lángra lobbantod vele a lámpásokba tett mécseseket. Pár perc, és a sok kis világító batyu most már indulásra készen várakozik.
Leguggolsz, és magad elé állítod a sajátodat is, hogy azt is meggyújtsd. Egyszerre csak megáll előtted egy gyerekláb. Felnézel, az arca ismeretlen. Nem a tanítványod, kisebb is, mintsem hogy az lehessen.
– Szia! Hogy hívnak? – mosolyogsz rá, miközben elfújod a félig már leégett hurkapálcikádat.
– Csókolom, tanító néni! – szól a háta mögött közeledő nővére. Ő már ismerős. – A neve Luca, még csak óvodás. Nem baj, ha velünk jön a felvonulásra?
– Nem, dehogyis! Persze, hogy velünk tarthat. Ó, de neki nincs lámpása… – villan fel benned a gondolat, és mögötte szinte azonnal érkezik az ötlet is a következő pillanatban – Na, sebaj! Nézd csak! Odaadom az enyémet, vigyázol rá?
A kislány boldogan bólint, aztán odamegy a nővéréhez, és kéz a kézben elindulnak a többiek után. Nézed őket, és örömteli elégedettség jár át. Semmi sem történik ok nélkül, és néha abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy azonnal megértjük a miérteket, nem kell sokáig várni a felismerésre. Ez történt most is. Tulajdonképpen nem is akartál te mintadarabot készíteni, nagyon jól el tudtad volna magyarázni a szándékodat a gyerekeknek, valamiért azonban mégis nekiültél még tegnap este fáradtan és álmosan. Itt az eredménye. Van egy apróság, akit most nagyon boldoggá tettél, a lánc pedig hullámzik tovább, mert ettől te is boldog vagy, és mindjárt a szülei is idebiccentenek egy hálás mosollyal, hogy megköszönjék a gesztusodat.
Ahogy halad a körmenet, érdekes dologra leszel figyelmes. A kislány, akinek odaadtad a lámpásodat, most már nővérével közösen fogja azt, amit a nagylány készített. Hol lehet a tied? Gazdát cserélt volna? Nézelődsz, lábujjhegyre állsz, ide-oda nyújtogatod a nyakad. Nem látod sehol sem. Na mindegy, majd előkerül. Énekelsz az iskolásokkal, élvezed a sétát, igyekszel nem kifulladni menet közben, de ha mégis elfogy a szusz, ott vannak az osztályok. Mindet végigtanítottad, mindegyikkel te énekelted a lámpásdalokat sok éven át. Ha beköszöntött az ősznek ez az időszaka, akkor tőletek zengett a folyosó, igazgató néni szobája küszöbén állva, mosolyogva hallgatta a lelkes kórust. Most sem hagynak cserben, amikor tanító néni elhallgat, úgy egy tucat nótafa erősít rá a hangerőre, és nyugtat meg büszke tekintettel, nem kell abbahagyni a dalt attól, hogy te megpihensz kicsit.
Újra megpillantod a lámpásodat, a két sorvezető kislány viszi, úgy fogják közre, akár egy kincsesládát. A látvány mosolyra ingerel, olyan idilli ez a kép, hogy az este már nem is lehetne jobb. Ezzel el is engeded a történéseket, teszed a dolgod tovább. Forró teát és sült almát osztasz, édességet vásárolsz a büfét rendező szülőktől, beszélgetsz a gyerekekkel. Telik-múlik az este. Időnként megválsz a tömegtől, belebújsz a kabátodba, és kilépsz az iskola tornácára. Végigcsodálod a töklámpásokat, amik ezen a délutánon készültek gyerekek és szüleik keze nyomán, és felidézed a Márton-napi legendát, amit minden évben előadnak a nagyok. Kegyes a Gondviselés, szép időt adott az elmúlt években is. Hallgatólagos megegyezés ember és Isten között, hogy ezen a napon nem esik az eső, hadd tehessenek a kicsik nagyobb sétát az iskola körül a lámpásaikkal. Besötétedett, a Vénusz új estét köszönt. Vibrálva ragyog az ember számára már nem látható utolsó napsugarak fényében, melyek most már a látóhatár alól világítják meg, az égnek egészen kicsi szelete színes még a hegyek fölött, hidegkék derengéssel búcsúzik a nap. Feltartóztathatatlanul érkezik az éjszaka, mégsem bánod oly nagyon, mert csillagok milliárdjait húzza a fekete égboltra, s milyen is az ember, ha felnéz ilyenkor a mennyboltra… hullócsillagot vár. Nincs ideje most ennek, mégis szívesen kint maradnál még egy kicsit fázni, hátha megpillantasz egyet, csak itt, csak most, csak neked. Hátha leejt tán egyet mégiscsak a jószerencse, és akkor azt kívánhatod, hogy újra nyár legyen. A gondolat megborzongat, messze még a tavasz, nem jön elébb, ha mégoly nagyon várod is. Nagy sóhajjal térsz vissza az iskola meleg falai közé, rohangászó gyerekeket kerülgetsz, kiabálva váltasz néhány szót az ismerősökkel. A tanáriszoba jótékony, viszonylagos csendjébe menekülsz, de alighogy leülsz, kopognak az ajtón. Egyedül vagy bent, nincs más, aki kinyissa. Hát jó. Lássuk, ki az, és mit szeretne!
Lassú mozdulattal nyúlsz utána, nehezedre esik beengedni az éppen csak kizárt kinti hangoskodást. Ahogy feltárul a fehér faajtó, három tanítványod néz rád kipirult arccal. Kérdőn nézel rájuk, akkor veszed észre, hogy náluk van a lámpásod. Feléd nyújtják. A mozdulathoz mellékelt mosolyuk titokzatos. Titokzatos és szégyellős. Szégyellős és huncut. Mindenekelőtt azonban tele van szeretettel, és ez felülírja a kíváncsiságot, zavart és értetlenséget, ami időközben felébred benned. Egyszerűen, kérdés nélkül a lámpásért nyúlsz.
– Köszönjük szépen! – böki ki egyikük, a legbátrabb a sorban, és már el is rohannak.
Fejcsóválva nézek utánuk. Kis szélkelepek. Még azt is elfelejtetted mondani, hogy „Szívesen”, de legalább egy mosolyt kaptak tőled. Fáradtan behajtod az ajtót. Most már csakugyan leülsz egy kicsit, a lámpást magad elé teszed az asztalodra. Kinézel az ablakon, a távolba révedsz. A hátsó udvar nyírfájáról az utolsó levelek hullanak le. Milyen jó volt alatta ülni júniusban, amikor a melegben arra várakoztál, hogy véget érjen az óra, miközben a gyerekek az újonnan összeszerelt trambulinban ugráltak. El se tudtad volna képzelni, hogy az a gyönyörű üdezöld lombkorona néhány hónap múlva majd megválik a gazdájától. Íme, mégis így lett. Most azt nem tudod elképzelni, hogy újra friss hajtásai lesznek.
Ahogy így ábrándozol, tekinteted a lámpásodra téved. Először zavarodottan, szinte bosszúsan nézel rá. Valamelyik gyerek ráragasztott valamit. Talán nem volt jó úgy, ahogy volt? Aztán felfedezel még egy cetlit. És még egyet. A szép őszi falevelek között egyre több rikítóan színes papírdarabka tűnik elő, és most már azt is látod, hogy írás van rajtuk. Összeráncolt szemöldökkel állsz fel, hogy felkapcsold a villanyt. Amikor visszaülsz, az értetlenkedést olyan áramütésszerű rádöbbenés és öröm váltja fel, hogy még a szíved is belelódul. Nevek! Keresztnevek! Az összes! Minden gyereké az osztályból! Még a kis óvodásé is ott van, sőt valószínűleg ő maga rajzolta oda a jelét is, ha már egyszer írni még nem tud. Így kaptad vissza, kidíszítve, sokkal értékesebben, mint volt.

Súgnék, hogy mi jutott hirtelen eszembe, de már te is mozdulsz, ki az ajtón, vissza a terembe. A tábla fölé akasztod, mindenki által jól látható helyre. Év végén aztán, ha már mindenki megfeledkezett róla, és erről az estéről, szép csendben leveszed, és hazaviszed. Megőrzöd ennek az estének az emlékét, és amikor majd ezek a kicsik sok év múlva a bankettjükre készülnek, akkor elhozod nekik ajándékba.
Most talán már te is teljesen tisztán látsz történetemet illetően, visszaveszem hát a fonalat, legyél újra az, ami az elején voltál, az Olvasó, s ha teheted, élvezd az első fények idejét is, gyújts lámpát ott, ahol már elég a sötétségből, vagy csak egyszerűen tegyél magad mellé egy illatgyertyát, vegyél kezedbe egy jó könyvet, és igyál egy finom teát. Néha ennyi is elég, hogy újra világosság legyen, kint és bent a szívedben egyaránt.