Találkozás

Találkozás

Ma meglátogatom anyát, sok év telt el az utolsó találkozásunk óta. Annyi mindent szeretnék elmondani, de fogalmam sincs, hogyan kezdjek bele.

Talán kezdem azzal, hogy felöltözöm, elkészülök és összeszedem a gondolataimat.
Miért nincs a helyén a fésű? Természetesen most fogy ki a szempillaspirál, és még a vasalóval is megégettem a felsőm. Sietnem kell, mindjárt itt a busz. Jó lenne időjárásnak megfelelően öltözni, komfortosan akarom magam érezni, már önmagában ez az egész… mindegy is. Igazából nem, nem mindegy. Csak épp képtelen vagyok eldönteni, mi legyen az első szó.

Lehet, hogy kezdhetném azzal, hogy ápolónő lettem. De már hat éve nem dolgozom az egészségügyben, így talán nem is lényeges. Pedig egyszer volt egy néni, akinek a tekintete pont olyan volt, mint az övé. Magam sem akartam elhinni, amit látok. A néni még a barackot is próbálta rám tukmálni abban a tikkasztó nyári melegben. Mesélhetnék az első újraélesztésről… áh, erről inkább nem.

Vagy egyszerűen kezdjem ott, hogy volt egy hobbiállásom technikai sportban, amit tíz éven át űztem mindenféle időjárási viszonyokban? Ki tudja, mit szól majd hozzá, hogy a pihenőnapjaimon és az összes szabadságomon ennek a szenvedélynek éltem. Pedig, ha tudná, mennyire imádom a motornak a berregő hangját! Ahogy az aszfalton ég a gumi, és a kipufogógáz illata teljesen mámorító.

Azt hiszem, azt nem hagyhatom ki, hogy megházasodtam, és el is váltam. Biztosan hallani akarja majd, mi történt. Rendben, akkor majd elmondom neki, hogy sokat beszélgettünk, eleinte távkapcsolatban voltunk, majd elköltöztem hozzá Budapestre. Szerintem nem fogja elhinni, hiszen sose akartam a fővárosba költözni. A cél mindig az volt, hogy a nővéremhez közel éljek, ezért Dunántúl volt tervben. Nagyon röviden kellene elmondanom neki, miért is lett vége. Elmondom, hogy szerelmes voltam, de az évek alatt sokszor magamra maradtam a gondolataimmal, az érzéseimmel, és idővel azt vettem észre, hogy a mindennapjaim egyre inkább egy kis lakás falai közé szorultak.

Vajon meséljek részletesebben a volt kapcsolatomban megélt érzelmeimről? Hogy sokszor úgy éreztem, nem kapok elég figyelmet, és a kéréseim, gondolataim gyakran nem találtak megértésre? Vagy azt, hogy az intimitás ritkán volt jelen, és emiatt nem éreztem magam elég nőnek, elég szerethetőnek és fontosnak?
Nehéz ezt így kimondani, de ezek az érzések meghatározták a mindennapjaimat.
Talán a volt párkapcsolatomban mindketten másként éltük ezeket meg, és mások voltak az igényeink, elképzeléseink.

Esetleg azt, hogy apa temetésének napján nem törhettem össze, nem engedhettem felszakadni a fájdalmat, mert nem éreztem magam biztonságban? Pont úgy, mint apa betegsége ideje alatt, egyedül éreztem magam, hiába volt rajtam karikagyűrű. Vártam volna, hogy mellettem álljon a temetésen az exem, de a ravatalozó egy távoli pontján állt, és ez a távolság szinte kézzelfoghatóvá tette a közöttünk tátongó űrt.

Elmondhatnám azt is, hogy apa temetésének estéjén jelentettem be a válási szándékomat, mert elfáradtam minden tekintetben: a harcban, a fizikális és érzelmi szükségleteim betöltéséért. Elfáradtam abba, hogy kicsinek éreztem magam, olyannak, akit nem lehet szeretni, aki nem fontos.

Ha ezeket mind elmondom, akkor igen, el kell mesélnem, hogy apa meghalt két éve. Viszont akkor itt elmesélhetném neki büszkén, hogy apával sokat beszélgettünk, és teljesen másképp álltunk egymáshoz, olyan támogatóan. Biztos fog örülni neki, hogy mennyit dolgoztunk apával a kapcsolatunkon, és sikerrel. Meg is veregetem a vállam, sok munkám volt benne.

Azt is megemlíthetném, hogy belekezdtem egy önismereti folyamatba, hogy megtudjam miért is alakult így az életem és a “defektjeimet” felismerjem és javítsak rajtuk, hogy másképp élhessek, szabadon, feszengés mentesen, teljes valómban. Elmondhatnám, hogy ennek köszönhetően milyen értékes barátokra tettem szert.

Így a busz ablakán kinézve, ahogy suhannak a fák, eszembe juttatják, hogy mesélhetnék a bátorságomról, hogy igyekszem komfortzónán kívül élni. Sokszor utazok egyedül túratársasággal idegenekkel. Szép helyeket látok így, és fantasztikus embereket ismerek meg.

Hogyan értem ide ilyen hamar? Hajam rendben, ruha rendben. A lábam annyira remeg, hogy kénytelen vagyok lassan lépkedni.
Hirtelen azt sem tudom már megint, hogy hol kezdjem. Talán kezdem azzal, hogy a csokor virágot leteszem a sírra….

Ha tetszik ez a novella, ne felejtsd el csillaggal értékelni, vagy hozzászólásban mondd el a véleményed!