Új kezdet - 2. rész - Novella Blog

Új kezdet – 2. rész

– Mindent összepakoltunk? Lassan indulnunk kellene.
– Részemről megvagyunk, mehetünk.
Kázmér és családja készen álltak az utazásra. Egy kis faluba igyekeztek egy esküvőre. Matild, Kázmér felesége, sietősen elkezdte terelgetni lányukat, Zsófit az ajtó felé. Kissé késésben voltak, mint általában, és a vonatot nem késhették le. A faluhoz közeli városba tartottak, ahonnan majd Kázmér volt kollégája, a vőlegény, elfuvarozza őket a helyszínre.
Mielőtt bezárták volna az ajtót, Kázmér az órára nézett. Nem tetszett neki, amit lát. Gyalog vagy busszal is éppenhogy csak elérnék a kiszemelt vonatot. Gyorsan előkapta a telefonját, intett a család többi tagjának, hogy menjenek a lifthez, várják meg a földszinten.
– Hívok taxit – szólt utánuk.
– Rendben, ha nagyon muszáj. De hol fog Zsófi ülni?
– Majd megpróbálok gyerekülést is szerezni.
Már csak sejthette, hogy hallják, mert a liftajtó közben becsukódott, elnyelve a feleségét és a lányát. A férfi gyorsan előkapta a kulcsait, miközben tárcsázta a taxitársaságot. Azonban rá kellett jönnie, hogy mindent nem tud egyszerre csinálni, ráadásul a táskák még az előszobában voltak, azokat is ki kellett hozni. A diszpécser meg közben beleszólt a kagylóba. A nagy igyekezetben a kulcs kiesett Kázmér kezéből, belőle pedig egy hangos káromkodás szabadult fel.
– Jajj, bocsánat, nem magának mondtam – szabadkozott gyorsan, ahogy a vonal másik végén a hölgy olyan mélyet sóhajtott, hogy tisztán lehetett hallani a telefonban. – Csak nagy itt a kapkodás. Ezért is szeretnék egy taxit rendelni.
– Milyen fajtát?
– Hogy érti hogy milyen fajtát?
– Normál ötüléses, SUV, kisbusz?
– Jaa. Normál. Csomagunk sincs sok.
Ami persze relatív volt, de úgy képzelte ezzel csak be kellene férniük. Kázmér megadta a címet, majd épp el akart köszönni, mikor eszébe jutott a legfontosabb.
– Egy pillanat, várjon. Gyerekülést esetleg lehet kérni így az utolsó pillanatban?
– Nézze uram, gyerekülés egyrészt nem kötelező taxiban. Másrészt legalább egy nappal kell előre jelezni. Utánanézhetek van-e épp véletlenül az aktuális flottában, de nem ígérek semmit.
– Nagyon köszönöm! Viszonthallásra!
Gyorsan zsebre dugta a telefont, kigurította a nagy bőröndöt a folyosóra, majd visszatérve az előszobába felvette a hátizsákot és a szatyrokat. Ezt nem teljesen gondolta át, alig bírt megfordulni és mozogni, de indulni kellett. Gyorsan végignézett az aprócska lakáson, nincs-e villany felkapcsolva, sütő bekapcsolva hagyva. Aztán az ajtóhoz sietett, ahol aerobik mozdulattal kiforgott a sok csomaggal, majd megpróbálta bezárni az ajtót. A kulcs viszont még mindig a földön volt. A telefon pedig csörgött.
– Mi a jó fene jöhet még?! – morgolódott magában hangosan.
Ledobta a szatyrokat, az egyik majdnem kiborult. Lehajolt a kulcsért, felvette, gyorsan a zárba dugta és elfordította. Épp akkor ért oda segíteni a szatyron, mikor már dőlt volna el, kieresztve a tartalmát a folyosó padlójára. Felkapkodta a táskákat újra, majd a telefonért nyúlt. Matild hívta. Úgyis mindjárt lent lesz, nem vesződik azzal, hogy felvegye. Ahogy odaért a lifthez azonban még mindig csörgött. Győzött a kíváncsiság, illetve ha ennyit csörög, biztos fontos.
– Tessék, drágám!
– A hűtőben felejtettem Zsófi vacsoráját. A kék fedelű dobozban van, rakd bele kérlek a hűtőtáskába.
– Rendben, drágám – válaszolta Kázmér tettetett jókedvvel.
Letette a telefont, majd lehajította a szatyrokat, és visszarobogott a lakáshoz. Alig nyílt az ajtó, amint befért rajta máris rohant a hűtőhöz. Feltépte az ajtaját, szerencsére egyből meglátta a dobozt. Kivette, visszarohant az ajtóhoz, bezárta, majd a csomagokhoz sietett, hívta a liftet. A telefon megint csörgött. Nem volt hajlandó foglalkozni vele.
Ahogy leért a földszintre nem látott senkit. Ezek szerint megérkezett a taxi. Kisietett az utcára, már amennyire a terhei engedték, a túloldalon meglátta ahogy Matild épp Zsófit ültette a gyerekülésbe. Hála az égnek, hogy ekkora mázlijuk van. Ha már nehézkes volt az indulás, talán most már egyszerűbb lesz. Átfutott a zöldön, odaadta a csomagokat a sofőrnek, aki bepakolt a csomagtartóba. Közben beült előre, a többiek már hátul elhelyezkedtek. Ahogy a sofőr is beszállt, elindultak. Út közben nem sokat beszéltek, amiért Kázmér külön hálás volt. Vonatjegyet vásárolt, örült egy kis nyugalomnak és csendnek.
A vasútállomásra megérkezvén kicsit jobban el tudták osztani a csomagokat, de mivel Zsófi nem volt hajlandó sétálni, őt is vinni kellett. Így kissé nehézkesen is, de odaértek a szerelvényhez. A következő kihívás a megfelelő hely megtalálása volt. Mivel dugig volt a vonat, így nem ment olyan könnyen, de végül be tudtak préselődni két helyre hárman, a csomagokat pedig feltették a polcra, vagy a lábuk alá.
Maga a vonatút eseménytelenül telt, és egészen időben érkeztek meg a köztes úticélhoz. Nagy nehezen lekászálódtak a sok csomaggal, és eljutottak a váróig. Tas, a vőlegény, már ott várta őket. A szívélyes üdvözlések után átvett néhány szatyrot, ami nagyban segített az autóhoz való eljutásban. Sikerült is magukat becsomagolni a járműbe. Bár Zsófinak kicsit kényelmetlen volt a nagyobb méretű ülés, örültek, hogy valamilyet sikerült szerezni.
– Hogy utaztatok? – kérdezte Tas, már kifelé a városból, útban az esküvői helyszín felé.
– Az eleje kicsit stresszes volt, taxiba kellett ülnünk, de akkora mázlink volt, hogy egész gyorsan jött egy autó, amiben gyerekülés is volt. Utána már csak a vonaton kellett lavírozni ezzel a sok cuccal, meg helyet találni. Végülis egész időben ideértünk.
Útközben annyira lenyűgözte őket a hegyvidéki látvány, hogy észre sem vették amikor megérkeztek.
– Meg is jöttünk – szólalt meg egyszercsak Tas, aki látta hogy utasai kissé elbambultak.
– Ja, már itt vagyunk? – hüledeztek kórusban Kázmér és Matild.
A kempingben már nagy volt a sürgés-forgás, a másnapi nagy eseményre folytak az előkészületek. A köszönések és bemutatkozások után elfoglalták a nekik kijelölt szállást, ahol meguzsonnáztak. Igazából lehetett volna vacsorának is nevezni, mivel közben beesteledett.
– Akkor szerintem fürdessük meg Zsófit, aztán én is zuhanyoznék – osztotta meg a tervet Matild.
Volt a fürdetésben némi kihívás, mert gyerekkád nem volt, úgyhogy a zuhanyzóban kellett elérni, hogy Zsófit több víz érje, mint a két szülőjét. A gyors zuhany után törölközőbe akarták csavarni a csemetét, de az kiszökött anyukája kezei közül egy “megszökik” kiáltással, és elkezdett meztelenül rohangálni az apartmanban. Alig bírták elkapni. Még valahogy meg kellett oldani a fogmosást, na meg az öltözést is, mielőtt szabadjára engedik.
A fogmosás még mindig nagy ellenállást váltott ki, és mivel Zsófi még épp nem volt három éves sem, így nehéz volt elmagyarázni, miért is lesz neki jó hosszú távon, ha tisztán tartják a fogait. Mindenesetre, talán az új környezet hatására is, egészen gyorsan sikerült a kellemetlen műveleteket végrehajtani. Mire Matild belépett a zuhanyzóba Zsófi már Kázmérral fogócskázott a kanapé és a fotelek között.
Nem sokkal később Matild is végzett, és bevonultak Zsófival a hálószobába. Kázmér még akart egy kicsit beszélgetni a leendő ifjú párral, úgyhogy a zuhanyzást elhalasztva kiment az udvarra. Nem sokan voltak már ébren. A menyasszony még száraz virágot kötögetett, a vőlegény pedig az egyik haverjával sörözgetett. Kázmér úgy döntött, ebbe ő is szívesen beszállna.
Észre sem vették, hogy már hajnalodott, mikor végeztek a fontos témák kibeszélésével. Ideje volt lefeküdni aludni. Ahogy belépett az apartmanba hirtelen rátört a fáradtság, és Kázmér úgy érezte, nem tudna már lefürödni, úgyhogy inkább a hálószobába vette az irányt, ahol ledőlt az ágyra, és nyomban el is aludt.
Egy másodperccel később, legalábbis annyinak érződött, motoszkálásra ébredt. Matild és Zsófi már öltözködtek, kint ragyogóan sütött a nap. A felesége rosszallóan csóválta a fejét. Hirtelen nem értette miért, majd végignézett magán, és látta, hogy még a tegnapi ruhában, félig lelógva fekszik az ágyon.
– Meg tudom magyarázni – motyogta, szinte csak magának. De a család már kiment az ajtón, hogy reggelizzen.
Kázmér megpróbált még kicsit szundítani. Már félálomban is volt pár pillanattal később, amikor a telefon csörgése visszarántotta a valóságba. Ügyetlenül elővette a zsebéből, a kijelzőre bámult. Ez nem lehet igaz. A hívás, amire évek óta várt. A transzplantációs koordinátor.
Már régóta tudott róla, hogy vesebeteg. Sajnos gyógyíthatatlan, így a hanyatló veseműködést csak lassítani lehetett. Míg három évvel ezelőtt végleg felmondták a veséi a szolgálatot, és nem volt más lehetőség, mint hogy dialízisre járjon. Azaz csak képletesen, mert a két fajta dialízisből ő végül választhatta a hasit. Ehhez egy csövet vezetnek ki a hashártya alól, és egy cukorral dúsított oldatot kell a hasüregben cserélgetni. Ebbe a folyadékba a hajszálereken keresztül átkerül a méreganyag, és tisztul a vér. A sok hátránya mellett előnye ennek a kezelésnek, hogy nem kell kétnaponta bejárni a kórházba, hogy egy gép végezze el a tisztítást.
– Tessék – szólt bele kábán.
– Jó reggelt! Hogy van?
– Köszönöm jól.
– Remélem is, hogy jól van. Érkezett egy vese felajánlás, érdeklődöm hogy elfogadja-e?
– Persze, mi az hogy. Annyi a probléma, hogy én most egy kis faluban vagyok, és nem otthon.
– Adja meg a címet, és egy órán belül ott van a mentő önért. Kérem, most már semmit ne egyen és ne igyon. Ha esetleg a gyógyszerek és némi oldat van önnél, azt hozza magával.
Kázmér lányos zavarában hirtelen azt sem tudta hol vannak, ki kellett kiabáljon Matildnak hogy segítsen. Miután megadta a címet a koordinátor elköszönt, Kázmér pedig nagyot sóhajtott. Végre, egy új vesével sokkal könnyebb lesz. Felpattant, kirohant és közölte a jó hírt a családdal. Együtt jártak örömtáncot, mielőtt Kázmér elkezdett pakolni.
***
A mentősök időben érkeztek. Néhány falubéli igyekezett valahova a szűk utcán, és nézték mi ez a felhajtás. Kázmér odasietett a villogó járműhöz, és bemutatkozott a mentősnek. Ő elvette a táskáját és betessékelte a hátsó ajtón. Gyorsan leült a neki szánt székbe és bekötötte magát. Pillanatok alatt úton voltak. Olyan gyorsan vették a szerpentinen a kanyarokat, hogy alig bírt kapaszkodni. Kicsit könnyebb volt egy helyben ülni, amikor kiértek az autópályára. Azonban nem tartott sokáig az öröm, mert onnantól az út minden volt, csak nyugodt nem.
Főleg a leállósávban haladtak, de volt hogy álltak rajta, így be kellett vágódni jobb esetben a külső sávba, rosszabb esetben a belsőbe. Sokszor kellett fékezni, kerülgetni a figyelmetlen autósokat. Kázmér érzése néha az volt, hogy ez a száguldó szirénázó doboz egyszer szét fog esni. Már azon kezdett gondolkodni, lehet oda sem ér a saját műtétjére. Halálfélelme csak akkor enyhült, mikor beértek a városba. Ott is volt néhány eszement manőver, de már nem volt akkora a sebesség, és könnyedén haladtak.
A következő kihívás a leparkolás után következett, el kellett találni a kórházon belül a megfelelő osztályra. Mivel Kázmér még soha nem volt itt, fogalma sem volt merre kell menni. Ahogy felmentek a mentős beállóból, hirtelen a sürgősségi osztályon találták magukat. Többször is útbaigazítást kellett kérniük, hogy végül megtalálják a transzplantációs osztályt. Mikor odaértek, Kázmér fellélegzett, hogy végre itt vannak, innentől már jó kezekben lesz, és ha minden jól megy, kap egy “új” vesét. Persze tudta, hogy a műtét az utolsó pillanatban is meghiúsulhat, így túlságosan nem örült előre.
Becsöngettek, majd bejutottak a váróba, ahol a koordinátor az ügyeletes nővérrel már várta őket. A mentősök elköszöntek, Kázmért pedig bevezették az ágyához. Túl sok cucca nem volt, mivel nem úgy készült, hogy ide jön, de azért a meglévő ruhákból valahogy összeállított egy pizsamát. A következő órák hihetetlen gyorsasággal száguldottak. Egyik nővér jött a szobába a másik után. Mindenki mást kérdezett, papírokat töltöttek ki. El kellett menni ultrahangra és röntgenre, amihez a hasában lévő oldatot le kellett ereszteni. Majd az elmaradhatatlan branült szúrták bele, vért is vettek. Tömeget kellett mérni, még több papírt kitölteni. Közben még az oldatcserét sem akarta kihagyni. Bár kibírta volna már ezt az egy napot nélküle, még pár utolsó kört meg akart ejteni, csak úgy nosztalgiából.
Már jócskán benne jártak a délutánban, mikor megérkezett az orvos. Bemutatkozott, elmondta hogy ő fogja végezni a műtétet, és röviden elsorolta mivel fog ez járni. Másnap nem kelhet fel, még csövek fognak kilógni mindenhonnan. Ezeknek a száma majd egyre csökken, utána fel is lehet kelni, sőt kell is. A gyógyulás folyamata hosszú lesz, de türelmesnek kell lennie, és sokat pihennie, mielőtt majd elkezd mozogni. Megnyugtatta, hogy nagy eséllyel nagyon jól fog működni az új vese, és kettőt pislog, már lehet is sportolni. Kázmér kissé megnyugodott ezek után, de azért még a drukk egy része benne maradt. Attól tartott, nem fog tudni aludni sem, annyira izgatott volt. Vágyott már erre az új kezdetre, amit az orvos felvázolt.
Lefekvés előtt még felhívta Matildot. Elújságolta a mentős utat, majd mi minden történt a kórházban. Milyen vizsgálatokon esett át, illetve mire lehet számítani. Külön kiemelte, hogy nemsokára már otthon is lesz. Bőven benne voltak még a beszélgetésben, mikor a nővér megjelent az esti vérnyomásmérésre. Gyorsan elköszöntek egymástól. Kázmér megígérte hogy amint magához tér, telefonál. Miután a nővér elment, még gyorsan fogat mosott és lefeküdt aludni, másnap korán kellett kelni. Várt még rá egy zuhanyzás, és átöltözés.
Reggel még szinte el sem készült, már ott volt a beteghordó, türelmetlenül várta, hogy induljanak végre. Kázmér egészen izgult már, örült volna ha túl van rajta. Tudta, hogy maga a műtét el fog röppenni az altatás alatt. Mikor a csövet behelyezték a dialízishez, akkor is altatták, és nem maga a műtét volt a probléma, hanem az utána következő iszonyatos fájdalom. Észre sem vette ahogy áthaladtak a folyosókon, és odaértek a műtő bejáratához, azaz az előkészítőhöz. Ott már várta egy műtőssegéd, aki miután Kázmér ráfeküdt a műtőasztalra, elvégezte az előkészületeket. Ezután betolták a műtőbe, ahol a maszk mögül felsejlett az ismerős orvos arca. Az altatót seperc alatt beadták neki, és alig pár másodperc múlva már érezte, hogy szédül.
Hangokra ébredt, fél kábán még érzékelte, ahogy kitolják a műtőből. Majd rögtön vissza is aludt. A szobájában ébredt fel újra, ahol az egyik nővér éppen a vérnyomását mérte.
– Jó reggelt! Igaz, már majdnem dél van – mondta a nővér vidáman. – El kell kezdenie inni!
Kótyagos fejjel is érzékelte a katétert, amit még öt napig használnia kellett. Az elcsurgó vizelet pótlására pedig folyamatosan inni kellett. Mivel nem is ülhetett még fel, így fekve kellett megoldani a víz kitöltését és az ivást. Másnap ki is vették az egyik csövet, onnantól szabadabban mozoghatott. Igaz, a nagy seb miatt még eléggé nehézkesen ment a felülés és a járás. Azonban napról napra jobban lett. Egyik reggel pedig jó hírt közöltek: a katétert is kiveszik. Az infúziókból is egyre kevesebb kellett. Tíz nap után azon kapta magát, hogy épp a varratokat szedik ki. Azt mondták az orvosok, ha minden ilyen jól alakul, egy-két nap és hazamehet.
A tizenkettedik napon aztán megtartották az utolsó vizitet, és megígérték hogy hamarosan jönnek a zárójelentéssel. Illetve még a kötelező gyógyszereket is ki kellett váltani. Az immunrendszert ugyanis folyamatosan gyengíteni kell, hogy ne lökje ki az idegen szervet. Ezért, amíg az a vese működik, a gyógyszereket szedni kell. Alig két óra alatt mindent sikerült elintézni, Kázmér összepakolt és elköszönt az ápolóktól. A családja már várta az ajtóban, és a nyakába borultak, amint kilépett.
– Szép napunk van? – kérdezte Matild.
– De mennyire. Ez az új kezdet kedves családom, az új kezdet. Menjünk haza!