Törzsvendégek

Sanyika

Anyám és apám mindent megadott nekem. Nem lettem tudós, sem hivatalnok. Anyám mindig azt mondta, különleges. Ha csúfoltak, ezzel vigasztalt. Hallottam, ahogy apám egy éjszaka kiabál anyámmal:
– Ne mondogasd, hogy különleges! Nem ért ez a kölyök semmihez!
Emlékszem, apám megpróbált megölelni anyám temetésén. Sikítottam. Apám temetésén már nem próbált megölelni senki.
Anyám mindig azt mondta, fő, hogy legyen rendes munkád, és tarts mértéket. Akkor hosszú életed lesz. Nem emlékszem a boldog szóra. Talán mondta, talán nem.
Napi hat órában takarítok a hivatalban. Szeretem a tisztítószerek illatát, a poros padlón eltáncoló felmosófát, húzom saroktól sarokig. Sokszor hallom, ahogy röhögnek a hátam mögött.
„Biztos, fejből spricceli a vizet”-, és ehhez hasonlók. Tény, hogy testemhez képest fejem kissé nagyra sikeredett. Mégis, legrosszabb a szánalom. Ahogy szenteskedő képpel mosolyognak, mint Krisztus a falon. Ilyenkor szabályosabban húzom a csíkokat, és közben a padló kockáit számolom.
A raktáramban munka után mindent elrendezek. Glédában állnak a tisztítószereim, rongyok összehajtva. A hivatalban pontban háromkor végzek, három óra tíz perckor pedig már a szemközti sörözőmben ülök a pultnál. A torkomon akadt szúrós ízt öblítem le egy pohár sörrel. Egy pohár. Soha nem kérek többet. Anyám nem nézte volna jó szemmel.
Janesz, a kocsmáros, kérdés nélkül teszi elém a poharat. Mindennap megkérdezi:
– Na, mi újság, tiszta már a hivatal? Oszt milyen puccos nőcskék járnak oda dolgozni, he?
– Nemtom – valahogy ezen mindig nevetnem kell, belülről csiklandoz a kérdés. Többet aztán már nem törődik velem, poharakat, pultot törölget.
A pubban a bokszokban bújnak meg a törzsvendégek. Bal egy boksz, Tóni. Fekete melegítőnadrág, sportcipő. Mondja, elmegy majd olaszba. Minél több sört iszik, egyre jobban beszél olaszul. Egyszer meg is dicsértem, erre megkérdezte: „mi a fasz közöd…?” Azóta nem érdekel az olasz nyelv. Jobb kettő boksz Andris bá. Okos ember, házakat tervezett. A felesége elment, azóta nem tervez. Nagyon érdekli a sport, még a lehalkított tévén keresztül is. A pult szélén ül a tetovált nyakú. Nem beszél, vele sem beszél senki. Én a pult másik végén ülök a tetovált nyakúval szemben.
Miután megiszom a sörömet, fizetek, biccentek feléjük és hazasétálok. A lakásom a hivatal és a pub között, egy tíz emeletes panelház ötödik emeletén található. A lift szürke és pisiszagú (pedig még soha senkit nem láttam idepisilni). Minden ajtó barna, és minden postaláda szürke. Biztos nem Andris bá tervezte, itt elfogytak a színek. Egyszer egy puccos nő azt mondta a hivatalban a lakására, hogy minimalista. Szerintem, az enyém is az. Lehet, ezt meg is mondom neki. Nem értené, szánalommal nézne rám.
Aznap este a puccos nőről álmodtam. Utánam jött a raktárba, kivette a kezemből a felmosót és rám nézett. Nem volt a szemében szánalom. Mondott valamit, de nem értettem. Kértem, hogy beszéljen hangosabban, de csak tátogott tovább. Reggel furcsán éreztem magam.
Csütörtök délután a szokott helyemen iszogattam a sörömet, amikor belépett egy piros szoknya. Az egyik asztalhoz sietett, ahol már várta egy elegáns zakó. Elegáns pohárból, elegáns italokat ittak és nevetgéltek. Sokáig néztem őket, majd letaposott, kopott cipőm orrát és a minimalista nőre gondoltam.
Másnap betelefonáltam a hivatalba, azt mondtam beteg vagyok, nem tudok bemenni.
Péntek van, és én egy drága férfiruhaüzlet előtt állok. Egy zakó ára az pont egy havi fizetésem. Nézem az eladókat, ahogy a jólfésült, gazdag vevők körül sündörögnek. Izzad a tenyerem, belépek.
Otthon izgatottan kicsomagolom szerzeményeimet és felöltözöm. A tükörből egy idegen férfi néz vissza rám. Egy férfi, akire büszke lett volna az anyja, apja pedig kosárlabda meccsre vitte volna. Kalapot is vettem, és napszemüveget. Hátha eltakarja nagyra nőtt fejemet és szomorú kutya szememet. Többé nem voltam takarító. Ideje indulnom a pubba.
Mikor beléptem, minden és mindenki a helyén volt. Leültem a megszokott székemre, és vártam a sörömet. Az nem jött. Janesz egy kis idő után odajött hozzám, és megkérdezte:
– Önnek mit adhatok?
Évek óta nem kértem itt semmit. Csak hozták.
– Uram?
Uram! Megszédültem, és mint egy imát morzsolgattam ezt a szót a fogaim között.
– Egy pohár sört kérek.
Janesz bólintott, majd elém tette. Még a sör is másképp gyöngyözött, úgy, mint kalap alatt óriás homlokom. Körbenéztem. Mindjárt idejön Tóni, és leveri a kalapom, a fülembe ordítja, hogy egy kis szaros takarító vagyok. Aztán Andris bá leveszi a szemét a néma meccsről és levetkőztet a szemével, eközben a tetovált nyakú megtapossa a napszemüvegemet.
„Úristen, rosszul vagyok!”
Fizetésnyi zakóm alatt úszom a verítékben. Égeti bőrömet, rám tapad, fojtogat. Nem kapok levegőt. Körtáncot jár körülöttem a pult, Janesz, Tóni, Andris bá, a tetovált nyakú. Nem hallom őket. Aztán elsötétül a világ.

Andris bá

Már megint ugyanaz az abrosz. Kockás. Nem méretarányos. A pecséteket számolom rajta, mind megvan.
– Janeszkám, kiszáradok!
Janesz, a kocsmáros lusta egy fickó. Lomhán tölti ki a körömet. Remegő kézzel nyúlok a vodkámért és a sörömért. Feles, felejtem, söröm, köröm… Visszacsoszogok a pecsétekhez, elhelyezem a kockákon a poharakat. Még nem húzom le rögtön, várok. Nézem őket. Rohadtul erős vagyok, nem iszom meg rögtön. Alaprajz. Minden ház egy rajzzal indul, egy tervvel. Így kanyarodik az előszoba, innen süt a nap, hát legyen még egy terasz. Ide egy boltív, van aki romantikusan szereti. Az asszony is szerette a romantikát. Kevés jutott neki belőle. Lerajzoltam álmai házát, felépítettük. Nem rajzoltam boltíveket, sem virágokat. Úgy járkáltunk a fényes nappalinkban mint csendes kísértetek. Nem töltötte be gyereksírás a gyereknek tervezett szobákat. Feles, felejtem. Lehúzom. Végre. Égeti torkomat, egy-két korty sörrel le is hűtöm gyorsan. Már jobb. Így jobb
Tóni megint hangosra itta magát. Zeng tőle a kocsma. Azt hiszi, már megint tud olaszul. A pultnál ott ül Sanyika, a nagyfejű takarító. Bárgyún vigyorog Tónira. Valamit mond neki, nem értem tisztán. Tóni gorombáskodik egyet vele, aztán visszaül, Rómáig issza magát.
Fura az a fickó, a Sanyi. Órát lehet hozzá igazítani. Három óra tíz perckor érkezik mindennap. Leül ugyanarra a székre kopott kordbársony nadrágjában, műszálas pulóverében. Egy pohár sört iszik, többet sosem. Nincs neki pénze rá. Mi másért inna az ember csak egy pohár sört, he?
– Janeszkám!
– Hozom Andris bá, hozom!
– A jó Isten áldjon meg, Janesz!
Elmosódnak a tervek a fejemben, eltűnik a fényes, üres nappali. Helyükre a zöld gyepre felfestett fehér vonalak úsznak, mezben rohangálnak a labda után. Soha nem érdekelt a foci, marhaság.
Zárásig maradunk, Tóni, Karesz, a tetovált és én. Nehezen mozdulnak a lábaink, nem vár minket otthon a kutya sem.
Csütörtök van. Onnan tudom, hogy Janesz mindig húz egy X-et a naptárjában, így jelöli az elmúlt napokat. Ez valahogy fontos neki, hogy tudja, milyen nap van. Mintha számítana.
Ülünk a megszokott helyünkön, a megszokott gondolatainkkal. Egyszer csak nyílik az ajtó. Belép egy férfi, jól öltözött, virág van nála. Tétova léptekkel keres egy asztalt. Látszik rajta, hogy még soha nem járt itt, és nem is fog valószínűleg. Gondoltam, szólok neki, hogy eltévesztette az utcát. Leül, ránéz az órájára és az ajtót figyeli. Mi is. Mi van itt, Janesz eladtad a kocsmát? Az ajtó kinyílik, de csak Sanyika lép be rajta, azzal a zavart arckifejezéssel. Mintha az ajtótól is bocsánatot kért volna, amiért kinyitotta. Köszönünk neki, Janesz pedig már készíti sörét, és persze viccelődik vele. Ugyanazok a poénok, és ő ugyanúgy nevetgél rajtuk, zavarba jön. Újra nyílik az ajtó, és édes Istenem, belép rajta egy nő. ÉS micsoda nő! Magas, karcsú, hosszú lábú, piros szoknyában. Látszik, nincs szokva az efféle helyekhez. Megkönnyebbül, mikor meglátja a virág mögött azt a szerencsétlent, aki még nem tudja, hogy hamarosan egy rohadt kísértet lesz, egy rohadtul jól tervezett, világos nappaliban.
– Janeszkám!
– Hozom, Andris bá, hozom!
Most látom csak. Sanyika nézi őket. Nem úgy mint mi, valami furcsa arckifejezéssel bámulja mereven az asztalukat. Mindegy, feles felejtem, söröm, köröm.
Janesz naptára szerint péntek van. Minden a helyén. Vodka, sör a pecsétes terítőn, Tóni még csak hangolódik az olaszra. Nyílik az ajtó. Sanyika? Nem, nem ő. Egy férfi, jól öltözött, de nem az, aki a nőt várta. Zakója hasonló szabású, kalapot és napszemüveget visel. Egy eltévedt külföldi lehet. Sanyika helyére ül, kíváncsi vagyok mit szól majd hozzá, ha megjön. Janesz udvarias, még a haján is igazít egy kicsit. Fontos vendég, jó vendég. Egy pohár sört kér, mint Sanyika. Biztos, ezt a fazont is sokáig bámulja majd, az ő helyén, a sörével. Tényleg, hol van? Késik, sosem szokott.
A kalapos nem nyúl a söréhez. Erős vagy, mint a vídia, öreg. Én is mindig várok egy kicsit, hátha nem kívánom annyira. Aztán lenullázom az agyam. Mert így jobb. Mert így jó.
Hát szobor ez, vagy mi a fene? Nem mozdul, homloka gyöngyözik. Kapkodja a levegőt, vagy beszélni próbál? Valami nem stimmel ezzel a fickóval. Úgy kapaszkodik a pultba, egészen elfehéredtek a kezei. Aztán eldől. Leesik a székről, puffan, elterül. Senki nem mozdul. Mindjárt feláll, leporolja a nadrágját és bocsánatot motyog az orra alatt. Megesik itt az ilyen. De ő nem kér elnézést, nem mozdul. Janesz káromkodva nyúl a telefonért, Tóninak az az ötlete támad, hogy dobjuk ki innen, majd megtalálja valaki. A tetovált nyakú feláll, odalép mellé, kigombolja ingét, leveszi kalapját, szemüvegét. Már mindannyian ott állunk körülötte. Nézzük Sanyikát, miközben halljuk a közeledő szirénát. A feje alá teszem a kabátomat. A mentők kérdésére, hogy mi történt, nem válaszol senki. Infarktus, mondja a mentős, és mi bólogatunk.
– Van hozzátartozója, akit értesíthetnénk?
– Mi vagyunk – hallom életemben először a tetovált hangját.