Tisztelet
Tisztelet
A buszablak üvegén keresztül néztem a megállóban álló embereket. Utolsóként, egy idős néni állt, várva, hogy felszállhasson. Avítt, szürke átmeneti kabátot viselt, ami alól ki-kivillant virágmintás otthonkájának az alja.
A lépcső előtt toporgott. Egy selyempapírba csomagolt kókadozó virágcsokrot szorongatott a kezében.
Biztos már tegnap leszedte – figyeltem mosolyogva. Mielőtt fellépett volna, még meghúzta a fejkendője két szárát. Igazolványát már meg sem mutatta. Látszott rajta, hogy már jócskán benne lehet a korban.
Reszkető kezein láthatóak voltak a sok éves kemény munkák nyomai. Az ülések háttámlájába kapaszkodva haladt előre szabad helyet keresve, mikor a buszsofőr utána kiáltott:
– Már a múltkor is mondtam, hogy ne szórja itt végig a virágszirmokat! Nekem kell majd takarítani maga után.
A néni nem is hallotta, csak haladt tovább. Biztos már nagyot hall – néztem utána. Sokan utaztak a buszon. A fiatalok érdektelenül, unottan néztek fel egy pillanatra a telefonjukról. Mások közömbösen, váll húzogatva tekintgettek körbe. Volt, akinek azért megrándult a szája, fejét tekergette, de elég volt a maga baja, nem tette szóvá vagy nem is érdekelte.
Lehajtott fejjel hallgattam, én szégyelltem magam a férfi helyett. Miért szólnék bele? Túl vagyunk rajt és kész – összegeztem. De ekkor újra kihajolt a vezetőülésből és hátra kiabált:
– Máskor nem engedem felszállni.
– Jól van. Ezt lehetne azért finomabban is, több tisztelettel! – hajoltam ki az előttem lévő ülés támlája mögül.
– Milyen tisztelet? Milyen izé? – tergyegetett.
A néni értetlenkedve nézett körbe a jelenlévőkön.
– Minden rendben – guggoltam le mellé felszedegetve a még mindig hulldogáló virágszirmokat.
– A temetőbe viszem az uramnak – rázta meg újra.
– Jó, jó, de csak óvatosan. Hullik – magyaráztam. – Le kell szállnom! Viszontlátásra, további jó utat! – köszöntem el tőle.
A busz első ajtaja még nyitva volt, mikor elhaladtam mellette. A sofőr fitymálgatva mondogatott utánam:
– Virágszirom, virágszirom – jutottak el hozzám a hangfoszlányok.
– Bunkó! – vágtam a szemébe, mielőtt még bezárta volna az ajtót.
Láttam, ahogy a fent ülő utasok mosolyogva utánam intenek. Az imént még a telefonja fölé hajoló fiú, hüvelykujját felfelé tartva bólogatott. Ettől egészen jó kedvem lett. -Jól tetted, ügyes vagy! – dicsérgettem magamat büszkén, hetykén lépdelve a hazafelé vezető úton.
Otthon a családnak is elmeséltem az esetet.
– Te kis igazságbajnoka! – ölelt át a lányom. – Most mit morfondírozol? – nézett kutakodón a szemembe. – Jól tetted, hogy helyre raktad – győzködött.
– De… nem tudhatjuk, hogy miért volt ilyen, talán…valami rossz történt vele, vagy ki tudja, hogy milyen élet áll mögötte, miért ilyen. Mindennek megvan az oka, a miértje -gondolkodtam el. Talán ott van benne a jó…igen, mindenkiben ott van, ott kell, hogy legyen, különben az egész egy fabatkát sem érne.
A néni elvitte a virágját a szerelmének.
Én magamhoz öleltem a szeretteimet.
Remélem a sofőrt is várta otthon valaki, aki megölelte, letéve elé a gőzölgő vacsoráját. Az asztalra könyökölve elmorzsolt pár könnycseppet valakiért, vagy valamiért.
Igen, így lehetett… így volt.
Válaszok