Tengerihántás

Tengerihántás

A tűz pattogott a vén vaskályhában, mintha rég elfeledett históriákat mesélne azoknak, kik megértik a lángok nyelvét. Odakünn az alkony deres lehelete már ráült a földre, s a szél halkan zörgette a vályogház öreg falát. Benn azonban melegség honolt, nem csupán a tűzé, hanem két megfáradt léleké is.

Az öreg gazda lassú mozdulattal fejtette a kukoricát. Ujjai kérgesek voltak, mint az őszi szántóföld, melyet egész életében művelt. Mellette hitvese ült, kendője alól ezüstösen villant elő néhány ősz hajszál, akár a hajnal első sugara.
— Emlékszel-é, asszony — szólt halkan az öreg —, mikoron először hoztalak ide, ebbe a házba? Nem volt még kályha sem, csak a hideg falak, de bennük izzott az ifjonti vágy, no meg a reménység.

Az asszony elmosolyodott, s egy szem kukoricát tenyerében forgatva felelt:
— Emlékszem bizony, jóuram. Akkor még olyan erős voltál, hogy két zsák termést vittél egyszerre, s én attól féltem, elsodor a szél, ha nem kapaszkodom beléd.
Nevetésük csendesen simult össze a tűz ropogásával.

Évek jöttek és mentek, mint a vándormadarak. Volt idő bőségben, volt idő szűkösen. Temettek szülőt, sirattak gyermeket, s mégis minden hajnalon együtt keltek fel, mert a föld és a szeretet egyaránt munkát kívánt tőlük.

Most már lassabban teltek az órák és a napok. A kukoricafosztással sem siettek, nem kellett már versenyt futni az idővel. Minden levél lehántása egy-egy emléket juttatott az eszükbe, mint az aratás illata, friss nyári záporok, gyermeknevetés, ünnepek zsivaja.
Az öreg egy pillanatra megállt, s az asszony kezére tette sajátját.

— Látod-é, mennyi esztendőt adott nékünk az Úr? — kérdezte. — S még most is itt ülünk egymás mellett szeretetben.
Az asszony szeme könnybe lábadt, de mosolya békességet hordozott.
— Nem az esztendők száma a gazdagság — mondta megpaskolva férjura kezét —, hanem, hogy egyetlen percet sem kellett nélküled megélnem.
Odakünn a szél erőre kapott, de a ház falai erősen állták. Benn a tűz lassan parázsra szelídült, s a kosárban gyűlt a tiszta kukorica, mint az együtt töltött éveik aranyszemű emlékezete.

És mikor az utolsó csövet is megfosztották a csuhétól nem szóltak többé. Nem volt szükség beszédre. Csak ültek egymás mellett kéz a kézben, s a csend úgy borult rájuk, mint egy régi, jól ismert imádság.

Ha tetszik ez a novella, ne felejtsd el csillaggal értékelni, vagy hozzászólásban elmondani a véleményed!