Csendes éj a Don-kanyarban

Csendes éj a Don-kanyarban

1942. december 24., a Don-kanyar

A fagy olyan volt, mintha maga az idő is megdermedt volna. A hó dermedt lepelként borította be a földet, a Don folyó jeges vizén pára lebegett. A német 6. hadsereg egy szakasza egy elhagyatott orosz faluban húzta meg magát az ünnepekre. Az egyik roskadozó faházban egy tucat katona gyűlt össze.

A falakat repedések szabdalták, a sarkokban dér fehérlett, de a középen rakott tűz melegétől mégis valami ismerős otthonosság lengte be a levegőt. Leutnant Weber egy doboz apró karácsonyi süteményt helyezett a tűz mellé – még novemberben küldték neki otthonról, Hamburgból. Mögötte egy szakadt karácsonyfaág állt a falnak döntve, amire kézzel vágott papírdíszeket tűztek.

— “Stille Nacht, heilige Nacht…” — kezdte halkan énekelni egy fiatal katona, talán nem lehetett több húsznál. A hangja remegett a hidegtől és a honvágytól. A többiek csatlakoztak. A dal fokozatosan betöltötte a szobát, majd átszűrődött a repedt ablakokon is, bele a fagyos éjszakába.

A tűz fénye megcsillant egy képkereten: egy katona feleségének és gyermekének fotója. A férfi, Hans, szótlanul nézte, miközben kezében egy fadarabot faragott – kis játékot, talán karácsonyra készült volna, ha otthon lenne.

Weber egy levelet húzott elő zubbonyzsebéből, óvatosan kihajtogatta, mintha valami szentség lenne. Felesége írta:

“Gondolatban veled vagyunk, amikor meggyújtjuk a gyertyákat. Érezd a fényüket, még ha nem is látod őket.”

A bejáratnál egy katona őrt állt. Figyelt, de közben maga is dúdolta a dalt. A hó még mindig szállingózott, lágy pelyhek úsztak alá az égből. Az orosz frontvonal csupán néhány száz méterre húzódott, de ezen az éjjelen egy pillanatra mintha az egész háború megszűnt volna létezni.

A dal végetért. Csend lett. Nem a félelemmel teli, idegen csend, hanem valami más – mintha maga a béke ereszkedett volna le, legalább egyetlen estére.

Weber megszólalt:
— Köszönet, hogy itt vagytok, testvéreim.

Senki sem válaszolt szavakkal, csak bólintottak. Egy karácsony a pokol közepén — de valahol, mélyen, mégis emberi maradt.

És ahogy a tűz lassan kialudt, a katonák sorban elszenderedtek, fejük alatt összegöngyölt kabát, szívükben egyetlen gondolat: talán jövőre otthon lesznek.