Szellemház

5 (1)

Szellemház

A kórházak éjjel mindig kísértetiesen hatnak az emberre. A kihalt folyosók nem túl bizalomgerjesztőek. A visszhangokról nem is beszélve. Evelin Perkins egy kórteremben feküdt, és feszülten hallgatózott. Lassan felült és körülnézett a félhomályban, teljesen egyedül volt. Gyengének érezte magát, fájt a feje és ki volt száradva.
Fejét óvatosan jobbra, majd balra fordítva kereste a nővérhívót, balra kissé fentebb meg is találta, odanyúlt, de úgy tűnik nem működött, mert nem történt semmi. A kórterem ajtaja résnyire nyitva volt, fény szűrődött be rajta, ami némi megnyugvással és reménnyel töltötte el a lányt. Evelin feltápászkodott az ágyáról. Meztelen talpán érezte a padló hideg kövének érintését, megborzongott tőle. Hátán és karjain égnek meredeztek a szőrszálak, kirázta a hideg. Maga mellé húzta az infúziós állványt és elindult vele az ajtó felé.
Kinézett a folyosóra, majd kilépett a szobából és az információs pult felé vette az irányt. Elgémberedett tagjaival csak nehezen tudott előrehaladni.
– Kérem! Van itt valaki? Segítség kellene! Hahó!
De senki sem szólt. Néma csend honolt mindenütt, csak a falon lógó óra halk kattogása hallatszódott. Evelin megállt a pultnál és körülnézett. Sehol senki. Se a váróban, se a pultban, se a folyosókon. Nagyon fázott és szomjas volt. Első gondolata az volt, hogy inkább visszafordul és a szobában lévő csapnál tölt magának egy pohár vizet.
– Mi a franc folyik itt? – kérdezte hangosan és érezte, hogy egyre dühösebb lesz. Nem emlékezett semmire, hogy miért került be a kórházba. Össze volt zavarodva.
Rettenetes érzés kerítette hatalmába. Kezdett egyre jobban kétségbeesni és félt. A magány olyan elemi erővel tört rá hirtelen, hogy kedve lett volna ordítani egyet és inkább meghalt volna, minthogy ezt elviselje.
– Ugyan Evi, ne legyél beszari, nem olyan fából faragtak – mondogatta halkan magának. Már épp visszafordult volna, amikor neszezésre lett figyelmes és a plafonra szerelt lámpák neoncsövei villogni kezdtek. Hol világosságot adva, hol sötétségbe borítva a folyosót.
– Istenem, mi történik? Oké, semmi baj Evi, most szépen visszamegyünk a kórterembe, ott biztonságosabb – nyugtatgatta magát és megfordult. A villódzó fényben a szobájánál mintha egy árnyat vélt volna látni. Megdörzsölte a szemeit és próbált összpontosítani.
– Basszus, basszus, basszus – hadarta idegesen egymásután és nem tudta, mitévő legyen. Merre induljon?
Hol látta az alakot, hol nem. De továbbment, még az is lehet, hogy a nővér az és pont őt keresi. Belépett a terembe, de nem volt bent senki. Érezte, hogy valaki áll a háta mögött, lassan megfordult és felordított.

– Evelin! Evelin! Ébredjen, kérem, ébredjen fel! – rázta a vállánál fogva a nővér az ordítozó lányt. – Dr. Hamond? Kérem, segítene?
– Itt vagyok. Mi történt? – lépett be egy sötét bőrű doktornő a kitárt ajtón.
– Rémálma van, nyilván a baleset utóhatásaként.
A doktornő valamiféle nyugtatót adott be neki, majd miután az ordítozás nyöszörgéssé halkult, Evelin kinyitotta a szemét.
– Most már jobban lesz. Evelin, hall engem? – érdeklődött Hamond doktornő.
– Hol vagyok? Hol vagyok? – kérdezte Evelin még mindig kissé nyugtalanul.
– Kórházban, Pennsylvániában. Biztonságban van, nyugodjon meg. Nézzen a fénybe kérem! – A pupillavizsgálatot követően Dr. Hamond leült Evelin ágyának szélére.
– Evelin! Minden rendben lesz, nyugodjon meg, emlékszik valamire a balesetről?
Még mindig kicsit zihált, de már nyugodtan feküdt és egyre egyenletesebben vette a levegőt. Az ablak felé fordította a fejét, szeme sarkából egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Szép lassan kerültek elő az emlékképek, ahogy az emlékezetében kutakodott.
– Hát, csak foszlányokra – mondta. – Nekünk ütköztek oldalról, a másik oldalon, mint ahol én ültem. A szüleim elmélyülten beszélgettek valamiről. Az apám vezetett, az anyám mellette ült. Felborultunk, és …. és én ordítottam. Aztán minden elsötétült.
– Jól van Evelin. Most már vége. Most már ne féljen, minden rendben lesz. Segítünk.
– Hol vannak a szüleim? Látni szeretném őket. Ők miért nincsenek itt?
– Evelin! Nyugodjon meg kérem és legyen erős – próbálta nyugtatni Dr. Hamond, majd szép lassan folytatta. – A szülei meghaltak, nem élték túl a balesetet. Nagyon sajnálom, és őszinte részvétem. Most kicsit magára hagyom, de ha bármire szüksége lenne, itt vagyok én is és a nővér is. Csak hívjon minket, rendben? – A doktornő elgyötört arcára volt írva, hogy a hosszú pályafutása alatt sem szokta meg a halálhírek közlését a betegekkel. Lassan kisétált a szobából.
Evelin egyedül maradt. Próbálta felidézni a szörnyűséget, ami elvette tőle a szüleit. Kérdések százai kergették egymást a fejében, szinte belefájdult és hasogatott. Érezte, ahogy az ér lüktet a nyakán. Egyre zaklatottabb lett és zihált. Két tenyerét a fülére szorította és hisztérikus nyöszörgésbe majd hangos sírásba kezdett.
– Evelin? – felkapta a fejét a hangra. Hirtelen egy nő állt meg az ajtó és az ágy között félúton és zavarodottan nézte a lányt. 40 év körüli, teltkarcsú, hosszú fekete hajú, kedves arcú nő volt. Szomorú tekintete aggodalommal telt meg a lány láttán és táskáját magához szorítva odahúzott egy széket és leült rá.
– Ki maga? – kérdezte Evelin.
– A nagynénéd vagyok, édesanyád húga, Louisiánából. Biztos nem emlékszel rám, mert egész kicsi voltál, amikor utoljára találkoztunk.
– Értem. Nos, nem nagyon tudom mit is mondhatnék – és könnyei patakokban folytak fájdalomtól eltorzult arcán.
– Sajnos én sem tudom, de majd rendbe jön minden, hidd el. Most pihenj, nemsokára visszajövök. Beszélnem kell az orvossal, ha minden jól megy, akkor már holnap kiengednek. Később beszélünk – zavartan ide-oda nézelődve, a könnyeit törölgetve felállt és kiment.
Nem hiszem el, hogy ez velem történik. Gondolta magában Evelin és végtelen szomorúság kerítette hatalmába. Az oldalára fordult és a lassan ható nyugtatónak köszönhetően mély álomba merült.

*

Az ezüst színű Volvo terepjáró lassan, komótosan kanyarodott be a hatalmas ültetvényre. Mocsári ciprusok vették körbe a klasszikus építési stílusú házat, melynek elülső részét nagy fehér oszlopok díszítették. Úgy tűnt, hogy egy gazdag uraság otthona volt, aki a család egyik távoli rokonaként igazgatta a birtokot valamikor a 19. század közepén. Mint egy igazi időutazás, mintha egy másik korba csöppent volna és már látni vélte a hosszú szoknyás és kötényes néger asszonyokat, ahogy a kosaraikat cipelik a gyapotültetvényről hazafelé tartva.
Csodálatos kis világ volt ez, lenyűgözte Evelint. Más volt, mint amit megszokott, mint ahol felnőtt, de honvágya volt és hiányzott az otthona. Ahogy belépett a hatalmas ajtón, mintha egy ódon kastély falai közé került volna. Rebeka észrevette a lány csodálkozó tekintetét.
– Üdvözöllek az új otthonodban – próbálkozott az ujjait tördelve, és kissé zavartan folytatta, új volt neki is ez a helyzet és érezte, nem lesz könnyű dolga.
– Köszönöm – mondta Evi és aztán újra néma csendbe burkolózott.
– Nyugodtan nézz körül a házban és majd a környéken is később, ha lesz kedved. Én most főzök egy jó teát. Az emeleten bármelyik szobát választhatod, amelyik szimpatikus.
A bejárati ajtóval szemben hatalmas lépcső vezetett az emeletre, ahol hat szoba volt, mindegyikhez külön fürdőszoba, gardrób és erkély tartozott, csodálatos kilátással a tájra. Evelinnek tátva maradt a szája, még a bánatáról és magányáról is megfeledkezett egy kis időre. Az emeletet körbejárva egy szélső szobát választott, mely valamivel kisebb volt a többinél és erkélye, ami akkora volt, mint náluk otthon egy kisebb terasz, a ház előtti udvarra nézett és egy tóra, ami nem messze a ház mellett terült el. Lesétált az előtérbe, ahol Rebeka várta egy tálcával egyensúlyozva.
– Gyere, kinn isszuk meg a tornácon.
Festői környezet tárult Evelin szeme elé, ahogy kilépett a házat körbeölelő tornácra, amit befelé menet észre sem vett. Balra és jobbra is fonott székek és hintaszékek helyezkedtek el.
– Válassz egyet! – mosolygott Rebeka, és rámutatott a székekre. Elhelyezkedtek és kézbe vették bögréiket. Evelin figyelmét felkeltette egy néger fickó, aki a Volvo körül foglalatoskodott, majd odasétált hozzájuk.
– Hölgyek? Üdvözlet! – mondta mély érces hangján.
– Helló George! – köszöntötte Rebeka vidáman. – Mi újság, minden rendben otthon, édesanyád meggyógyult már?
– Igen asszonyom, köszönöm, az orvosnak hála, aki időben érkezett. Ezt is Önnek köszönhetjük.
Evelinnek olyan volt ez a férfi így elsőre, mintha a házzal együtt a viktoriánus időben rekedt volna. A stílusa, a hanghordozása és még az öltözete is. Bizonyára észrevette, hogy elgondolkodva bámulja őt, mert kérdő tekintettel nézett hol Evelinre, hol Rebekára.
– Ó, elnézést. Bocsáss meg. Ő itt Evelin, az unokahúgom. Evelin, ő itt George, a birtok ügyes-bajos dolgait segít nekem intézni. Nagy segítség – hangsúlyozta ki a végén.
– Örvendek – hajolt meg George leemelve a kalapját, de viszonzásul csak egy bólintást kapott.
– Kérlek, ne haragudj, Evelin még nincs túl jól, időre van szüksége – és jelentőségteljesen a férfira nézett.
– Persze, ez érthető. Kipakolom a bőröndöket.
– Rendben, elég csak ide az előtérbe. Köszönöm George – mondta Rebeka és hátradőlt székében.
– Ha esetleg lepihennél, akkor nyugodtan. Mindent szép sorjában, nem akarlak siettetni és nem akarok semmit erőltetni. Gondolj mindent át, mit hogy szeretnél. Mivel már nagykorú vagy, szabadon dönthetsz. Addig maradsz itt, ameddig csak szeretnél, én nem korlátozlak, de támogatlak mindenben, ahogy csak tudlak – az ideges ujjtördelést Evelin kiszúrta az első pillanatban.
– Köszönöm, igazán hálás vagyok – mondta halkan és alig észrevehető mosoly játszadozott a szája szegletében.
– Van még valami. Az örökségedet illetően, amivel kapcsolatban döntened kell. Innen nem messze az édesanyáddal volt egy közös házunk, amit még a nagyszüleink hagytak ránk. Édesanyád szerette volna felújítani, beleegyeztem, hogy megvásárolja a részem, így az övé lett. Engem nem érdekelt, nem akartam vele foglalkozni. Ezt a házat rád hagyta Evelin, a tiéd.
Evelin Rebeka arcát nézte elmélyülten és igyekezett feldolgozni a beérkező információkat. Nagyon fel sem fogta, amiket hallott, de úgy érezte melegség önti el minden porcikáját, ahogy Rebeka, édesanyját emlegette, pedig inkább fájnia kellene. Nyugtalanul fészkelődött a székben, bögréjét letette az asztalra, és nem tudta eldönteni, hogy felálljon, vagy inkább ülve maradjon. Zavarodottan tekintgetett körbe.
– Akkor… van valami, ami anyámhoz köthet, ami tőle van? – kérdezte.
– Igen. Igen, így van.
– Ez csodálatos – Evelin úgy érezte van valami, amibe kapaszkodhat, ami itt tarthatja ezen a földi világon. Hirtelen értelmet nyerhet minden.
– Bármikor megnézhetjük, ha készen állsz.
– Akár ma is? – csillant fel a szeme a lánynak és izgatottságában előredőlt a szék támlájáról.
– Persze, ha szeretnéd – vonta meg a vállát Rebeka.
– Igen, nagyon kíváncsi vagyok rá.
– Rendben, akkor, ha megittad, indulhatunk is – mosolygott Rebeka és örült, hogy Evelinnek örömet szerzett, azt hitte, nehezebb lesz. Titkon rettegett tőle, hogy nem jönnek ki egymással vagy nem tudja megfelelően kezelni a helyzetet.
Evelin pedig úgy érezte, hogy van mibe kapaszkodnia, hogy ne csússzon le a reménytelenség meredek lejtőjén, úgy, hogy nem tud, nem képes visszamászni. Félt, hogy nem tudja összeszedni magát. Amellett a sok-sok apróság mellett, amit a házban összeszedett, amit a szüleitől kapott, valamiért még nem adott erőt neki, sőt, csak rosszabb volt, mert rájuk emlékeztette, de nem is ezzel volt a baj, hanem az emlékekkel, amik örökre beleégtek az agyába és nem tudta onnan őket eltüntetni. Ezzel a házzal más volt a helyzet. Célt adott éppen összeomló életének. Rettegett a jövőtől, hirtelen egyedül érezte magát, annak ellenére, hogy Rebeka biztosította támogatása felől.

*

Csak pár percnyi autóútra terült el a kisebb birtok egy folyóparton. Néhány hektárnyi legelővel kiegészítve és egy istállóval, ahol az előző tulaj, réges-régen a jószágait tartotta. A környező erdőségek és a folyópart csodálatos környezetet biztosítottak. Kissé megfakult, de egykoron hófehérre mázolt kerítés vonta körbe a legelőket. Olyan volt, mint a mesében. Evelin, kiszállva a kocsiból nem tudta eldönteni, hogy ez a szebb, vagy Rebeka birtoka. Ha a házat nézzük, az hagyott némi kívánnivalót maga után.
Még a 19. században épült lakóház, szintén körben tornácos, kétemeletes, középen hatalmas vaskos kéménnyel, mely központilag fűtötte az egész házat. Nem volt nagyméretű, de takaros és Evelin leromlott állapota ellenére látott benne fantáziát. Kíváncsi volt a belső elrendezésre is, de szinte azonnal beleszeretett.
– Ez csodaszép. Mit gondolsz? – kérdezte Rebekától.
– Nagyon szép, klassz kis ház. Talán még rendbe lehet hozni.
Felsétáltak a lépcsőn és Evelin benyitott az ajtón. Minden csupa kosz volt és dohos szag terjengett a levegőben. Hatalmas volt a kupleráj, néhány bútor lepedővel volt letakarva.
– Az elrendezés nem rossz – állapította meg Rebeka.
– Igen, jó lesz, tetszik – értett egyet Evelin is. Lassan körbesétálták az egész házat, kitárták az ablakokat és alaposan felmérték a terepet. Majd a fészer és az istálló következett.
– Járt itt valaki ezelőtt? Úgy értem, valaki behúzódhatott ide? Hajléktalan, vagy ilyesmi? – kérdezte.
– Nem tudom. Régóta nem járt erre senki. Némi forgalom van errefelé, munkagépek, lovasok, kirándulók. De összességében csendes környék. Nem gondolnám, hogy bárki is behúzódott volna ide, úgy értem rendszeresen. Nincsenek erre utaló jelek. Te másképp gondolod?
– Igazából csak kicsit ijesztően hat rám, de nem annyira rossz értelemben, nem is tudom. Olyan mintha valaki most is lenne itt, csak éppen nem látjuk. Most biztosan azt hiszed megőrültem – vigyorgott zavartan Evelin. Rebeka zsebre dugott kézzel az istálló ajtófélfájának dőlt.
– Neeem, dehogy, az egész hely kicsit kísértetiesnek hat, lehet, hogy ezért.
– Igen, biztosan. Rég nem lakják. Rendben. Visszamegyünk? – és a választ meg sem várva Evelin elindult az autó felé. Rebeka gondolkodás nélkül követte.

*
Másnap hajnalban hangos madárcsiripelés ébresztette Evelint. Most először aludta ki magát rendesen a baleset óta. Úgy érezte jó helyen van, de még nem érkezett meg igazán. Innen mennie kell, nem tudta volna megmagyarázni, miért, de benne volt a menekülés vágya. Ez nem volt egyértelmű számára sem, egyszerűen csak ezt érezte. Lassan leballagott a lépcsőn az étkezőbe. Könnyű öltözetet választott, laza pólót egy skinny farmerrel és tornacipővel. Hosszú, dús, barna haját összefonta a tarkóján. Az asztalon ott gőzölgött a forró kávé és a palacsinta illata körbe lengte a helyiséget.
– Szia. Éhes vagy? – bukkant fel a konyhapult mögül hirtelen Rebeka.
– Jó reggelt. Igen, köszönöm – azzal leült egy székre az asztalnál.
– Hogy aludtál?
– Őőő, jól, meglehetősen jól. Egész mélyen, igen – válaszolgatott Evelin kissé zavartan. Egy újabb megmagyarázhatatlan érzés.
– Oké. Ennek örülök. Egyél nyugodtan, aztán arra gondoltam, hogy kilovagolhatnánk. Van egy deres kancám, pont neked való, és tudom, hogy kisgyermekként lovagoltál.
– Ezer éve nem ültem lovon, de rendben.
– Óóó, Satine nagyon szelíd és nyugodt, kellemes időtöltés minden vele töltött perc, élvezni fogod.
– Ez jól hangzik – mosolyodott el kicsit erőltetetten Evelin és kitöltötte a kávéját.
– Rebeka?
– Igen?
– Még nem tudom hogyan tovább, pár napra biztos szükségem lesz, amíg átgondolom a dolgokat. Az egyetemmel kapcsolatban főleg.
– Igen tudom. Pennsylvaniában Old Main-ben kezdted el.
– Igen az első évet sem sikerült így befejeznem, pont lecsúsztam a vizsgákról – szomorúan maga elé bámult, és vizsgálni kezdte a hajópadló erezetét.
– Megértelek kincsem. Felfordult a világ körülötted. De adj magadnak időt.
– Visszautazom, ezt el kell intéznem személyesen. Karolin vigyáz a cuccaimra. Ő a szobatársam. Vele is találkoznom kell. És a többiekkel. Hiába az élet nem áll meg igaz? – majd feltűnő gyorsasággal látott neki az odakészített palacsintának.
– Csak légy felkészült, bárhogy is döntesz, én melletted állok – biztosította támogatásáról a nagynénje.

*

Az egyetem falai közt sétálva Evelin úgy érezte, mintha össze akarták volna préselni és hatalmas szemeket meresztve állták volna útját ezt ordítva: – Hééé, mondj már valamit, mindenre kíváncsiak vagyunk! Hallod!? Most azonnal! – szeretett volna sarkon fordulni és futásnak eredni, de ez most nem lett volna a megfelelő cselekedet. Elintézett mindent a campus-on, találkozott a barátaival a közeli kávézók egyikében és Karolintól átvette a cuccait.
– Biztos ezt akarod? Nagyon fogsz hiányozni.
– Meglátogatlak és te is engem – biztosította barátnőjét miközben pakolta a táskáját.
– Igen tudom, de az nem ugyanaz – huppant le Karolin az ágyra és magához ölelte vigasztalásképp a kedvenc kispárnáját. Evelin leült mellé az ágyra és mélyen a szemébe nézett.
– Itt nincs maradásom, ez már nem ugyanaz a hely. Gettysburg-be sem mehetek vissza, ott minden rájuk emlékeztet. Új életet kell kezdenem.
– Pont Louisianá-ba?
– Ott él a nénikém. És egyébként szép hely. Lovak is vannak.
– Ez most komoly? Lovak is vannak? – nézett re Karolin hitetlenkedve.
– Lehetnél egy kicsit megértőbb. Próbálom összekaparni magam – és odalépett, hogy becsukja a szobaajtót. – Nem tehetek mást, van egy házam, nem akarom átadni az enyészetnek. Kihagyok egy évet, rendbe hozom, aztán beiratkozom az ottani egyetemre Baton Rouge-ba.
– És végleg odaköltözöl?
– Még nem tudom, nem döntöttem el.
– Azt hittem csak felújítod a házat és eladod.
– Még azt sem döntöttem el. Nem tudom, van még időm. Most minden olyan zavaros még a jövőt illetően – hajtotta le szomorúan Evelin a fejét és a szőnyeg apró, kusza szálait kezdte el tanulmányozni.
– Értem. Jól van, hát gondolom, az esti buliba sem jössz el Gordonékhoz.
– Semmiképp. Hajnalban utazom vissza – Evelin mintha kicsit megszédült volna.
– Evi jól vagy? Egészen elsápadtál.
– Nem alszom túl sokat mostanában és rémálmok gyötörnek, különös álmok és egészen olyan mintha tényleg megtörténnének.
– Ez érthető, de lehet, hogy felkeresnék a helyedben egy orvost vagy pszichológust.
– Igen, lehet. Berendezkedek Rebekánál, lesz elfoglaltságom is és majd meglátjuk a többit. Most megyek, beszélünk nemsokára, igaz? – pillantott reményteljesen barátnőjére.
– Persze, mindenképp és kérlek, vigyázz magadra. Megígéred?
– Igen, szeretlek. Szia.
– Én is, szia – és nagyot sóhajtva Karolin hátradőlt az ágyon és párnáját az arcába nyomta.

*

Miután Rebeka összerendezgette húga, Martha és John papírjait, a pulton heverő mobilja után nyúlt és az ügyvédjük számát tárcsázta.
– Bill? Igen, itt Rebeka, őőő bocsásson meg, hogy zavarom, de szerettem volna legalább telefonon egyeztetni Önnel. Igen, tudom, hogy beszéltek Evelinnel. Igen. Mikor várható? Holnap. Jó rendben. A cím… Tudja… jó rendben és köszönöm.
– Rebeka? – kiabált be George az ajtóból.
– Igen?
– Ez a két rakoncátlan csikó meglépett, a kerítés megint megadta magát ezek szerint. Lorel hívott az előbb, a tóparton látta őket utoljára.
– Rendben, máris megyek, csak egy perc. – felpattant a székről és gyorsan összekapta pár holmiját, azzal elindult a Volvo felé.
– Szép kis június igaz? – kérdezte az autó felé menet a kiskapu felé igyekvő George-tól.
– Igen Miss, az bizony.

Evelin taxija éppen hogy lefékezett, amikor hirtelen a két csikó egymást kergetve vad vágtában átviharzott az úton.
– Mi történt? – dőlt előre Evelin izgatottan.
– Hát ez nem sokon múlt. Két ló suhant át előttem az úton. Nem is tudom valóság volt e vagy csak képzelődtem – és zavartan nevetgélt.
– Itt jó is lesz. Köszönöm – azzal kezébe nyomta a fuvardíjat és kipattant a kocsiból.
– Kisasszony?! És a csomagok?
– Csak rakja oda le, majd visszajövök érte! – és szaladt tovább a két csikó után. Kis kerülővel, de utolérte őket, már majdnem azt hitte, hogy eltévedt, mire a távolban egy kisebb emelkedésről meglátta a házát. A két csikó a mellette csordogáló patak partján legelészett. – Nyavalyások. – mondta halkan és elmosolyodott. Lefutott a dombtetőről, de az aljában megállt és lassan közelített a házhoz. Leült a lépcsőn, pár percet várt ott, majd miután meggyőződött arról, hogy észrevették, lassan felállt és feléjük sétált.
– Jól van srácok, minden oké. Elszöktetek? Néha nekem is lenne kedvem világgá szaladni. De nem biztos, hogy ez ám a megoldás. – Az egyik, egy fiatal sárga mén hagyta, hogy Evelin megérintse a nyakát. Végigsimította és megfogta a kötőfékét. Kezét az orrához érintette, hogy megszagolhassa, közben végig halkan beszélt hozzá.
– Jól van pajti, most hazamegyünk, oké? – a másik, egy fekete, szintén mén csikó már nem volt ennyire barátságos, horkantott egyet és bevágtatott az istállóba.
– Hóhóhó, jól van, jól van – nyugtatgatta a sárgát. – Gyere, elmegyünk a haverodért, ő nem adja magát ilyen könnyen – és ahogy megfordultak, szemben ott állt George. Kék farmernadrág, sportcipő volt rajta, meztelen felsőteste pedig csillogott az izzadságtól. Evelin meghökkent.
– Látom, értesz a lovakhoz – jegyezte meg George.
– Kislánykoromban lovagoltam, de annak már sok éve – és zavartan megpaskolta a sárga nyakát. – Megfogod? Elmegyek a feketéért – és odavezette George-hoz a csikót.
– Hagyd csak, majd én, jobban ismerem.
– Nem kell ahhoz jól ismerni egy lovat, hogy elbírj vele. Csak a saját nyelvét kell használni – jegyezte meg Evelin és közben bekanyarodott az udvarra a Volvo is.
– Hála Istennek, jól van mindenki? – kérdezte Rebeka.
– Persze. Szerencsére nem lett bajuk, kiugrottak a Taxi elé.
– És a csomagjaid? – érdeklődött tovább Rebeka.
– Ha szerencsém van, akkor még az út szélén vannak, ahova tette őket a sofőr.
– Nahát – és Rebeka elnevette magát. Különös módon Evelin is, furcsának érezte, hogy most először jókedvűen nevetett a tragédia óta.
– Elég nyúzottnak tűnsz – ölelte át a lány vállát Rebeka. – Fárasztó volt az út?
– Igen, mondhatjuk – közben George hozta már a fekete csikót.- Hé! George! Hoztam vezetőszárat!
– Rendben Miss, köszönöm. Hölgyeim? – intett nekik, és elindult a két csikóval a farm irányába. Abban a pillanatban Evelin egy fuvallatot érzett az arcán és a nyakán a ház felől, mely nem is tűnt egyébként különösnek, de a két csikó azonnal megbokrosodott és kitépte magát George kezei közül. Idegesen felhorkant mind a kettő és szélsebesen elvágtattak Rebeka birtoka felé.
– Rohanok is utánuk! – kiabálta George és futásnak eredt.
– Rendben, mi is megyünk!
– Különös fickó – állapította meg Evelin a kocsi felé szaladva.
– Csak… magának való. Dolgos, szorgalmas és jól ki lehet vele jönni csak néha kicsit hóbortos és önfejű – a két nő beugrott a Volvoba, amikor Evelin észrevett valamiféle mozgást az emeleti ablakban. – Rebeka! Nézd!
– Micsodát, mi a baj? – és odanézett ahova Evelin mutatott. – Mit kellene néznem? – de addigra már nem lehetett látni semmit.
– Biztosan csak képzelődtem. A kialvatlanság, tudod. Most már hallucinációk is gyötörnek – és két kezével megdörzsölte az arcát.
– Na, jól van, ennyi izgalom elég is mára, gyere, összeszedjük a cuccaidat és szépen hazamegyünk. Jobb lesz, ha lepihensz.

*

Evelin egy sötét alagútban találta magát. Az alagút végén kis fénykört pillantott meg. Elindult abba az irányba. Ismét fogalma sem volt, hogy került oda és mit kellene tennie, de úgy érezte, ha a fény felé indul, abból baj nem lehet. Odaérve lágy fuvallat érintette meg az arcát, mint egy simogató kéz és a fényből kirajzolódott egy női alak, aki a háza felé tartott. Megfordult és őt hívta. – Evelin! Evelin! – a hangja mély és öreges volt, mint egy idős asszonyé és egyre inkább elmosódva hallotta és egyre távolabbról. Majd hirtelen valaki karon ragadta hátulról és elkezdte visszaráncigálni. Evelin megfordult és felordított.
– Evelin! Nyugalom. Semmi baj. Ébredj, hallod, ébredj fel!
– Istenem, hol vagyok, hol vagyok? – kérdezte rémülten.
– Itt nálam a farmon, tudod, New Orleans-ban.
– Rebeka?
– Igen, igen, gyere, ülj fel. Kérsz egy pohár vizet? – Rebeka kócos fürtjeivel és pizsamában mókásan festett, alig ismerte meg.
– Nem, csak… valakivel beszélnem kellene, ezekről az álmokról, az őrületbe kergetnek.
– Jól van, velem bármiről beszélgethetsz, nyugodtan mondj el bármit.
Evelin elmesélte eddigi álmait, amik a kórház óta kezdődtek és igen aggasztották. Magyarázatot akart találni és szerette volna kipihenni magát végre. Rebeka tanácstalanul állt a dolog előtt és nemigen tudott vele mit kezdeni. Evelin erre számított, bár jól esett neki, hogy kiadhatta magából.

Reggel Evelin sokáig aludt, úgy tűnt, jót tett neki a beszélgetés és végre kialhatta magát. Álmosan könyökölt fel a párnájára. Kinn csodás júniusi idő volt. Ragyogón sütött a nap, kávé illata kúszott fel az emeletre és csábította a hétalvót a konyhába.
– Szia, Rebeka – de őt nem találta a konyhába. Biztosan már dolga van, de nemrég mehetett el, a kávé még friss – gondolta. Töltött hát egy csészébe dupla adagot és keresett hozzá valami harapnivalót. Ó málnás süti, tökéletes. Az étvágya is kezdett visszatérni és alig várta, hogy elkezdhesse a munkát a házzal. Egy tálcával megrakodva egyensúlyozott éppen a teraszra, amikor meglátta Rebekát egy távoli fánál, valakivel élénken vitatkozott, de a másik félt a fától nem látta. Furcsa, Rebeka olyan idegesen hadonászott, hogy egészen idegenül hatott. Mintha nem is ő lenne, bár Evelin nem ismerte még olyan jól, mégis furcsa érzése támadt. Leült az asztalhoz és úgy tett mintha nem látott volna semmit. Rebeka közben észre is vehette, mert elindult felé.
– Szia. Hűűű, jó sokáig aludtál.
– Igen, sikerült, hála a beszélgetésnek, így talán könnyebb lesz szembeszállni a démonjaimmal.
– Hát, tudod, ez a legkevesebb, amivel segíthetünk a másiknak. Úgy szívesen. Hozok egy kávét magamnak is, kérsz még valamit?
– Nem, köszönöm.
Rebeka elsuhant mellette, ló, trágya és benzin szagot árasztott.
– Mi a terved mára? – kérdezte miután visszatérve lehuppant az egyik fotelbe az asztal mellett.
– Megnézem a házat, ott tervezem tölteni a napot.
– Ma jön az ügyvéd, ne felejtsd el.
– Ma? Ha nem mondod kiment volna a fejemből, nem is emlékeztem rá, hogy ma érkezik.
– Azt mondta veled is beszélt.
– Kiment a fejemből, ennyi. Szólsz, ha megérkezett? Akkor visszajövök.
– Persze.

*

– Tető, nyílászárók, burkolatok, hát nem lesz egyszerű – sorolta magában Evelin hangosan és közben jegyzetelt a füzetébe. – Ki kell számolnom a költségeket is. Szakembereket keresni – Bejárta az emeletet, a padlást és jó érzés kerítette hatalmába e falak közt. Szerette volna ezt a házat, mindennél jobban, ez tartotta benne a lelket, nem érezte magát elveszettnek. Hirtelen hangos csörömpölés hozta rá a frászt, amitől felsikoltott és a hang irányába fordult. Az egyik szobában egy váza esett le az asztalról, Evelin szentül meg volt győződve, hogy az előbb még az asztal közepén állt.
– Van itt valaki? – kérdezte a semmitől és elég hülyén érezte magát. Nem félt, a fény átjárta a ház minden zegét-zugát, köszönhetően a nagy ablakoknak, de azért a szíve a torkában dobogott.
Aztán meghallotta ugyanazt a sustorgást, amit álmában szokott. Halk suttogások, mintha többen beszélgetnének halkan egymás szavába vágva és idegesen hadarva. De nem lehetett érteni, hogy mit. Evelin ide-oda szaladgált a helyiségek között, keresett, de nem talált. Aztán eszébe jutott, hogy az udvarról látott valakit az ablakban állni tegnap, jobb híján kiszaladt az udvarra és az ablakokat fürkészte, de semmit nem látott. Csend honolt a környéken, még a madarak csiripelése is elhalt. Evelin erősen elgondolkodott, majd hirtelen megcsörrent zsebében a telefonja, összerezzent a hangra.
– Halló?
– Szia. Itt az ügyvéd, várunk.
– Rendben, indulok – a mobilját lassan a zsebébe csúsztatva megfordult és elsétált a háztól. Mögötte a ház ablakaiban az összes függöny egyszerre mozdult meg.

*

– Úgy gondolom, hogy nincs semmi különösebb intéznivaló, csak alá kell írni a papírokat. Egészen egyértelmű a szülei végrendelkezése. Mindent Önre hagytak, ingatlant, ingóságot. Az édesanyjának volt egy régi háza, azt is külön Önre hagyta. Elfogadja ez?
– Persze. Nincs ellenvetésem – vonta meg a vállát Evelin és kénytelen volt elfogadni a megváltoztathatatlant.
– Kb. egy hét, mire minden átíródik az Ön nevére, azután már azt tehet velük, amit akar. Egy bizonyos összeget is örökölt, konkrétan 500.000 dollár megtakarítást, melyről majd a bankja értesíti, amikor elérhetővé válik az Ön számára. Nos, van kérdése?
– Azt hiszem nincs, megadná a névjegyét, ha mégis felmerülne bármilyen kérdés a későbbiek során?
– Természetesen – és benyúlt a zakója belső zsebébe, majd átnyújtotta Evelinnek a kártyát.
– Akkor Isten Önökkel hölgyek, további szép napot.
– Köszönjük, jó utat.
– Viszlát.
Evelin a lépcsőn állva karba tett kézzel bámult a fehér Toyota után, mely igen természetellenesen hatott a mocsári ciprusok között a new orleans-i rengeteg közepén. Később aztán Rebekától megtudott egyet, s mást a ház történetéről. A főépület, melyben Rebeka lakott, régen, még a 19. században is főúri rezidencia volt, igazi rabszolgatartó ültetvényes birtokában. A kisebb ház, amit Evelin örökölt, pedig az ültetvényen dolgozó rabszolgák felügyelőinek otthonaként szolgált. Véres történetek sora kering legendaként a helyiek között, ami aztán vagy igaz, vagy nem, ezt nem lehet tudni.
– Én nem törődöm ezekkel a mendemondákkal. – mondta egy nap Rebeka. – Ne is aggódj ezek miatt, beszéljenek csak, amit akarnak. George is meg van győződve, hogy igaz mind egytől egyig, de hát ezek a négerek erősen a hagyományaiknak és a múltjuknak élnek. Hagyni kell őket, hadd teljesedjenek ki ebben.
– Igazából nem is ez aggaszt. Hanem az, hogy… tudom, furcsán hangzik, de mintha lenne valaki vagy valakik a házamban.
– De mégis kire gondolsz?
– Nem tudom, de suttogást és neszezést hallok és a múltkor, amikor ott voltam, összetört egy váza, ami előtte az asztal közepén állt, tudom.
– Aha, hát… nem tudom, én keveset tartózkodtam abban a házban ahhoz, hogy bármi különöset halljak vagy lássak, de ha ez a helyzet, akkor hagyd a felújítást, add el és kész, szabadulj meg tőle.
– Nem is találod furának, hogy ilyeneket tapasztalok? – kérdezte Evelin meglepődve.
– De igen, de mi egyebet mondhatnék? A félelmeiddel magadnak kell szembe nézned, lehet, hogy csak képzelődtél, de az is lehet, hogy van ott valami. Én nem hiszek a szellemekben, úgyhogy azt gondolom, csak a huzat viccelt meg, fáradt is vagy és lehet, nem úgy reagálsz, ahogy mások bizonyos dolgokra. George egyébként felajánlotta a segítségét a munkálatokban, használd ki – azzal felállt az asztaltól és elkezdte leszedni.
– Oké… beszélek majd vele.

A munkálatok rendben zajlottak, senki nem tapasztalt semmi furcsát, még Evelin sem. A rémálmok sem jelentkeztek. Mire Evelin megnyugodott, hogy bizonyára csak képzelődött, egyik este, miután a ház már beköltözésre alkalmassá vált, Evelin egy fotelben ülve olvasott, és észrevette, hogy meglibben a függöny. Meleg nyárvégi este volt, egy szellő sem fújt, tehát huzat nem lehetett. Természetellenesnek tűnt a függöny mozgása és Evelinre a frászt hozta. Nem tudta mire vélni, de azt sem tudta, hogy van oka félelemre vagy sem, szóval nem törődött hevesen dobogó szívével és nagyokat sóhajtva odament az ablakhoz és benézett a függöny mögé. Semmi.
– Kezdek megőrülni újra. Inkább megyek és lefekszem – mondta ki hangosan, majd felsétált az emeletre. Résnyire nyitotta az ablakot itt is, a tücskök ezreinek ciripelése aranyozta be az éjszakát, melyben egy-egy béka brekegését is hallani vélte. Hátha kicsit tompíthatná ezt a zenebonát, el akarta húzni a függönyt, mire észrevette, hogy egy alak áll az udvaron. Meredten nézett az ablakra, ahol a lány állt. Evelin rémült tekintettel bámult vissza az alakra, majd lerohant a földszintre, az ajtón át ki az udvarra, de nem volt ott senki. Visszafordult a ház felé, abban a pillanatban bevágódott az ajtó. Evelin odarohant, de nem tudta kinyitni, bezárták. Nem értette mi történik, de abban biztos volt, hogy a házban van valami, vagy valaki, aki a bolondját járatja vele, és valószínűleg el akarja űzni innen.
– Nem vagyok bolond, az lehetetlen, de akkor mi ez, és miért velem történik? Basszus, basszus, basszus – szitkozódott.
Az első gondolata az volt, hogy Rebekához fordul segítségért. Leszaladt a lépcsőn és futásnak eredt. A háta mögött távolodó házban kísérteties kacagást hallott, amitől végig futott hátán a hideg. Teljesen kifulladt, mire elérte Rebeka birtokát, dörömbölt az ajtón és nemsokára fel is kapcsolták a lámpákat.
– Hahó! Rebeka! Én vagyok, ne haragudj!
– Jézusom, Evelin, mi a fene történt?
– Én csak… én csak… ne haragudj – fújtatott.
– Nem haragszom, de gyere már be gyorsan, alig kapsz levegőt.
– Valami… van… a házban… nem tudom, nem értem, de bezárta előttem még az ajtót is, és nem tudtam visszajutni a házba, és a törött váza, meg a függönyök… és az a hátborzongató nevetés – próbálta hadarni egyszuszra.
– Várj, várj, várj, lassíts egy kicsit, miket hordasz össze? – Rebeka papucsban és köntösben a konyhába ment és teavizet tett fel. – Készítek egy jó teát, attól majd megnyugszol.
– Nem kérek teát, igazságot akarok, most azonnal vissza kell mennünk, ha kell többen is, de elegem van, ez így nem mehet tovább! Lehet, hogy inkább egyetem helyett egy elmegyógyintézetbe kell beiratkoznom.
– Jó, jó, ne túlozzunk, visszamegyünk csak magamra kapok valamit, oké? Van egy pisztolyom a házban, azt is visszük, még szükség lehet rá, ezen a környéken nem történt még eddig semmilyen komolyabb bűncselekmény, mióta itt lakom, de sose lehet tudni. Láttál konkrétan valakit a házban? Lehet, hogy inkább a rendőrséget kéne kihívni.
– Nem tudom, csak az udvaron láttam egy alakot az ablakból, de az is olyan fura volt, inkább egy árny, vagy nem is tudom.
– Értem. Oké, ezt idd meg, addig én felöltözöm.

Evelin és Rebeka odaérve kiszálltak a Volvoból. Lassan közelítettek a ház felé. Evelinnek a dobogó szíve majd kiugrott a mellkasából, torkában hatalmas gombóc nőtt, amitől nyelni is alig tudott. Rebeka lenyomta a kilincset és az ajtó kinyílt.
– Bemegyek és körülnézek – mondta hátra fordulva a mögötte álló lánynak, a pisztolyt maga elé tartva lassan lépkedett előre.
A házban nem találtak senkit, látszólag minden érintetlen volt. Evelin visszament Rebekával a birtokára, a történtek után nem tudta volna az éjszakát a házában tölteni. Éjjel ismét rémálom gyötörte, alig aludt pár órát. Tisztán emlékszik, hogy a háza előtt áll. Merően bámulja, mintha keresne rajta valamit. Hirtelen a nevén szólítják, valaki hívja, egyre halkul, aztán végleg elhal, hirtelen valaki hátulról megfogja a vállát, Evelin halálra rémül, megfordul és George áll mögötte, ahogy ott áll és őt bámulja, hatalmas termetével és a félhomályban szinte világító szeme fehérjével, mint egy kísértet, úgy nézett ki. Evelin felsikoltott és felült az ágyban. Patakokban folyó könnyei és zihálása semmi volt ahhoz képest, ami a lelkében dúlt. Kétségbeesés, félelem, fájdalom és reménytelenség vegyes érzései borították fel kis világát, amiről azt hitte már alakulóban van és innentől már csak könnyebb lesz. Újabb fejtörést okozott neki az, hogy egy ismerős személy jelent meg az álmában. Eddig sem értette az álmait, de ezután, még inkább foglalkoztatta és elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg végére nem jár ennek az egész őrületnek. Felöltözött és lement a földszintre. Senkit nem talált ott, így kiment a tornácra. Földbe gyökerezett a lába, amikor az udvaron meglátta Rebekát, ahogy a helyi seriffel beszélget. A barna egyenruha egy magas termetű, kissé már megereszkedett pocakkal rendelkező, kerek arcú, mogorva stílusú idősebb férfit rejtett.
– Evelin! Szia! Gyere! – integetett neki nagynénje.
– Üdv – köszönt rosszkedvűen és még ehhez a beszélgetéshez is kimerültnek érezte magát.
– Üdv kisasszony. A nevem Mr. Monroe. Részvétem a szülei miatt, nagy tragédia, igazán sajnálom – köszönt a seriff és megérintette kalapjának szélét bal mutatóujjával.
– Köszönöm. A nevem Evelin Perkins.
– Az eddigi értesüléseim szerint valaki járt éjjel a házában? – tért rögtön a lényegre.
– Igen, vagyis nem, nem tudom. Eléggé furcsa mert, nem tudnám biztosra megmondani, hogy mi vagy ki lehetett, de nem voltam egyedül. Nézze, biztos őrültnek fog nézni, de az a gyanúm, hogy valamiféle entitás lehetett – nézett zavartan jobbra – balra, közben Rebeka kérdő pillantással fürkészte a seriff arcát.
– Az a helyzet hölgyem, hogy az államok egy olyan részén élünk, amely hemzseg a hasonló sztoriktól. Rengeteg beszámolót hallottam hasonló esetekről, de egyikről sem derült ki, hogy valóság volt, vagy fikció. Annyit tehetek, hogy sűrűbben küldöm erre a járőreimet, ha ez segít, este és éjjel is küldünk egy-egy járőrkocsit, hogy ha kell, a közelben legyenek. Itt a névjegyem is, hívjon bármikor, amikor úgy gondolja, szükség lenne rám. Rendben?
– Rendben és köszönöm – sóhajtott, mintha tudta volna már akkor is, hogy ezt a problémát, úgy is neki kell megoldania és nem másnak.
– Köszönjük Mr. Monroe, hálás vagyok, hogy kifáradt.
– Nincs mit. Hölgyeim? – és ugyanazzal a mozdulattal ismét megérintette a kalapja szélét, majd behuppant autójába és elhajtott sűrű porfelhőt hagyva maga után.
Rebeka jelentőségteljes pillantást vetett Evelinre.
– Ne haragudj, hogy nem szóltam, de szerintem segít, ha tudnak róla, valami nincs rendben azzal a házzal, és mi van, ha tényleg valaki járkál arra felé éjjelente? Ügyes tolvajunk van, úgy tűnik.
– Semmi sem hiányzik, Rebeka.
– Én értem, de lehet, hogy csak felméri a terepet, aztán újra visszajön, sőt, lehet, hogy többen is vannak. Így alaposabb munkát végezhetnek.
– És mi van a megmagyarázhatatlan hangokkal, meg a függönnyel?
– Nem tudom kicsim, nem tudom, de hátha pontot tehetünk ennek az egésznek a végére.

*

Rebeka a következő hetekben beleásta magát a környék és a város történelmébe. A világhálón és a könyvtárban is minden létező és elérhető irodalmat áttanulmányozott, szinte megszállottja lett a városnak. De sajnos sok minden nem derült ki, amiből következtetni tudott volna, vagy magyarázatul szolgál a történtekre. Rebeka a rá következő éjjel már visszament a házba és ott töltötte az éjszakát, bár aludni nem tudott, de nem akarta feladni, félt, de tudta, ha baj van, tud segítséget kérni. Rebeka többször is felhívta, Evelin videóchat-en végig sétálva megmutatta a házat kívül belül. Ez biztonsággal töltötte el és erőt adott neki. A járőrkocsik rendszeresen megjelentek a háznál. Evelin kiment, hogy biztosítsa őket, nincs baj, legalábbis egyelőre. Végül hálás volt, hogy Rebeka szólt a seriffnek, megnyugvással töltötte el, amikor meglátta a rendőrautók fényszóróit a sötétben. Egy ideig a rémálmok sem jelentkeztek.
Majd egy napon, amikor az istállót takarította, megjelent George.
– Evelin? – szólt a lányhoz köszönés helyett.
– George? Helló, mi járatban erre? – érdeklődött a lány meglepetten.
– Csak erre jártam, gondoltam megkérdezem, nincs-e szüksége valamire.
Evelinnek a késő szeptemberi szokatlanul melegebb időjárásnak köszönhetően nagyon melege volt, és néhány izzadságcsepp csordogált lefelé a nyakán. George ezeket a cseppeket kezdte el figyelni és lépett egyet a lány felé. – Evelin azonnal észrevette ezt a mozdulatot és egyet hátra lépett válaszképp, és maga elé emelte a lapátot, melyet éppen a kezében tartott.
– Köszönöm, de nincs szükségem segítségre.
– Rendben, csak gondoltam, megkérdezem – mosolygott, zsebre dugta kezeit és laza vállrándítással sarkon fordult és elment.
Evelin hosszan nézett utána. Nem tudta, mire vélje, de egy pillanatig olyan vágyakozást látott a férfi tekintetében, hogy egészen megrémült tőle. Egyáltalán, nagyon fura volt az egész fickó, főleg amióta az álmában is megjelent, azóta próbál rájönni, mit is jelenthet ez.
Este Rebeka látogatta meg néhány barátjával Evelint, hogy jobb kedvre derítse és egy kis változatosságot hozzon az életébe.
– Sokat dolgozol, pihenned, szórakoznod is kéne, hisz fiatal vagy – mondta Sandra, Rebeka egyik barátnője limonádészürcsölés közben.
– Sosem voltam bulizós típus, a suliban is mindig csak könyvmolyként emlegettek.
– Mindig jeles tanuló volt, nagyon szeretett olvasni – erősítette meg Rebeka.
– Csodás lett ez a ház, elfogadnám. – jegyezte meg Robert, egy langaléta és kopasz fickó hatalmas fekete keretes szemüvegben. – Ha esetleg úgy döntenél, hogy eladod, gondolj rám. – Ha tudnád…- gondolta Evelin. – Nem tervezem, hogy eladom, de köszönöm az érdeklődést, megtisztelő. Van még rajta azért munka, de szépen haladok vele.
A vendégek aztán pár óra kellemes társalgás után távoztak. Rebeka az este folyamán még egyszer áttelefonált, hogy minden rendben van-e, aztán bebújt az ágyába és olvasni akart elalvás előtt. Nem telt el még pár perc sem, mire lépteket hallott a lépcsőházban. Azonnal a tabletért nyúlt és felhívta Rebekát, kilépett az emeleti folyosóra. A lámpák itt-ott égtek, teljes sötétség sosem volt a házban, de ezek a lámpák most elkezdtek pislákolni, hol égtek, hol kialudtak. Mire Rebeka reagált a hívásra, pont addigra megszűnt a kapcsolat és szó szerint kirepült a tablet Evelin kezéből és nagyot csattanva a padlóra zuhant. Evelin megrémült és lerohant a lépcsőn. Addigra a földszinten már szabályos szélvihar kerekedett és vérfagyasztó sikoltozás töltötte be a teret. Evelin halálra rémülve kiabálta a nappali közepén:
– Gyere! Gyere te szemét, gyere elő! Mégis mit akarsz tőlem? Mi ez az egész?
Sírva fakadt és abban a pillanatban a kandalló előtt megjelent egy alak, egy hosszú szürke ruhás férfi. Áttetsző volt, és lebegett. Evelin nem akart hinni a szemének, főleg azután, hogy balról egy hasonló női alak jelent meg.
– Mit akartok tőlem? Hagyjatok békén! Ez a ház az enyém, ragaszkodom hozzá, és nem fogom csak úgy átadni!
Aztán hirtelen az ajtóban megjelent George, félrelökte Evelint, mire George a falhoz vágódott és a padlóra zuhant.
– George! Úristen! – Evelin elkezdett a férfi felé mászni, hogy segítsen neki, de George ráordított. Az egyre hangosabban süvítő szélben, ami a házban kerekedett, alig lehetett bármit is hallani.
– Evelin, fusson, meneküljön innen!
– Nem hagyom itt, fogja meg a kezem!
Odakúszott hozzá, megpróbálta felsegíteni, de amikor az ajtó felé fordultak, az ajtó becsapódott, a házban teljes lett a sötétség. George-nak vér folyt ki a száján, és zihálva vette a levegőt. Belső vérzés? Bordatörés? Nem tudhatták biztosan, de a férfi alig állt a lábán.
– Miss, kérem, ki kell jutnia innen, ezek engem akarnak.
– Mi? Miről beszél?
– El kellett volna mondanom, rajtam keresztül itt mindenkit csak bántottak volna, sokáig én sem akartam ezt elhinni, de most már bizonyosan így van. Eddig mindig túléltem és itt mindig szerettek és jól bántak velem. Miss Rebeka is, csak ő sem hitte el nekem ezt az egészet, egyedül neki mondtam el, mert megbíztam benne.
Evelinnek eszébe jutott a vitatkozás a fánál és azok a furcsa pillantások, amiket Rebeka vetett a férfira, amikor beszélgettek.
– Jó, de ez most nem számít, ki kell jutnunk innen!
A nappali padlóján feküdtek, az entitások eltűntek, csend lett. Evelin odarohant az ajtóhoz, de képtelen volt kinyitni. Rángatta a kilincset. Az ablakhoz rohant, és egy székkel kitörte az üveget, de valami láthatatlan erő visszarántotta és a padlóra zuhant. Evelin felnyögött a hátát ért ütéstől és lázasan gondolkodni kezdett mitévők legyenek. Kiabálást hallott kintről, Rebeka volt az, dörömbölt az ajtón, de ő sem tudta kinyitni.
– Evelin? Evelin? Hallasz? Állj el az útból!
– Igen hallak, oké! George gyere, gyere.
Lövések dördültek, Rebeka emberfeletti erővel rúgta be az ajtót, szinte megrészegülve tört be a házba, és abban a pillanatban iszonyatos sikítozást hallottak.
– Gyertek, gyertek gyorsan!
Kisegítette őket az udvarra. Zihálva nézték, ahogy a házban az összes lámpa villog, belül mintha tornádó tombolna, a sikítozást is még hallani lehetett, mintha valakit nyúznának. Némán álltak, biztos távolságban a háztól, melynek története már örökre a semmibe vész.

*

Még akkor éjjel rendőrök lepték el Rebeka birtokát. George-ot kórházba szállították, a házat átvizsgálták, de a nagy felforduláson és vérfoltokon kívül nem találtak semmit. Az ügyben vizsgálat indult, de bizonyíték híján jó eséllyel mindenki megúszta. George sem tett feljelentést, így az ügyet lezárták. Ő felépült. Rettenetesen érezte magát, hogy nem szólt hamarabb, de Evelin tapasztalatairól mit sem tudott, és reménykedett, hogy a szellemek már nem tartózkodnak a házban. Tévedett. Nagyon félt, hogy nem hisz majd neki senki, hogy őrültnek titulálják és féltette a munkáját. Később aztán, amikor hazaért a kórházból, elmesélte, hogy legendák keringtek az őseiről és uraikról. Egy történet járt szájról szájra, miszerint az örökké kínzó magatartást tanúsító Mr. és Mrs. Jones ellen újra és újra fellázadó rabszolgák egy nap sikerrel jártak és szellemeik itt maradtak, hogy bosszút álljanak. Az igazság sosem derült ki, de Evelin számára nyilvánvaló volt, hogy a házaspár halványan derengő alakjait látta azon az estén. A ház az ő örökségük volt, és az is érthető volt az érintettek számára, hogy miért is vált lakatlanná az idők során.
– Már csak azt nem értem, hogy az álmaim mit akartak jelenteni? – kérdezte egyik délelőtt Evelin Rebekától.
– Lehet, hogy Martha is tudott valamit és így akart neked üzenni.
– De ha anya tudta, akkor neked miért nem mondta el?
– Tudod nem voltunk valami jó viszonyban, nem nagyon szeretek erről beszélni, de ezért is nem találkoztunk olyan sokszor. Egyikőnk sem tudott nyitni a másik felé. Több nézeteltérésünk is volt és nagyon sajnálom, tényleg, hogy nem tudtuk ezt tisztázni még a halála előtt. Téged is szerettelek volna jobban megismerni, kár, hogy csak így sikerült.
– Igen. Egyszer rájövök majd, hogy miért, de ennek így kellett történnie. Valamiért. Nem tudom. Nincsenek véletlenek. Én ebben hiszek, és amíg hiszünk valamiben, addig nincs veszve semmi.

A házat kipakolták és lezárták. Evelin Rebekához költözött és beiratkozott a Louisiana Állami Egyetemre Baton Rouge-ba. Minden a legnagyobb rendben zajlott, Rebeka és Evelin jól kijöttek egymással, boldogok voltak. Evelin egy félresikerült befektetésnek könyvelte el a házba ölt pénzt, és hát így valószínűleg ez a gyönyörű ház, amibe első látásra beleszeretett, az idő múlásával szép lassan az enyészeté lesz.

Pár hónap elteltével, egy csodás tavaszi napon, Evelin hazalátogatott az egyetemről. Meglepte Rebekát. Ő a konyhából már távolról észrevette Evelin Jeep-jét, és a lépcsőn ácsorogva várta.
– Meglepi! – integetett neki nevetve a kocsiból kiszállva.
– Szia! Nahát! Micsoda öröm! De jó, hogy jöttél! – indult felé a kezét törölgetve egy konyharuhába.
– Igen, szerettelek volna meglepni, látom sikerült. Remélem nincs dolgod ma, mert pikniket terveztem, ugyanis a szülinapodat méltón meg kell ünnepelni. Még tortát is sütöttem neked.
– De édes vagy, igazán – és átölelték egymást. – Nos, máris összekapom magam, gyere be, sok a cuccod? Meddig maradsz?
– Még nem tudom. Csak hátul van egy hátizsákom, néhány felesleges holmival, amik nélkül nem indulok el, tudod… – és szemét forgatva felnyitotta a Jeep hátsó ajtaját.
– Na, igen, akkor előre megyek, ha bírod egyedül – mosolygott kipirult arccal, boldogan Rebeka.
– Oké, jövök, csak előszedem a holmim – mosolygott vissza rá Evelin is. Örült, hogy a vizsgák előtt még kicsit kiszabadult az egyetemről, és nem kell semmivel törődnie, csak lazíthatnak egyet Rebekával. Visszacsukta a csomagtartó ajtaját, hátára vette a zsákját és követte nagynénjét. Pár méter után Evelin megtorpant. Lába földbegyökerezett. Az egyik emeleti ablakban meglibbent a függöny.