Suttogó

Suttogó

A Határhegységben, Pantheon után 1678

– Arra! – mutatott északkeletnek a fiatal wengori. Nerolad fájdalmas sóhajtással vette tudomásul, hogy abban az irányban a leghatalmasabb hegy állja az útjukat, amit valaha is látott. Hátrafordult, hogy egy pillanatra visszanézzen, de a Határhegység már elbújtatta a szeme elől Eramia tornyait. A hegyivadászok jó hangosan kiröhögték, Neroladot pedig elöntötte a pír, pedig tavaszelő havában ünnepelte a huszonhatodik évének betöltését. Zorus princeps legalább ezer wengori kardforgatót fogadott be, a javát családostó,l és ezek közül is a legvadabbak legfaragatlanabbjai őrzik Tradiniuum északi határelvét a hegyek között. A vezetőjük a tejfeles szájú hercegecske, aki az utat mutatta, alig tizenhét esztendős, de a kardja markolatát már vagy egy tucatnyi bevágás díszítette, vagyis ennyi emberrel végzett párbaj során. Rémes gyilkosok ezek mind, gondolta, de megtartotta magának a véleményét.
– Atyád megbékél – mondta aznap reggel Zorus, mielőtt útjára engedte volna – Gyászol még, sokáig gyászolni fogja a bátyádat, téged talán még tovább, de Ernal gróf ettől még jámbor, hívő férfiú. Ha valóban menned kell, indulj, Nerolad, de csak a hegyivadászok vezetésével engedlek Wherdu felé. Ne feledd, Eramia kapuin belül szívesen látlak és atyád nem árthat neked amíg én vagyok a princeps!
Zorus, a lágyszívű öregember meghatóan beszélt, de Neroladnak indulnia kellett. Ahogy újból a menetirány felé nézett, a talizmánja felizott és megnyugtató melegség járta át a tagjait. Wherdu az első állomás, de az útja sokkal hosszabb lesz.

Egy sziklafal tövében gyújtották meg a tábortüzet. A wengek a saját istenükhöz imádkoztak, Nerolad Elinoy Atyához, majd a siheder herceg vizet melegített egy ónfazékban, amibe valami durva őrleményt és sót szórt.
– Pár pillanat és kész is, Nerolad! – vigyorgott rá – Megkóstolhatod a wengek elixírjét, hat ujjnyit nő majd tőle a pöcsöd.
A wengoriak nevettek, Nerolad pedig készült rá, hogy elutasítsa a vacsorameghívást, de kis idő múlva az illatok hatására megkordult a gyomra, ugyanabban a pillanatban a vékony láncon, a köpönyege takarásában függő zöld és bíborszínre festett lapos kövecske is újból felizzott. A Fényességes engedélyezte számára az étkezést, pedig Nerolad tudta, hogy a gusztustalan őrlemény szárított sertéshúst is bőven tartalmazott. Nem jutott húsételhez vagy 8–9 esztendeje, erős hite miatt úgy gondolta, nem is vesz rajta többé erőt semmilyen kísértés, mégis, ahogy eltanácsolták Napur templomvárosából, lépten nyomon zamatos sültek, U alakba formázott ropogós pisztrángok, párolt marhaszeletek jártak a fejében. A levesből három tányérral evett, majd a wengoriak bíztatására húzott egy nagyot a tömlőből, amiben a hercegecske szerint kumisz van, ami csak tej. Pár korty után megbánta a tettét, később viszont kellemes szédelgést kezdett érezni, nemsokára nevetett a számára csak hellyel–közzel érthető weng nyelvű tréfákon. Mire teljesen beesteledett, Nerolad piros arccal fújta a pajzán wengori nótákat és a hegyivadászok is megtanulták az Eron–sziget szüze című dalt, melyet Nerolad gyerekként tanult apja udvarházában.
– Ez nagyon jó – nevetett a herceg, majd egy nagyot böfögött – Zorus princeps szégyellheti magát, hogy még sosem hallottunk ilyen kellemes tradiniuumi nótákat. Mindig csak áhitatos énekek meg böjti zsoltárok, még a végén át akar majd téríteni az alfaristen hitére.
– Zorus hívő ember, Bronan herceg! – mondta Nerolad sokkal lassabban mint szerette volna – És mint ilyen, tiltott még Tradiniuum urának is az erőszakos térítés. De nektek is tisztelnetek kell a menedékadó uratok vallását.
– A vallását tisztelem, de hogy két napi lovaglás a wherdui bordély, kemény hegyi terepen, az felháborító! – Bronan nagyot sóhajtott – Persze a parancs szerint, csak a Kalmárútig kísérhetünk, így még ez is kimarad holnap.
– Tradiniuumban törvénytelen a prostítúció, ha nem bírod, házasodj meg, Bronan!
– Na azt soha – tiltakozott Bronan, majd leteremtette a rajta nevető katonáit – Elég egy száműzött herceg Eramia falai közé. De te akkor hogyan oldod meg, Nerolad, te sem vagy nős, kivel szerelmeskedsz?
A tarkopasz ifjú elpirult a kérdés hallatán.
– Én Elinoy atya papjának készültem, örök szüzességre tettem fogadalmat.
– A mi táltosaink nem fogadkoznak – röhögte egy tagbaszakadt wengori a tűz túlsó oldaláról – Minden este más leány melengeti a derékaljukat, pedig mind öreg és aszott már. A leányok anyja meg még meg is köszöni nekik. Hülye világ ez.
– Na, de végül nem lettél pap, Nerolad. Zorus elmondta, megtiltotta, hogy szóbahozzam, de leszarom – vette vissza a szót Bronan – Mi lesz így, szűz maradsz így is? Vagy vár valami asszony valahol?
Nerolad szíve összefacsarodott, de szerencsére nem ivott olyan sokat, hogy elveszítse az önuralmát. Utálta volna magát, ha a kőkemény wengek előtt sírva fakadna.
– Nem lettem pap, valóban – sóhajtotta végül – és még egyáltalán nem tudom, mi lesz, ahogy Te mondtad, hercegem. Apám nem jelölt örökösének, nem hagy rám birtokot és grófi rangot. Nem tudom. Engedelmetekkel, kicsit ittas és nagyon fáradt vagyok, lefekszem.
Le is feküdt, kopott zöld köpenybe takarózott, de hosszú órákig nem tudott elaludni. A wengek még sokáig társalogtak nem könnyű de mégis gyönyörű hangzású nyelvükön, Nerolad annyit értett belőle, hogy majd hamarosan hajóra szállnak és valamelyik olyan szigeten, ami már nem Tradiniuum része, keresnek egy nyilvánosházat. Aztán talán kijózanodva, vagy épp még inkább berúgva, az idősebb wengoriak, valami Levont meg Deras nevű férfiakról akartak volna mesélni Bronannak, de hercegük válogatott szitkok mellett lecsendesítette őket, mondván, hagyják őt a kimúlt fantomokkal.
Nerolad is látta a saját múltja fantomait. Ő maga istenítette apját és bátyját, Ernalion széles vállú, barna hajú és szemű fiú volt, apja lyr vonásait tükrözte, Nerolad viszont már gyermeknek is magas volt, sovány és sápatag, mint édesanyja traad felmenői. Ernalion atyja oldalán tanult vívni, hajózni, eljárt Ernal gróf oldalán a princeps udvarába, míg Nerolad pennával és pergamennel felvértezve a papságra készült. Sok évvel később, Ernalion hajója az óceánba veszett egy viharban, Nerolad pappá lényegülése sikertelül zárult, az ősi mágia nem hatott rá, a hideg tűz kihunytával a bronztükörben nem bíbor szempár nézett rá vissza mint társaira és a nyelve sem zöldült be. Casparus nagyprior még aznap, az éjszaka közepén kiadta a holmiját, maradék kevés tradiniuumi aranyát, ami ott Napur vidékén, Nyugat–Lyriában mit sem ért, majd kiadta az útját. Hetek teltek el, mire talált egy tradiniuumi hajót, mely elvitte Eron szigetére, ahol gyásztól megtört atyja jajveszékelve zavarta ki a szülőházból, mondván démoni erők fertőzték meg, anyja sírját sem látogathatta meg, így három szabad ég alatt töltött nap után felkéredzkedett az egyik Eriamiába tartó hajóra, gondolván, Tradiniuum fővárosában, vagy akár Kikötővárosban csak keresnek egy több nyelven tudó írnokot. Aztán, mikor két nap két éjszaka utazás után Zorus dolgozószobájába kísérték, egy rövid fohászt mondott és megérintette a nyakában a talizmánt, mely olyan forró lett egy pillanat alatt mint a tűz, Nerolad pedig, ki tudja miért, engedélyt kért a princepstől, hogy maradék pénzét lyr aranyra váltsa és északra menjen tovább.
– Wherdu – válaszolt, amikor Zorus kérdezte, mi az úticélja, pedig nem is emlékezett, hogy honnan tudta a legnagyobb kalmárváros nevét, amely a Nagy Kalmárút Határhegységben futó része mentén épült még talán a hajdanvolt császárok ideje előtt – Ha lehet minél hamarabb, uram!
Másnap délelőtt a csapat leereszkedett a hegyi csapásokról egy olyan széles, kövekkel kirakott útra, melyen akár tíz szekér elfért volna egymás mellett. Bronan herceg az út kanyargósabb vége felé mutatott, Nerolad szerint nagyjából nyugati irányba.
– Egy óra nyugodt lépésben, aztán hágd végig a szajhásházakat helyettünk, Részeges Nerolad!
– Köszönöm, Bronan herceg! – mondta Nerolad, bár nem igazán értékelte a wengori humorát.
Wherdu egészen más volt mint Eramia lenyűgöző palotakomplexuma, vagy az öbölben szétterülő Kikötőváros. A fala nyolc–tíz lyr kar magasra tört, az épületek legtöbbje egyforma, több emeletes kockaház volt lapos tetővel, néhány őrtorony és istálló színesítette a városképet, de a legrosszabb a csatorna hiánya volt, vizelet és fekália szaga terjengett a levegőben.
Összeszámolta erszénye szánalmas maradékát, aztán magában sajnálkozva megkereste a legközelebbi lókupec istállóját. Hamar megalkudtak a weng telivérre, így Nerolad bátrabban besétált a város központi utcái felé. Talált egy csendes fogadót, ahol a söntésnél egy fehér kötényes kövér ember mosolyogva fogadta
– Van szobám, az őszön válogathatsz is, persze ha meg tudod fizetni. Fél ezüst naponként, az étel, ital és hátul a bordély nincs benne
– Ez lenne a helyi bordélyház? – kérdezte Nerolad döbbenten
– Az egyik a százból – nevetett a fogadós – Gondolod kivenne bárki is egy szobát, ha nincs akit felvigyen éjszakára? Ez nem Tradiniuum, ez szabad város!
– Honnan…?
– Vastag Marcus vagyok, fiam, meg sem születtél, amikor megvettem ezt a helyet. Ilyen gyönyörű templomi lyr kiejtése csak a tradiniuumi nemesifjaknak van. Na kell a szoba vagy nem kell?
Kellett, ahogy az ebéd és a vacsora is, majd nem kevés útbaigazítás, amiért Marcus ugyanúgy elkért egy maréknyi érmét.
– Nem vagyok tolvaj, Vastag Marcus böcsületes szemétláda, ifjú Nerolad. Engem már akkor is Vastag Marcusnak hívtak a gazdag özvegyek, amikor nálad is soványabb voltam, tőlük is előre kértem a pénzt, mégis többen az ágyukban akartak tartani. Semmi nincs ingyen, csak az istenek segedelme és a kövön sült lepény.
– Te akkor…? Bocsáss meg, uram, nem az én dolgom!
– Férfiszajha voltam – Marcus nagyot nevetett – A legjobb, legalábbis ifjúkoromban.
– Hajadonok fizettek a…vastag részeidért?
– Szerzetesek neveltek, kopasz kóró? Hajadonok sajnos ritkán gazdagok. Éltes asszonyok, vigaszt váró özvegyek, megfáradt férfiak, Wengor királya. Az arany mind egyforma bárki adja.
– Stevor király? – majdnem hozzátette hangosan is, hogy Bronan herceg nagybátyja.
– Poklot, hát aggastyánnak nézel? Ersolov a mordaki, akiről azt pletykálják, hogy Merik herceg szeretője volt. De ne faggass, csak ha fizetsz, eddig negyed ezüst, a szórakozásnak ára van.
Nerolad fizetett és indult volna a dolgára, de Marcus még utánaszólt.
– Nerolad! Most az egyszer ingyen adok neked két tanácsot. Rendes ifjú vagy, rendesen fizetsz minden nap, de ez a város nem az otthonod. Pukhur a legjobb fegyverkovács akit itt találhatsz, de egy mocskos fahdaani gazember. Két leányát adta el nekem, hátul választhatók a bordélyban, ne mondd el neki az igazi nevedet, se azt, hogy hol szálltál meg. Dagad az erszényed és ilyenkor ősszel mindenkinek fogy a pénze.
– Köszönöm, uram! Mi a másik tanács?
– Ne rapírt vegyél tőle, hanem valami kisebb fegyvert, tőrt, kést vagy handzsárt. A rapír hegye kilóg a csinos köpönyeged alól, és bizony érteni is kell hozzá. Egy rozsdás kenyérvágó kés többet ér az utcán.
Nerolad megköszönte a tanácsot, majd elindult arra, amerre a fogadós magyarázta. Könnyen megtalálta a műhelyt és benne a férfit, aki földig hajolt Nerolad láttán, de a beljebb dolgozó segédei gyanúsan méregették a kopasz fiatalembert. Pukhur nagyon lassan és mézes–mázas szavakkal beszélt hozzá, maga is megemlítette, hogy az ő kései a legjobb választás utcai önvédelemre, de Nerolad határozott kérésére a segédek több hosszú rapírt hoztak ki a raktárból. Az ár borsos volt, de Nerolad nem akart spórolni. Már nem kellett megérintenie a festett kavicsot, hogy érezze a forróságát és a wherduban töltött napok alatt a sugallatok határozottan érkeztek. Rapír, dísztelen. Egy nyugati kiskapu. Erdők, hegyek, hó és végül a cél.
A rapír kilógott a zöld köpeny alól, ahogy Marcus mondta, de Nerolad arra gondolt, hogy láthatatlan mások előtt, Elinoy atya pedig megsegítette. Háromszor jöttek vele szembe járőröző zsoldosok és háromszor rá se hederítettek. Marcus megcsodálta a fegyvert, majd közölte, hogy kappan sül aznap vacsorára és kapott lyriai veresbort, melyből a megbecsült Nerolad „vendége egy körre”. Ugyan a kumisz emléke még élt benne, de udvariasságra nevelték, ezért miután gondosan összeszedte úti batyuját, belerejtve a fegyvert, leballagott a söntéshez és elfogadta a bort. Aznap este összegyűlt pár helybeli férfi, Marcus több jól öltözött embert átkísért a bordélyba, ahogy telt az idő, egyszer még egy festett arcú, mandulaszemű apró nő is betipegett Marcus leányainak szolgálataiért.
– Mitaki taika! Valami királynőféle volt messze keleten – mesélte Marcus, miután bekísérte a kicsike nőt a bordélyba – Megölték a férjét, azóta más férfi nem érintheti, de leányokkal azért felpezsdíti a száműzetés napjait.
– Értem – mondta halkan Nerolad. Élete huszonhat éve alatt nagyon keveset látott a valódi világból, erre rájött a fogadóban töltött napok alatt. Megette a kappant, megitta az ajándék bort, majd csupán nézte a kandallóban ropogó tüzet.
– Te nem akarsz átmenni, kopaszkóró?
– Hova?
– A bordélyba, hát mégis hová? A leányaim egészségesek és szépek, beretváltak, csupaszok lenn mint a hetérák Lyriában. Csak hat ezüst ha ott maradsz, nyolc ha a szobába viszed. És egy ezüst reggel amiből dralna főzetet veszek nekik. Porontyoknak nincs helye a bordélyban. Nerolad csak bólintott és inkább negyed ezüstért kért még a borból. Egy magas, mosolygós pincérleány szolgálta ki, Nerolad pedig érezte a melegséget a talizmánban is. Sok bort ivott, közben beszélt a leányhoz, Elinoy atya segedelmével olyan szavakat mondott ki, amelyeket korábban nőknek sosem mert volna kimondani. Azt sem bánta, hogy a pincérleány nem volt leberetválva.
Aztán hajnalban kimászott mellőle az ágyból, felöltözött és a hajadon ledobott ruhái közé rejtette az erszényét, remélve, hogy Marcus majd nem veszi észre nála, mert Nerolad sejtette, hogy akkor elveszi a lánytól a pénzt. Egy marék érmét még azért vitt le magával, azt a söntésen hagyta és elindult célirányosan nyugatnak. A fal nyugati oldalában egy kiskaput talált, melynek vasrostélyát éjjelre sem eresztették le. A kapunál egy pocakos zsoldos posztolt, aki megszólította Neroladot.
– Ez a Menári–kapu, uraságod forduljon jobbra, fél mérföld a Wengor–kapu!
– Köszönöm, de én itt kell, hogy továbbmenjek.
– De hát ez csak a régi út maradéka a semmibe. Nincs már semmi a Kalmárút mentén, ezután csak a hegyek meg a bestiák a menári öbölben. Az új úton juthat északnak, arra van Wengor.
– Nincs dolgom ott egyelőre. Engedelmeddel, áldjon az istened, katona!
Nerolad elhagyta az utolsó ismert települést a Határhegységben. A döbbent katona még kiáltozott egy keveset, de azután elhallgatott. Még messze volt a napfelkelte, de Nerolad nem fázott, tüzelte az isteni sugallat, ami elindította az útnak ezen a nehezebbik részén. Egy szál karcsú rapírral, erszény és élelem nélkül haladt nem is tudta mennyi ideig, amikor az út egyszer csak véget ért egy romvárosnál. Néhány halomban lyr agyagtéglákból emelt hajdanvolt házfalak térdig érő futónövényekkel benőtt maradványait, szökőkutak romjait, szobrok darabkáit látta, majd ezek is elfogytak és következett az erdő.
Elinoy hatalmas, mondogatta magában, mindannyiszor, amikor erőt vett volna rajta a szomjúság. Pár órát küzdött a sűrű növényzettel, majd egy apró patakot látott, melyből bőségesen ivott. Elinoy hatalmas, fohászkodta magában, mikor besötétedett és teljesen vakon tapogatózott, de a sugallat erős volt és egy szót mondott, tovább. Érezte a hajnalt, ráadásul a háta mögött kelt a nap, tehát jó irányba tartott. Tovább! Újabb, majd megint egy újabb hajnal érte el, a negyedik kora délelőttön éhsége és szomja gyötrelmei ködén át emberi hangokat hallott.
A névtelen falu lakói apró, vézna emberkék voltak de megértette a beszédüket, mert Bronan és harcosai weng anyanyelvére hasonlított. Etették, itatták, kapott borogatást a bokáira, éjjel egy ágyban pihent a falu vezérével. Hálásan vett búcsút megmentőitől, akik a lábaihoz vetették magukat, úgy kérlelték, hogy maradjon.
– Ne menj, idegen! – zokogták – Orghas megver minket ha hagyunk a halálba menni. Arra nincs csak pusztulás. Erdei démonok élnek ott, aki megközelíti a földjüket lenyilazzák szó nélkül. Démonok.
– Démonok! Démonok! Óvj minket Orghas! – kántálta a falucska másféltucat lakója, Nerolad pedig alig tudta leplezni örömét, már közel a cél. A kis emberek nem voltak hajlandóak többet elmondani az állítólagos démonokról, de a kevésből is ki tudta szűrni, hogy elég tovább mennie nyugatnak, ahogy eddig tette.
Három nap múlva az erdő ritkulni kezdett, egyre–másra tűntek fel kisebb–nagyobb tisztások. Délután, mikor a nyugvó nap fénye kezdte Nerolad szemeit égetni, egy késztetést érzett, hogy azonnal álljon meg. Egy minden eddiginél nagyobb tisztás közepén torpant meg, egy pillanat múlva egy hosszú nyílvessző fúródott a talajba, egy hajszállal vétve el Nerolad bal lábát. A kopasz fiatalember lehunyta a szemét, mert úgysem látott sokat a szemébe sütő nap fényétől, aztán óvatosan leült a fűre. A jelzés egyértelmű volt, eddig és ne tovább! Nerolad mély levegővételekkel igyekezett megnyugtatni az elméjét, felidézte a templomvárosban tanult imák közül azt, amelyikben már akolitusként is messze a legügyesebb volt. Bár már hónapok teltek el a kicsapása óta, az imádság meghallgattatott, eddig sosem tapasztalt mennyiségű esszenciát érzett feltöltődni teste minden porcikájába. Először az éhség, a szomjúság és a hideg érzete szűnt meg, azután Nerolad teste ellazult, fejében színek és formák cikáztak, ő pedig imádkozott tovább a khait állapotért. A legmélyebb transzállapot, mondták az atyák sokszor, keveseknek adatik meg teljesen, hogy megélhessék. Van olyan transzállapot melyben messze láthat az ember, van amikor belenézhet a múltba vagy egy lehetséges jövőbe, de a khait ennél is több és teljesebb, a valódi istenélmény érzete!
Amikor kinyitotta a szemét, eltűnt a tisztás, nem a Határhegység völgyében üldögélt, hanem egy domb tetején állt, vele szemben egy másik, magasabb dombot látott, amely remegett, magas, sikító hangon rezonált, és áradt belőle valami, ami messziről is halálos riadalmat okozott Neroladban. Valami pusztító, nem gonosz, de attól még félelmetesebb, valami, ami emlékeztette a mágikus esszenciára, de több volt, más, sokszáz tonna föld és kő alól is kitörni készült. A kép elenyészett, majd egy pillantással később már egy kis folyó kőhídján állt, maga előtt egy puszta síkság, azon a legsűrűbb ködfolt, melyet valaha látott.
– Igaz amitől rettegtem – mondta valaki a háta mögött. Olyan volt a hangja mint Pulus, a kántor orgánuma volt a templomban. Megfordult és kis híján elájult a látványtól. Tanult róluk, megtanulta a hieroglifáikat, a nyelvüket, látott illusztrált tekercseket, de egy valódi alfar közeledése így is ledermesztette – A hitvány síkföldiek nem csak elárulták Men–Gahrt, de hitünk titkait is kiadták shurroknak.
Nerolad megértette az alfar beszédet, de nagyon alaposan végiggondolta, mit mondjon azon a nyelven, abban sem volt biztos, érti–e majd őt az alfar a híd másik végében. Az övéhez nagyon hasonló zöld köpönyeget viselt és rapírt tartott feléje fenyegetően.
– Nerolad vagyok, Ernal fia, Eron szigetéről, Tradiniuum birtokáról. A festett kövem vezetett idáig.
– Vondd ki a rapírt! – parancsolt rá az alfar, ahogy lassan közelebb lépett. Legalább két fejjel volt alacsonyabb Neroladnál, szőke haja erősen őszült, hegyes fülei remegtek a feszültségtől.
– Békével érkeztem ide – tiltakozott Nerolad, de az alfar tovább közelített.
– A rapírt!
Nerolad engedelmeskedett. Sosem tanult fegyverrel bánni, a templomban képezték hosszú bottal és puszta kézzel való önvédelemre, de ezzel a karcsú karddal egy harcban önmagára jelentené a legnagyobb veszélyt.
– Pont mint ez itt – emelte feljebb az alfar a maga rapírját – Ritkán születik olyan mint Te. Vagy ilyen mint én. Elérted már máskor is a khait létet?
– Csak a fényörvényben jártam párszor. Azt hittem te segítettél hozzá, hogy…
– A khait csak azé, aki a kegyet megkapja. Mit mutat a khait?
– Azt ott! – mutatott a ködfolt felé Nerolad
– A khait csak a tied, drur shur, én nem látom. Hol vagyunk, mit látsz?
– Egy kőhídon vagyunk. Mintha nyár közepe volna, de nem messze egy hatalmas ködfolt van, sose láttam hasonlót az óceánon sem.
– Nehéz rád hangolódnom khait létedben. Térj vissza hát, egyelőre biztonságban leszel.
Nerolad mondani akart volna még nagyon sok mindent, de az alfar egy intéssel szertefoszlatta a körülötte lévő jelenést. A következő pillanatban belemart a hideg. Remegett. Kinyitotta a szemét és kis híján elájult, száz alfar állta körül, akivel beszélt, előtte térdelt kivont karddal. A hóban!
– Ne szólalj meg – hallotta Nerolad az alfar hangját a fejében, de az nem nyitotta ki a száját – drur shur, szörnyű a kiejtésed. Ha ezek itt meghallják, száz nyíllal lékelnek meg, drur shur Nerolad! Gondolj! Gondolj arra, hogy ki vagy te!
– Ahogy mondtam, Nerolad, aki Ernal fia…
– Mi vagy Te, Nerolad?
– Nem tudom – gondolta Nerolad – Atyám Elinoy papjának szánt. Messze küldött, a templomvárosban tanultam. Jól haladtam, sokat tanultam, de az utolsó napon, mikor át kellett volna lényegülnöm, a hideg tűz nem formált pappá. Nem is emésztett el. Csak kialudt mint a többiek körül. Még aznap elzavartak onnan. Azóta a festett kövem vezet.
Az alfarok zavartan néztek a térdeplőre. Nerolad körültekintett alaposabban és akkor vette észre, hogy több ujjnyi vastag hó fedi a testét és tar fejét egyaránt. Meddig tarthatott a transzállapot, ez jutott eszébe amikor újból megszólalt az alfar hangja az elméjében.
– 3 hétig tartott a khait léted. Leesett a hó, a király pedig parancsot adott, hogy jöjjünk érted, Suttogó.
– Micsoda?
– Suttogó vagy drur shur! Most próbálj lábra állni! Add át a rapírod! Gehyr–Men–ghar király nevében letartóztatlak! Mostantól fogoly vagy, Suttogó!

Az alfarok nem kötötték be a szemét, így szinte minden egyes lépés után újabb és újabb ámulatba esett. A városállamhoz egy keskeny út vezetett, melyet nem kőből, hanem kristályból építettek, a fal, amely körülvette háromszor magasabb volt, mint Eramia legnagyobb tornya, és az egész város úgy nézett ki, mint amit egyetlen irdatlan darab kőből faragtak ki. És a helyiek! Milliónyi alfar sereglett a terekre és az utcákra, ahol a tél beköszönte ellenére virágok nyíltak. Látott messziről nagydarab vongákat is bámészkodni. Érthető, gondolta, ők ugyanúgy nem láttak még embert, legfeljebb egy–egy hajót a Menári–öböl közelében, lehet nem is fognak soha többé ezután. Egy toronyba vezették, ahol a zöld köpenyes alfar egy lakosztályba tessékelte, ami nagyobb volt mint az az udvarház, amelyben grófi atyja uralkodott.
– Ez lesz a lakhelyed – mondta, ezúttal ismét hangosan az alfar – Nem hagyhatod el egymagadban, a harcosaink lenyilaznak figyelmeztetés nélkül, ha megpróbálod. Érted?
– Igen és köszö..
– Amíg mást nem mondok, csak velem beszélhetsz! Ocsmány a kiejtésed és némely szavad sértésnek hallatszik. És ajánlom, a gondolataidat is válogasd meg. Azt hiszed, csak a tieid, de nekünk egy shur elméje olyan mintha kürtszóval hirdetnéd ki a szavaidat. És nem, nem találkozhatsz vongákkal! Ha egymagad vagy, nem használhatsz mágiát! A falakon belül nincs húsevés, nincs szeszesital és ne is gondolj leányokra! Most koncentrálj és csak a kérdésekre válaszolj! Mióta ismeritek a vallásunkat?
– Több mint háromezer éve!
– Honnan?
– A Crilom–völgyében élt egy alfar közösség, a mai Ermanacban, ők kezdték terjeszteni a dualizmust.
– Mit?
– Mi így hívjuk! A két isten miatt, Elinoy és Riicya imádata! Alfar dualizmus a neve.
– Sok magadfajta követi?
– Nem! Mi… vagyis a Zöld Atyák és a Bíborfivérek nem tagjai a Pantheonnak Lyriában, az én hazámban viszont szinte mindenki Elinoy híve, de más földeken pedig leginkább tiltott a hitünk. Én Zöld Atyának készültem, de…
– Milyen atyák meg fivérek? Nem értem.
– Papok! A zöld Elinoyt imádja, a Bíborfivérek Riicyát.
– Volt képetek rítust kreálni a hitünkre?
– Van egy tucat Elinoy templom és négy temploma Riicyának – Nerolad nem igazán tudta, mit mondhatna – Mi emberek leginkább templomokban tudunk igazán imádkozni.
– Más formák is bitorolják a hitünket? Warqhalok?
– Tudtommal nem.
Az alfar ezután szó nélkül kiviharzott a lakosztályból, órák múltán tért vissza egy kancsó vízzel és egy tál frissnek látszó gyümölccsel a kezeiben. Nerolad segíteni akart neki, de az durván elhárította.
– Tudd meg, drur shur Nerolad, királyunk egyelőre eltekint a karóba húzásodtól. Legnagyobb sajnálatomra élned és tanulnod kell, mert idejöveteledet minden bizonnyal maga a Fényességes rendelte el.
– Köszönöm és…
– Ötezer évente, vagy ritkábban egy alfar harcos isteni küldetés kegyében részesül. Új tudás, új képességek birtokosa lesz, mert Elinoy atya így használhatja. Ezek a suttogók, Elinoy csendes bajnokai. Viszont a világ újból kimozdult a Rend állapotából, drur shur Nerolad, mi alfarok figyelünk. Men–ghar falain belül ikrek születtek. Alfar és vonga ikrek, 9 ikerpár az elmúlt alig 400 évben. Démonok manifesztálódnak keleten. Feltárták és megfertőzték az Arany Nekrolont, maga a pusztulás, antiesszencia itatta át és grimoárt öntöttek belőle. Most pedig egy magadfajta idegyalogol és spontán alkalmazza a tudást, melyet mi korszakok óta tanulunk és formálunk. Tudsz–e hallgatni? Tudsz–e tanulni? Kész vagy–e a Fényességesért harcolni ha kell?
– Kész! – mondta Nerolad, majd az alfar rapírjára pillantott – de azzal nem tudok bánni.
– Megtanulsz mindent ami kell – az alfar kihúzta magát – Az én nevem Yomyr DelCrenyr de neked csak Yomyr Nagymester! Egyél, mert még ma kezdődik a tanulásod!
– Nagymester! Mielőtt… – Nerolad a szavakat kereste, de gondolatai elárulták őt.
– Koszos korcs! A ti nyelveteken talán így fejezhető ki az, hogy drur shur. És igen, vannak olyan shurok akik ember–alfar keverékek, de nem vagy te sem jobb náluk. Nem akarlak tanítani, csak parancsot kaptam. Gyűlöllek, a hitvány fajtáddal együtt, ahogy azokat a síkföldieket gyűlölöm, akik veletek közösködnek! Állatok vagytok, erős, veszélyes állatok, nem többek! És ennek ellenére tanítalak mert a királyom parancsolta, de ettől még fogoly vagy. Egy rossz mozdulat, egy parancsszegés és véged van! Most egyél, koszos korcs, szükséged lesz az energiára!

Eramia,
P.u 1682

Zorus reszketett három takaró alatt, pedig kinn tikkasztó hőség tombolt. A gyógyító üzent a grófkisasszonynak, hogy hozasson fel még egy tollpaplant öreg atyjának. A Sárkánykórság tünetei még az olvadás előtt jelentkeztek a princepsnél és Rimulad gyógyító azóta gyakorlatilag Eramia nagytornyában lakott, alvás helyett whoregagyökeret rágcsált, eret vágott, vizes ruhadarabokkal lázat csillapított, gyógyfüves beöntést adott, jelentett a princeps későn született hisztérikus leányának, Tradiniuum gyülekező grófjainak és néhanapján, ha eszébe jutott, evett és ivott is. Minden erőfeszítése ellenére érezte, ebben a harcban vesztésre áll, a princeps elmúlt hetven esztendős, ötvenévesnél idősebb embert egy gyógyító sem látott még felépülni ebből a betegségből. Igazság szerint Zorusnak is rég halottnak kellene lennie még akkor is, ha mérhetetlen vagyona megengedi, hogy Rimulad a legdrágább gyógyfüveket és orvosságokat alkalmazza. Csak a Fényességes tudhatja, miért és meddig van még életben az idős uralkodó, és Rimulad már attól tartott, ő is felfedezi a bőrén a rőtszínű, pikkelyszerű elváltozásokat. A szolgák késlekedtek, Zorus reszketett, Rimulad egy újabb darab whoregagyökeret vett a szájába. Szörnyű keserű íze volt, de legalább éber maradt tőle, ha ez a kezelés valahogy véget ér, majd Rimulad is alhat egy jót. Végre lépteket hallott odakintről, kisvártatva nyílt is a nagy, kétszárnyú ajtó, de nem a palotaszolgák jöttek be rajta, hanem két magas férfi, akik bíbor köpenyt viseltek, arcukat csuklya takarta el, Rimulad csak alsó ajkukat és szakállukat látta.
– Zorus, Mirius fia! – mondta az egyik, alig hallhatóan.
– Eramia és Bacul grófja, Tradiniuum tanácsának princepse – mondta a másik, ugyanolyan halkan.
– Utad végső szakaszára lépsz, mi segítünk a könnyű átkelésben – ezt már egyszerre, kórusban mondták – Riicya anya ismeri hőstetteid és méltónak talált a könnyű halál kegyelmére, imáink vezetik végzetedet!
Rimulad felpattant az ágy széléről.
– Ti kik vagytok? – kérdezte, bár szinte tudta is a választ
– Gurolad fia Rimulad, erőn felül dolgoztál, remek munkát végeztél! Erőfeszítéseid feljegyeztetnek a Fényes csarnokban – Rimulad nem tudta megállapítani, melyik férfi szólt hozzá – A dolgod elvégezted, most pihenj! Ez az ember már a Bíborfivérek gondoskodására vár.
Rimulad tiltakozni akart, de a tőle távolabb álló egyén rámutatott az ujjával. Rimulad egy hatalmasat ásított, majd akarata ellenére lefeküdt a padlóra és azonnal elaludt!
– Legfeljebb egy óra, testvér – súgta az egyik, majd a Bíbor Fivérek az ágy mellé térdeltek
– Imádkozzunk, testvér – lehelte a másik, majd halkan kántálni kezdtek.

Az őrszem ijedtében akkorát ugrott, hogy majdnem lezuhant Erdei Védmű kaputornyából a tíz karnyi mélységbe. Az ember mintha földből nőtt volna ki, egyszer csak ott állt a sötétben és verte a gyalogos bejárat faajtaját. Biztos ez a meleg, gondolta az őrszem, hiába volt éjszaka, nyári hőség nyomta a levegőt, és a tudorok még nem tudtak enyhülést ígérni. A jövevény tovább kopogtatott, az őrszem pedig vigyázzba vágta magát, mert a zajra felriadt Pranal rajmester. Az altiszt is izzadt, ingerülten kiabált le az érkezőnek.
– Csendet, jóember! Éjközép elmúlt, fellármázod az egész palotát!
– Kérlek nyissatok kaput! – kiáltotta a jövevény – Sürgősen látnom kell a princepst!
Pranal undorodva kiköpött mielőtt felelt volna a kopogó idegennek!
– Éjjel nem nyitunk kaput idegeneknek, a princeps pedig nagybeteg, kívül várakozz napfelkeltéig!
– Kétharmad homokóra időnk sincs – felelte az érkező – Azért jöttem, hogy Zorust megmentsem! Nem vagyok idegen, Nerolad vagyok Eronból, Ernal gróf fia és törvényes örököse! Tudtommal egy tanácsos gróf fiának joga van belépni Eramiába akármikor!
A rajmester összerezzent, majd odasúgta az őrszemnek:
– Rohanj, ahogy bírsz, szólj, hogy riasszák Terexia úrnőt!
Az őrszem kelletlenül engedelmeskedett, Pranal pedig újból lefelé kezdett beszélni.
– Ha eroni vagy, nagyuram, bizonyára meg tudod mondani, hány tornya van Ernal gróf palotájának!
– Egy tornya sincs, mert apámnak egy egyemeletes udvarháza van a Gomal patak torkolatánál! A kikötő tizenöt hajót tud fogadni, atyám flottája hét hajóból áll, zászlóshajója a Fényességes ökle, háromárbocos…
– Elég – mondta Pranal, majd lerohant és kaput nyitott – Bocsáss meg, nagyuram, Eroni halászok fia vagyok, muszáj voltam ellenőrizni ki is vagy!
Nerolad mosolyogva megnyugtatta a rajmestert majd rohant a kastély felé. Az idő rohant, a Bíbor Fivérek már célba értek, nem is remélhette, hogy az őrség felfedezi őket. Egy csapat ember rohant feléjük egy magas, sötet hajú, kisírt szemű fiatal lány vezérletével. Nerolad megállt és meghajolt.
– Bocsáss meg, hogy berontok Úrnőm, de nagyon hamar a princepshez kell menjek! Nerolad vagyok, Ernal gróf fia!
– Ne mutatkozz be, hát ismerjük egymást, Nerolad! – a leány keserűen mosolygott, Nerolad pedig jobban megnézte az arcát a gyér fáklyafényben.
– Terexia úrnő! Felnőttél. Sajnálom, négy éve még szinte gyermek voltál, de kérlek siessünk atyádhoz mert nagy veszélyben van!
– Tudom, sárkánykórság, a gyógyító…
– A gyógyító alszik akár egy kisded, úrnőm, a Bíborfivérek látogatták meg atyádat, ha nem sietünk, a halálba segítik! Rohannunk kell!
A csapat megindult, de Nerolad intett, hogy Terexia tartson vele. Tucat ajtó és sokszáz lépcsőfok állt előttük, Nerolad mégis erőlködés nélkül beszélt.
– Ha odaérünk, ne szólítsd meg a Bíborfivéreket! Igyekszem jó szóval leállítani őket, nem gyilkosok, nem gonoszok, a dolgukat végzik, ami valójában jutalom egy haldoklónak. De Zorusnak élnie kell!
Rohantak, amilyen gyorsan csak tudtak, aztán végre odaértek a lakosztály ajtajához, de Terexia hiába nyitotta volna meg az ajtót, az nem mozdult.
– Lépj hátra, Úrnő! – mondta Nerolad, majd furcsa hangon suttogni kezdett. Egy pillanat, és az ajtó magától kitárult. Odabenn a gyógyító horkolt, a két pap felpattant és Nerolad felé fordult. Mögöttük Zorus még élt, de alig lélegzett, arcán megkönnyebbült mosoly látszott, Nerolad érezte, az utolsó pillanatban érkeztek.
– Kérlek, fivéreim, álljatok le! A princepsnek még élnie kell!
– Távozz, Suttogó! – mondta a két Bíborfivér egyszerre – Létezned sem szabadna, az istenek bélyege van rajtad!
– Nem akarlak bántani benneteket, testvéreim! A Fényességes istenpárra kérlek, távozzatok békével!
– Távozunk – mondták a papok kórusban – Amint munkánk elvégeztük!
– Bocsássatok meg nekem! – mondta Nerolad és rapírt rántott. A papok bő köpönyegujjukból egy–egy hosszú kést rántottak ki, de Neroladnak esze ágában sem volt megvívni két képzett Riicia pappal. Az első igét hangosan mondta ki és hátralépett, majd intett egyet a rapírral és elsuttogta a második igét is. A két pap megindult volna felé, de ahogy a suttogó igézet elhangzott, megmerevedtek mint két bíborszín köpenyes szobor.
– Terexia, kérlek, gyere és vedd el a késeiket! Legalább két homokórányi ideig öntudatlanok maradnak, nem tudnak bántani.
Zorus lánya nem volt gyáva, de mégis remegő kezekkel nyúlt a papok késeihez. Közben Nerolad leült az ágy szélére, oda ahol nem sokkal azelőtt a gyógyító ült, és elővett egy sűrű folyadékkal töltött üvegfiolát.
– Élned kell princeps, Elinoy most segíts meg!

Zorus hajnalban láztalanul ébredt. Vizet és éjjeliedényt kért, majd mikor visszafeküdt és szellentett egy hangosat, csak akkor vette észre, hogy nem a gyógyítója, sem valamelyik szolgája őrizte az álmát!
– Nerolad?! – csodálkozott Zorus gyenge hangon – Te vagy?
– Én vagyok, Nagyuram. Éppen idejében érkeztem egy ritka orvossággal. A lázad lement, hamarosan jobban leszel.
– De hogyan? A gyógyító elmondta, hogy végem van. Azt mondta, már nem szabadna élnem. És te hogy kerülsz ide?
– Leginkább futottam, Nagyuram! Sajnos időbe tellett amíg a menári alfarok elkészíthették a gyógyfőzetet számodra, és fontos volt sok magot szüretelni – mondta Nerolad, és egy nagy erszényt emelt Zorus szemmagasságába, majd egy apró, lilás magocskát vett ki belőle.
– Bámulatos, sosem láttam ilyen magokat! – dünnyögött Zorus mosolyogva – És hogy a menári alfarok?! Mondákban mesélnek róluk, hajóink elkerülik az öblüket, most miért gyógyítottak meg?
Nerolad nem felelt azonnal, felkelt és ellenőrizte, rendesen be van–e zárva az ajtó. Az alvó gyógyítót és a megmerevedett papokat az őrök még az éjjel kicipelték a lakosztályból, Nerolad azt kérte Terexiától, egyelőre senki ne menjen a princeps közelébe.
– Van még egy adag főzet, Nagyuram. Az alfarok szerint borzalmas íze van, de ma este meg kell innod az egészet. Az erszényben a magvakból mától kezdve minden nap egyet meg kell enned. Egy nap sem maradhat ki…
– És?
– Nagyuram, a sárkánykórság szörnyű betegség és rajtad sok héten át hízott. A korod is sajnos hátrányt jelent. Fontos, hogy innentől…
– A lényeget, Nerolad!
– Nem tudlak meggyógyítani! Az alfarok sem tudnak meggyógyítani. A főzet és a magvak elfedik a tüneteket, könnyítik az életed, lelassítják a kórt. Az alfarok nem tudtak több magot adni, így ez nagyjából három esztendőnyi adag. Ha elfogy, nem tudod szedni tovább, a kórság erőre kap. Három esztendő múlva rád törnek ismét a legrosszabb tünetek, és nem lesz segítség. A főzetből nem kaphatsz többet, nagyobb adag már életveszélyes, ez a gyógynövény pedig tizenkét esztendőnként virágzik.
– Értem – mondta Zorus – Terexia nem tudhatja meg egyelőre! Most menj, és küldd ide a leányom!
Nerolad meghajolt és távozni készült, de Zorus még utánaszólt.
– Köszönöm – mondta könnyes szemmel a princeps – köszönöm Nerolad!

Eramia szökőkútja már akkor a ligetben állt, amikor az első traadok kikötöttek az öbölben. Később a lyr hódítók eköré építették az első kastélyt, melyből aztán Eramia palotavárosa lett. A Bíborfivérek megbabonázva bámulták a csobogó vizet, mikor Nerolad odament hozzájuk, hogy visszaadja az elvett késeket.
– Bocsássatok meg, testvéreim! – mondta Nerolad, kinyújtott kezeiben átnyújtotta a fegyvereket a papoknak – Zorus élete még nem érhet véget! Nem akartam ártani nektek, természetesen szabadon távozhattok.
– Hatalom – suttogta az egyik pap – Erő. Ősi erő, suttogó, érzed?
– Igen, fivérem.
– Nem vagyunk fivérek! – mondta a másik Bíborruhás férfi – Ellenszegültél. Ezt a kutat sem szabad elzárni, ugyanolyan törvény a végső út parancsa. Ellenszegültél, suttogó lettél, rapírral parádézol. Belenyúltál az Éteri Egyensúlyba, átkozott vagy.
– Rég nincs egyensúly – mondta szomorúan Nerolad. A papok megvetően fújtattak rá, ezt is egyszerre tették, majd kezüket a magasba emelve imát kántáltak. Előbb a kések tűntek el a semmibe Nerolad kezéből, majd ők emelkedtek fel a levegőbe.
– Átkozott vagy! – mondták még utoljára, majd eltűntek, mintha sosem jártak volna Eramiában.

Nerolad egy kis pincehelyiséget rendeztetett be lakószobának. Egy kis darab pergamenre felírt pár védővarázslatot, melyet elhelyezett a szemöldökfa egyik repedésébe. A falon egy tükör függött, melyen megjelent Yomyr alakja.
– Megtetted, korcs? – alfar mestere négy év alatt annyira megkedvelte, hogy egy ideje nem is tartotta koszosnak – Él az a vénember? Mit tud?
– Él, nagymester! Tudja, hogy nem sok van hátra, ma este elmondom neki, hogy Bronan herceg Nolonban bujkál, de sosem fogja megtudni, mekkora áldozatot kell meghoznia még.
– Helyes! Naponta jelentesz és nem jártatod a szádat, megértetted?
– Igen, Nagymester!
Az alfar eltűnt, Nerolad pedig pihenni akart. Az Arany Grimoár feltűnt és a világ végveszélybe került. Az alfarok pedig nem tagadják, az emberiség megritkulása még tetszik is nekik, a végső győzelemért pedig sok áldozatra lesz szükség. Nerolad zokogott, mert látta az Idők Ösvényét. Múltat, jelent, vért, tüzet, járványt, halált. Sötét árnyat a világ felett. Az iszákos, szajhapecér Bronan és sokadízigleni utódai, a kecses, ifjú Terexia, sok névtelen hős és a sírok felett zokogó, halálos beteg Zorus könnyeit.
– Kevesebben nagyon, generációs átokkal a vérükön – mondta Yomyr többször – vagy az egész ócska szaros fajotok. Végleg! Válassz!
Nerolad választott és eldöntötte, kihez lesz hűséges. A pergamenre felírta a keresővarázslatot és tűzbe dobta. A khait csak azé, aki kapta a kegyet. A Ködkastély az egyetlen remény.

Ha tetszik ez a novella, ne felejtsd el csillaggal értékelni, vagy hozzászólásban mondd el a véleményed!