Spartacus

Spartacus

Egy eseményt háromféleképpen lehet megörökíteni: ahogy megtörtént, ahogy emlékszem rá, és ahogy a legjobban hangzik. Most megpróbálom mindhárom módon elmesélni azt a bizonyos történetet.
Nyár vége volt, szeptember első napjai. Épp akkor lettünk nyolcadikosok. Azon a nyáron mutatták be a színes, szuperszélesvásznú történelmi filmet Spartacusról, Kirk Douglasszal a főszerepben. Szinte az egész osztály látta.
Mindannyian emlékszünk arra a jelenetre, amikor a győztes hadvezér, Crassus a legyőzött, összeláncolt rabszolgák között kereste a lázadók vezérét.
„Hol van Spartacus?” – kérdezte. „Melyikőtök Spartacus?”
Sokáig járkált a foglyok között, és sokáig nem kapott választ. Aztán felállt egy rabszolga: „Én vagyok Spartacus!” Majd egy másik állt fel, és kijelentette: „Én vagyok Spartacus!” Követte őt a harmadik, negyedik, tizedik, századik… Végül mindegyiküket keresztre feszítették.
Aznap az utolsó óránk elmaradt, mert nem jött tanár. Randalíroztunk az osztályteremben. Kinéztünk valakit, akit végigkergettünk a teremben, padokon át, miközben azt kiabáltuk: „Én vagyok Spartacus!” Ha utolértük, nagyot vertünk a hátára, és kerestünk mást, akit kergetni lehetett. Közben leesett néhány füzet, tankönyv, tolltartó és táska, de aki méltatlankodott emiatt, csak azt érte el, hogy őt is megkergettük.
Természetesen mindez nagy hangzavarral járt.
Egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett egy férfi, akit még sohasem láttunk. Sötét hajú, elöl kissé kopaszodó, vastag, feketekeretes, kerek szemüveget viselt.
„Mi folyik itt?” – kérdezte jó hangosan.
A hetesünk észnél volt, „Osztály, vigyázz!”-t vezényelt, és mindenki haptákba vágta magát. Valakinek azonban a férfi látványától kiszaladt a száján:
„Uhu!”
„Ki volt az?” – kérdezte a férfi, de persze senki nem válaszolt.
„Üljenek le!” – majd megismételte: „Ki volt az?!” De ez is válasz nélkül maradt.
Sejtettük már, hogy tanár-féle lehet, ahogy bejött az osztályterembe, és megállt a tanári asztal mellett, szembefordulva az osztállyal.
„Rendben” – folytatta. „Ma az egész osztály itt marad délután háromig.”
Ekkor sem jelentkezett a tettes.
Néhány perc hangtalan várakozás után felállt egy vékony, magas fiú:
„Én voltam!”
„Igen?” – kérdezte a tanár. „És hogy hívnak, fiam?”
Talán valami dac vagy kisördög mondatta vele: „Én vagyok Spartacus!”
A tanár majd egy percig döbbenten nézett. Az osztályban megfagyott a levegő.
„Mit mondtál? Mi a neved?”
„Én vagyok Spartacus!” – ismételte meg.
„Még szórakozol is velem? Hozd ki az ellenőrződet!”
Kivitte, átadta, a férfi beleírta, hogy „gúnyolódott a tanárral”. Közben kicsengettek.
„Az osztály hazamehet, te itt maradsz háromig. Az ellenőrződet pedig most vidd le az igazgató úrhoz aláíratni!”
„A francba, ez igazgatói figyelmeztetést jelent” – gondolta a fiú.
Az osztály pakolt, kitódult, ő pedig leballagott az első emeletre. A hosszú folyosót középen két üvegajtó harmadolta, elzárva a tanári szobákat és az igazgatói irodát a lány- és fiúiskolától. Tanulók ezen a két lengőajtón csak kivételes esetben léphettek át – és ez most egy ilyen kivételes eset volt. Őt küldték ide.
Az iskolatitkár már hazament, és nemcsak a folyosóra nyíló ajtó, de az igazgatói iroda ajtaja is tárva volt. Az igazgató rögtön meglátta, hogy ott téblábolt az ajtó előtt.
„Gyere csak!” – szólt ki. „Mit szeretnél?”
Beljebb lépett, kissé bizonytalanul – azért az igazgatói iroda egy szentély volt számunkra – és odanyújtotta az ellenőrzőt.
Az igazgató átvette a kis füzetet, elolvasta, majd nyitva maga elé fektette, bal tenyerével lefedte.
„No, hogy is volt ez?”
A fiú elmesélte, mit játszottunk, és hogy valaki huhogott, amikor belépett a tanár, akinek olyan kerek, fekete szemüvege van.
„Nem tudom a nevét… Aztán azt kérdezte: ki volt az? De senki nem felelt, ezért az egész osztályt büntetésből bezárta háromig. Mire én felálltam, és…”
Az igazgató kérdőn nézett rá: „Szóval te voltál?”
„Nem.”
„De hát akkor…?”
„Engem senki nem vár otthon, anyukám délutános. De a többieket várják, és aggódnának, ha nem érnek haza időben. Ezért felálltam, és azt mondtam, hogy én voltam. Megkérdezte a nevem, és mondtam, hogy én vagyok Spartacus. Kétszer is.”
Az igazgató elgondolkodva nézett az előtte álló tanulóra.
„És az osztály néma volt?”
A fiú bólintott.
Az igazgató egyetlen mozdulattal áthúzta az intő sorait, és odaírta: „Ez a beírás érvénytelen! Csapó Géza igazgató.” Majd aláírta és lepecsételte.
„Hazamehetsz, fiam” – nyújtotta át az ellenőrzőt.
Mert a nyáron ő is látta a filmet.

Kattints a csillagokra a novella értékeléséhez!

[2 értékelés alapján az átlag: 5]