Pokoli éjszaka

Willow Dawn – Pokoli éjszaka

Hangos dörrenésre ébredtem. Vihar közeleg netán? Majd egy újabb dörrenés. Nem, ez közelebbről jött. Kilincszörgés, fa recsegése követte.
− Kinyitni! – hangzott egy kiáltás a bejárati ajtó felől.
Feleszmélve a szófán találtam magam. A kandallóban gyenge parázs világlott, már egészen áthűlt a szoba. Álomittasan kászálódtam talpra, a fejembe tompa fájdalom nyilallt. Megtántorodtam és feldöntöttem pár üres boroskancsót. Mi az ördög?
− Törd be! – A felszólítást a tömörfaajtó csatája követte az ütemes dörrenésekkel szemben. A zsanérok megfeszültek, ellazultak. Finompor tört fel a szúette résekből, melyet az ablakon beleső telihold fénye világított meg csupán.
Megbénított a rémület. Az ajtó recsegett, egyre többet engedett be a kinti zajból, melynek alapján nem egy-két ember igyekezett rámrontani. A hátsóajtó felé indultam. Mindössze két helyiségen kellett volna keresztülmennem, hogy a birtokra juthassak és eltűnhessek valamelyik istállóban, vagy a tó mögötti erdőben, de a fejem minden lépésre lüktető fájdalommal reagált, egészen elnehezült, én pedig nem találtam a helyes irányt. A tálalószekrényben megkapaszkodva kapkodtam a levegőt, míg a bejáratiajtó az utolsó ütéseket fogadta. Nem tarthatott ki örökké. Recsegve szakadtak el zsanérjai a faltól, és bedőlt a padlódeszkákra. Tucatnyian tapostak át rajta. Hallottam nehéz lépéseik összetorlódását a hallban, azután szétszóródtak a termek között. Erőt vettem magamon, de mire a konyhába jutottam, már oda is elértek. Robosztus férfiak vasvillával, kapával a kezükben, melyeket azon nyomban fegyverként fordítottak felém.
− William Brice Baron of Rainhort? – kérdezte a vasvillás, végignézve rajtam.
− Ki kérdi? – Lassan felemeltem két üres tenyeremet, hogy lássa, én nem fegyverkeztem.
− Ne mozdulj! – kiáltott rám riadtan.
− Csak ő lehet! Nem él itt más – súgta neki a kapás férfi.
− Itt van! – ordította el magát a vasvillás, és felzengett a ház. Dobogott a sok idegen az emeletről, a túlsó termekből, az utcáról. Pár pillanat múlva lépni sem lehetett a konyhámban. – Khm! – Egy alacsony, kövér férfi furakodott elém a tömegben. – William Brice! Ezennel megfosztom a rangjától, a címétől e tanúk előtt, és halálra ítélem!
− Ön nem rendőr! – vicsorítottam rá a fogaimat.
− Ma éjjel mind azok vagyunk – felelte elfordulva tőlem. A mögöttem állók megragadták a vállam, és a földre löktek. A fejem hasogatott, az emberek tömörültek körülöttem, a levegőbe izzadtság, húgy és szalma szaga keveredett. Két karomat a hátam mögött kötéllel szorították össze, még az ujjaimra is jutott a hurkokból. Hiába is ellenkeztem volna, túl sokan voltak. Köpni-nyelni nem tudtam, egyetlen szót voltam képes kipréselni összeszoruló torkomon.
− Miért?
− Azt kérdi miért? – hajolt le egy újabb férfi. A kezében kés volt, amit boldogan forgatott meg a szemem láttára. – Boszorkányságért.
− Tagadja? – kérdezte az alacsony, kövér alak, a válla fölött tekintve vissza.
− Gyógyítottam – feleltem csüggedten.
− Az, az orvos dolga. – A késes férfi felegyenesedett mellőlem. A mögöttem állók talpra húztak, és a kijárat felé toloncoltak. Az összeverődött csőcselék velünk nyomakodott az utcára, ahol még többen vártak. Az egész átkozott falunép! A késes férfi fennhangon szólt hozzájuk: − Íme a démon emberek! Jól nézzék meg, a szőke fej, az angyali arc, a filigrán alkat mind csak a megtévesztés! A legártatlanabbnak tűnő szerencsétlenekben búvik meg az ördög szolgája, és használja! Nem váltja meg már sem őt, sem minket más, csak a halála!
− Halál rá! Halál rá! – kántálta a tömeg. A barátaim, a szomszédjaim, a tanáraim ott álltak a tömegben, öklüket rázták és kiáltozták ők is a szavakat, amik késként siklottak a fülemen át az agyamig. Egészen másfajta megnyilvánulása volt ez a fájdalomnak. A gyomromat apró gombóccá gyűrte, a tüdőmbe markolt, és mázsás súlyával a vállamra nehezedett a félelem. Kezem remegését a kötél és a csomók rejtették el, ajkamat beharaptam, a lábaim helyett, hóhéraim tartottak állva. Úgy éreztem, el fogok ájulni. A fényes pontok úgy cikáztak előttem, bármerre is néztem, mint hangyák az étel körül. Fáklyák gyúltak és emelkedtek a magasba. Zsibbadó elmém ezek képét őrizve hanyatlott a sötétségbe, amiből egy erős pofon rántott vissza.
− A főtérre! – kiáltott a kövér férfi, és hordóalakjával utat tört a csőcselék között. Elindult a menet. Közrefogott a népség. Köpködtek, szitkozódtak, ami a kezük ügyébe került, azzal megdobáltak. Nem láttam mást, csak a dühös arcokat a tömegben, az ég felé emelt szerszámokat, melyek a kiáltások ütemére hullámoztak a fejek felett.
− William! – Dühös pillantásoktól kísérve utat tört magának hozzám a gyógyszerész fia. Nem ismertem különösebben. Annyit tudtam, hogy Joshua a neve, és jó úton halad, hogy apja nyomdokaiba lépjen. – Ez segít – mondta egészen halkan, és a szám elé emelte a tenyerét. Kis kék gombát tartott benne. – Nem fogsz érezni semmit – tette hozzá. Végignéztem azokon, akik nap, nap után mosolyogva köszöntöttek a piacon, az utcán, kalapot emelve, pukedlizve, s most a halálomat várva ismételgetik egyre artikulálatlanabbul ezen óhajukat. A fogaim közé vettem a kék gombát. Köszönetképp biccentettem, Joshua pedig beleveszett a tömegbe, mire lenyeltem az ajándékát. Fenemód gyorsan hatott. Mire a főtérre értünk, bódulat zárta be az elmém. Nem maradt a fejemben gondolat, csak meredtem magam elé, néztem a macskakő megnyúló, hullámzó alakját, ahogy csakis nekem táncot lejt, megpördül, ugrik és a földbe süllyed. Szédülten lépkedtem fel a lépcsőn a sebtében összetákolt emelvényre. Felnéztem a remegve egymásnak kocogó deszkákról a kalászként lengedező akasztófára, azután szembefordultam a tömeggel. A kötél súlyosan kapaszkodott a nyakamba. Meg fogok halni? A falunép kántált. Nevettek, mutogattak, bólogattak, a férfiak ördögszarvat növesztettek, a nők villás nyelvüket dugdosták. A bőrük elvörösödött, mintha a nap megperzselte volna mindjüket, de nem érdekelt senkit. Tapsoltak, mert a hóhér elfoglalta a helyét. A fejébe húzott fekete maszk egyre gyorsabban tapadt a szájára, majd lebbent onnan el. Ujjait igazgatta a verejtéktől csillogó karon, mely megnyitja a lábam alatt nyikorgó csapóajtót. Hezitált. Én néztem, ahogy a ruhája meggyullad, a lángok körbeölelik őt, de ettől meg se rezzent. A tűz átterjed a díszítésképp feltornyozott tökökre, melyek gonoszul vigyorogtak, és azt tátogták búú! Csak egy gondolatfoszlány sugallta az agyam eldugott részéből, hogy amit látok, az nem normális. De mindegy is volt. A kövér, alacsony férfi megállt előttem, széttárta két karját és fogadta a csődület éljenzését.
− Különleges éjszaka a mai! A holtak éjszakáján, végre mi ragadjuk meg a gyeplőt, és pusztítjuk el a démont, aki közöttünk élt! Hiába rejtőzködött a Brice fiú testében, nem maradt előttünk rejtve a hatalma és ezáltal a kiléte sem! A tanút!
A délibábként hullámzó kis világomba beférkőzött a nagybátyám, Rince. Bűntudattal vegyes rémület ül az arcán, ahogy rám nézett.
− Mágiával gyógyítottál meg. Nem tehettem mást – mentegetőzött. Ha ugyan megtette, és nem a gomba láttatta ezt velem. Ha nem a bor szülte ezt a rémálmot, amit szüleim halálának harmadik évfordulója alkalmából ájulásig vedeltem…
Nem tudtam, hol vagyok. Nem tudtam ki vagyok. Nem tudtam, miért akarnak megölni, vagy hogy az egyetlen élő rokonom, hogy adhatott fel. Viszont éreztem, ahogy a bennem szunnyadó, démonnak nevezett hatalom lerázza magáról a láncait.
− Mágiát használt! Halál rá! – kiáltott a kishordó. A szemem előtt lassan tényleg azzá vált.
− Halál rá! – rikoltozta a tömeg. A hóhér erőt vett magán, a kar recsegve bukott előre. A csapóajtó kinyílt, és egy pillanatra szárnyára emelt a súlytalan zuhanás. A kötél megfeszült, visszarántott abból a bódító állapotból, aminek éppen ettől a lehetetlen pillanattól kellett volna megóvnia! Tehetetlenül rúgtam a levegőt. Úgy éreztem, a tüdőm felrobban az erőlködéstől, hogy lélegzethez jusson. A testem görcsösen megfeszült. Egy pisszenés nem hallatszott. S akkor a démonom a felszínre tört. Kékeslila fénnyel mutatkozott meg − amilyen a gomba volt −, és féltem, hogy ezt is csak én látom, de a tömeg megugrott, többen felsikoltottak. A szalagként körülöttem táncoló tünemény késként vágta el a köteleimet. Puhán értem földet, akár egy ágra rebbenő veréb. Az elmém kitisztult, olyat láttam, amit addig soha. Végre megmutatkozott, ami bennem van. Mindegy mások minek hitték, én tudtam, hogy ez a dolog hozzám tartozik. Egyetlen önálló tette sem volt, pontosan úgy cselekedett, ahogyan akartam. A falunép szétszéledni látszott.
− Hová mentek? – kiáltottam rájuk. Egész karommal egy nagy kört írtam le, melynek nyomán fényből emelkedett fal a főtér köré. Páran nekiszaladtak, az ő testük lángra kapott, a csőcselék megbolydult. Egymást taposva keresték a kiutat, próbálták elkerülni égő testű társaikat, akik önkívületi állapotban, ordítva rohantak a tömegbe. Felemelkedtem a pódiumra.
− Olyanok, akár a hangyák. A vörösek. Csípnek, ahol tudnak. – A hóhér állt meg mellettem. Értetlenül pillantottam rá. Ő levette a maszkot, felfedve parázsló arcát. A bőr cafatokban lógott róla, az égett hús szaga megcsapta az orromat.
− Mi a…?
− A mai éjszakán áttörhettem a holtak világából, de nem maradhatok sokáig. Ezek a törékeny emberek nem bírnak el engem.
− Ki vagy?
− Vagyok, aki vagyok. Nem számít semmit. S te ki vagy, mágus? Vagy inkább… ki leszel?
Nem feleltem a kérdésére. Meredten bámultam, ahogy a földre potyogó elszenesedett hús egyre többet fedett fel a hóhér arccsontjából. − Ahogy elnézem, barátom, vagy halott leszel, vagy pribék. De soha ne engedj a bosszúnak! Az kicsinyes, és hasztalan. Ezek az emberek sokkal többet adhatnak neked, mint azt álmodban képzelnéd. Az áldozatuk, az életerejük csak erősebbé tesz, ha okos vagy.
− Elmegyek innen, és többé nem találnak rám. Nem kell, hogy a te útjaid közül válasszak!
− Ezek nem az én útjaim, mágus. Ezek a világ útjai. Mert te és a hozzád hasonlók, soha nem lesznek biztonságban ezen a földön! – Leesett az állkapcsa. Nem maradt se izom, se ideg, semmi, ami a helyén tartotta a volna. A hóhér felsikoltott, az arcára kapva tenyerét, rémületében rohanni kezdett, s lezuhant egyenesen a tömegbe. A földetérése felszabadított egy robbanásra emlékeztető füstoszlopot, az égről furcsa arc nézett le rám. Senki más nem látta. Megdörzsöltem az orrnyergem, de nem tisztult előttem a kép. Csak ismétlődtek elmémben a kísértet szavai, addig-addig, míg beláttam az igazát. Nem maradhattam itt.
− Azért jöttetek, hogy halált lássatok! – ordítottam a csőcselékre. Megtorpantak, mind rám szegezték gyűlölettől ködös tekintetüket. – Most megkapjátok!
Nem akartam ezt. S közben áhítottam a célt, csak az lebegett a szemem előtt. A menedékem! A saját világom! Az, amit a mai este után ez a falunép nem tagadhatott meg tőlem!
Kitártam két karom, ahogy előttem a késes, és a hordó alakú férfi. Nem kaptam éljenzést, nem kaptam áhítattal átitatott csendet. Őket kaptam meg. A dermedt testükből kiáramló energiát, a porráválásuk elégtételét. Kezemet az égnek emelve hasítottam az egyre hosszabb és hatalmasabb fényszalagokkal a földbe, hegyeket, erdőséget, folyót, tavat ragadva el ettől a kegyetlen világtól, s tettem csak a sajátommá, egy más dimenziósíkra emelve. Az én menedékem. A biztonságom. A magányom. S itt rekedtem.