Nyelvhalmozók

István és Melina már az óvodában is együtt jártak, majd általános- és középiskolában is egy osztályba kerültek. Hetedikben kezdtek jobban érdeklődni egymás iránt, és barátságukból szerelem lett, amely túlélte a kamaszkori bandázásokat is. Érettségi előtt már a házasságot tervezgették.

Ez azonban nem ment egyszerűen. István baptista volt, Melina pedig – beloianniszi görög család sarjaként – ortodox vallásban nevelkedett. A család ragaszkodott hozzá, hogy a frigy görögkeleti szertartással köttessék – és kizárólag egy görögkatolikus vallású férfival. Így Istvánnak előbb át kellett térnie Melina hitére, és ortodox módon megkeresztelkednie.

Amikor 1982-ben Andreas Papandreu görög és Lázár György magyar miniszterelnökök megállapodtak a görög menekültek hazatéréséről, Melina családjából többen visszatértek az óhazába. Melina és szülei azonban Magyarországon maradtak, és felvették a magyar állampolgárságot.

A „bazi nagy görög lagzi” után hamarosan megérkezett a családba először Sztavrosz, majd másfél év múlva a húga, Eleni.

Istvánt közben felvették a Közgázra, ahol a nemzetközi kapcsolatok szakán szerzett diplomát, és felsőfokú nyelvvizsgát tett angolból és spanyolból. Később ezeken a nyelvterületeken járt üzleti utakra egy mezőgazdasági tröszt képviseletében.

A család gyakran látogatta a skopelosi rokonokat, így István néhány év alatt görögül is megtanult.

Néhány külföldi útra a felesége és a gyerekek is elkísérték. Történetünk is egy ilyen alkalommal esett meg.

Augusztus második hetén Új-Mexikóba utaztak, ahova a családfő egy négynapos indián fiesta miatt vitte magával szeretteit – a gallupi rezervátumban ugyanis minden évben megrendezik ezt az ünnepet. Ilyenkor hét törzs tagjai gyűlnek össze hagyományos viseletben – önmagában is szemet gyönyörködtető látvány.

Ott voltak a hopik Arizonából, akiknek asszonyai a hajukat kétoldalt kontyba tekerik, mint két nagy fül. A tarka poncsóba burkolózó, homlokpántos navajók és a korsókat fejükön egyensúlyozó zunik Új-Mexikóból, a kékruhás pueblo törzsek a délnyugati régióból, a hímzett öltözetű apacsok Texasból, az őzbordás mellvértet viselő, sötét ruhás uték Coloradóból, és a hopikhoz hasonló frizurát viselő tewák Santa-Clarából – mind-mind színesítették az ünnepet.

A programok hagyományos táncokkal kezdődtek: hoop-tánc, sas- és esőtánc. Ezután rodeó, lovasbemutatók, dobszólók következtek, a háttérben pedig kézműves kirakodóvásár zajlott – türkiz ékszerek, faragott használati tárgyak.

Az ünnep fénypontja a nativ lányok szépségversenye volt – a Miss Nation Contest címért törzsenkénti jelöltek versengtek.

István – érdeklődő ember lévén – angolul szóba elegyedett az egyik törzsi vezetővel. Amikor a férfi bemutatkozott – spanyol neve volt –, nyelvet váltottak, és spanyolul folytatták. Jacinto „Gato Montés” Nuñiz főnök készségesen mesélte, hogy törzse az apacs nemzethez tartozik, de Mexikóban élnek, közel a texasi határhoz.

Beszélgetés közben Istvánt felhívta egy amerikai üzleti partnere. Elnézést kért, majd a hívás után visszatért a főnökhöz, aki lelkesen folytatta a történetét: még gyerekként, a mexikóvárosi missziós iskolában tanult meg spanyolul és angolul. Amikor odakerült, csak törzsi nyelvén beszélt.

Ekkor odaszaladt István négyéves fia, Sztavrosz, és már messziről kiabálta:
– Apu! Az Eleni letépte a macim lábát!
Az indián főnök tágra nyílt szemekkel nézett rá.
– Maguk magyarok? – kérdezte jól érthető magyarsággal.
Most István hökkent meg.
– Hogy tanult meg magyarul?
– Magyar a feleségem! – vigyorgott Jacinto Vörös Hiúz. – A missziónál ismerkedtünk meg, ott volt ápolónő.
István tréfásan megjegyezte:
– A végén még kiderül, hogy görögül is tud.
– Persze, hogy tudok! – válaszolta a főnök, és görögre váltott. – Athénban végeztem az agráregyetemet.
István nevetve csóválta a fejét.
– Akkor maga is nyelvhalmozó. Akárcsak mi.
A főnök elmosolyodott.
– Itt, Gallupban, ez szinte kötelező. Ha valaki nem beszél legalább négy nyelvet, azt már nem is tartják rendes indiánnak.