Nosztalgiavillamossal a Bartókon

Nosztalgiavillamossal a Bartókon

Szép, koraőszi délelőtt volt. Önkormányzati ügyemet elintézve a Bocskai útról kanyarodtam a Bartók Béla útra és a Gellért-tér felé vettem az utam. Az idő csodálatos volt. A délelőtti napfény aranylóan sütött át a sárguló leveleken. A Feneketlen-tónál álló kéttornyú Szent Imre templom új, kereszt alatti aranyalmáján megcsillant a napfény. Kicsit melankolikus hangulatban voltam, amikor egyszer csak, szinte a semmiből előtűnt egy múlt században készült nosztalgiavillamos. Csodálkoztam is rajta, hogy kerül ez ide, mert csak egy egyszerű hétköznap volt és ezek a villamosok általában karácsony környékén szoktak járni. Mivel már kicsit elfáradtam a gyaloglástól, nem töprengtem rajta tovább, mert egyébként is a Gellért-tér felé tartottam, így fölszálltam a villamosra. Meglátva a villamos belső terét, megrohantak az emlékek. Kinézve az ablakon, mintha az egy csodaablak lett volna, nem a mostani felújított Bartók Béla utat láttam, hanem gyermekkorom emlékeit, a régi szürke házakat, amilyenek akkor voltak. Leültem és bámultam a múltba.
Több, mint hatvan éve élek a kerületben. Alig voltam kétéves, amikor szüleimmel ideköltöztünk a Fehérvári út elején akkoriban épült bérházak egyikébe. A régi lakásra egyáltalán nem emlékszem. Így minden fontos emlékem a kerülethez kötődik. A Bartók Béla úthoz érzelmileg is kötődöm, mert egyrészt nagyon sokszor keresztülutaztam rajta, mivel hosszú ideig a Pesti oldalra jártam egyetemre, később dolgozni, másrészt, különösen fiatal koromból, egyes Bartókon található helyekhez sokféle emlékem kapcsolódik, melyek a következő négy villamosmegálló környezetében történtek meg velem.
A Feneketlen-tó és környékén nagyon sokat sétáltam és sétálok ma is. Gyerekkoromban szüleimmel, majd később aktuális udvarlóimmal. A pandémia idején is többször sétáltam itt férjemmel, vagy barátnőmmel, mivel ide el lehetett jönni. Ebben az időszakban minden évszakban sikerült alaposan szemügyre vennem a környéket. Mindegyiknek megvan a szépsége, csak észre kell venni. A nád vágása után mennyire megüresedett a tó, majd ahogy fokozatosan kezdte visszafoglalni a nádas a helyét. Csodás látványt nyújt a környék, ahogy megjelennek az első rügyek, majd a virágok és egyre színesebb lesz minden, felpezsdül az élet a tóban. A tó körüli futópályán most is egy fiatal nő rótta a köröket ebben a kora délelőtti órában.
A tó partján üzemelt a jelenlegi étterem elődje a Park Étterem, amelyet sokszor meglátogattunk. Nagyon hangulatos volt kiülni a teraszra és onnan nézni a tavat. Sok jeles családi eseményt ünnepeltünk itt, melyek közül a legemlékezetesebb édesapám 50. születésnapja volt. Édesapám, aki olasz felmenőkkel büszkélkedhetett, olyan volt, mint egy jól öltözött dzsentlemen egy Fellini filmben, mindig szerette ezeket a családi összejöveteleket, akár egy múltszázadi tradicionális olasz családfő lett volna. Mintha most lenne. Képzeletben szinte látom az asztaltársaságot, érzem a vidám hangulatot. Azóta néhányszor voltam a felújított étteremben is, különböző konferenciavacsorák alkalmával, de már nem volt számomra a régi. Érdekes dolog a visszaemlékezés. Lehet, hogy az új, ténylegesen szebb és jobb, és persze tegyük hozzá, hogy sajnos általában drágább is, de a fiatalkori emlékek akkor is szebbeknek tűnnek.
Sokszor megfordultam a Budai Parkszínpad rendezvényein, melyek filmvetítések és koncertek is voltak. Előtte, augusztus 15-én, évekig voltak a búcsúhoz kapcsolódó sátrak sok bóvlival és mézeskalácsok tömkelegével. Gyerekkoromban a sok sátor mindig izgalommal töltött el. Továbbá sok évig adott helyszínt az Ünnepi Könyvhét eseményeinek is. Nem tudom elfelejteni a rendszerváltás után a nyárvégi páneurópai piknikek eseményeit sem. Ezeknek már sajnos nyoma sincs…
Csikorogva elindult ez a kiszolgált villamos, és útközben úgy rázott, mint régen, ami egy vesekőeltávolításnak is megfelelt volna.
A Móricz Zsigmond körtér volt talán a legfontosabb helyszín az életemben. A Kaffka Margit Gimnáziumba jártam, mely ma Szent Margit Gimnázium, és reggelenként rendszeresen itt találkozgattam első nagy szerelmemmel. Sokszor késtünk el mindketten az első óráról. Itt volt a közelben a Bartók Mozi, ahol az iskolai ünnepélyeket tartották, illetve sok, ma is közkedvelt filmet lehetett megnézni. A másik oldalon önkiszolgáló étterem üzemelt, melyet egyszerűen csak Lordok házának hívtunk. Nem egy esetben itt egészítettem ki az iskolában kapott menza ebédet.
Ikonikus helyszín volt a Gomba épülete, mely szerencsére megmaradt a számtalan felújítást követően is. Nem tudom ki ragasztotta rá ezt a nevet, de valóban úgy néz ki, mint egy gomba, kör alakú épület, szélesen kinyúló eresszel. Mintha a világ közepe lenne, mert ha azt mondta valaki, hogy találkozunk a Gombánál, mindenki tudta hol van, ez ma is egy biztos pont. A leginkább emlékezetes számomra a bérletvásárlás volt. A hónap utolsó napjaiban esőben, hóban, szélben a szabad ég alatt állva hatalmas sor kígyózott a pénztárak előtt.
A fölszállók közt mintha egy ismerős arcot látnék, aki emlékeztet valakire, de nem, mégsem lehet ő az, hiszen már sokkal idősebbnek kell lennie.
A Gárdonyi-tér, mint egyik rendszeres átszállóhely funkcionál számomra napjainkban is, mivel most is a Fehérvári úton lakom. De azért kifejezetten régi emlékem is van ebből a megállóból. Mégpedig az, hogy a B32 Galéria helyén tánciskola volt. Ide jártam sokadmagammal. Ahogy azt a régi filmekben is bemutatják, körbe kellett állnunk és középen a tánctanár csattogtatta az ütemet, miközben valaki zongorázott. Körben a fiúk és a lányok, állandó párcserével. A Cha-cha-cha című 1982-es film pontosan visszaadja a kor hangulatát, akár valós szereplőkkel itt is forgathatták volna a filmet. A tánciskola végén úgynevezett össztánc volt, melyen én csak kicsit maradhattam, mivel 8-ra otthon kellett lennem. Így csak a lányok elejtett szavaiból tudtam meg a következő héten, hogy mi is történt utána ….
A másik oldalon az egyik kapualjban egy maszek nyakkendőbolt kirakata volt, melyet édesapám mindig legalább majd negyedórát nézegetett, amikor gyalog mentünk haza a Szeged, vagy a Gellért Éttermekből. Vasárnaponként rendszeresen vendéglőben ebédeltünk. Ez volt az állandó hétvégi program, amikor zavartalanul együtt volt a család és megbeszéltük, hogy mi minden történt az előző héten. Ezt ma divatosan úgy fejezhetjük ki, hogy reflektáltunk az elmúlt hét eseményeire.
Mint egykor, nagyot döccenve, meginogva indult tovább a villamos és lomhán ment a következő megálló felé, ahogy évtizedek óta számtalan pályafelújítást túlélve az összes Bartók Béla úton közlekedő villamos.
A Gellért-téri megállóból leggyakrabban a Gellért fürdőbe mentem. Szinte ott töltöttem egész gyerekkorom nyarait. A hétköznapokon vagy a házbeli gyerekekkel, vagy délután édesanyámmal, miután hazaért a munkából. Fantasztikus élményt jelentett a hullám- és a pezsgőfürdő, a szép környezet, a sok ember. Mindig megcsodáltam a gyönyörű mozaikokat. Bámulattal néztem le az emeletről a pezsgő medencére. Ott tanultam meg úszni. Anyukám tanított. Megmutatta a tempókat, majd kért, hogy csináljam először külön a láb- és külön a kartempót, majd próbáljam meg egyszerre. Szinte látom magam előtt fentről azt a kislányt, aki a medencében próbálkozott az úszás tudományával. Ekkor anyám fogta a fürdőruhámat, illetve ahogy ő mondta, a grabancomat. Majd egyszer csak ráéreztem, hogy ez egyedül is megy. Kicsit később elárulta, hogy már egy ideje nem is fogott úszás közben, csak nem akarta elmondani.
A fürdő büféjében árultak olyan süteményeket, amelyeket a szálló éttermében is felszolgáltak. A Gellért tekercs volt a kedvencünk, melyből minden alkalommal ettünk. Már nem járok oda, mivel az árakat a külföldi turistáknak alakították ki, akik meg tudják fizetni, továbbá mostani, szintén Fehérvári úti lakásom közelében is épült uszoda. De nagyon jó visszaemlékezni!
A Gellért Szálló Éttermébe is sokszor jártunk. Annyira szerettük, hogy itt tartottuk az esküvői ebédet is az egyik a térre és a Dunára néző, szép panorámájú, kör alakú különteremben. A torta helyett a Gellért tekercs volt az édesség. A Házasságkötő terem szemben a sarkon volt, így nem kellett a násznépnek sokat gyalogolnia. Majd elkezdődött a drágulás, elsősorban a rendszerváltás után, és kicsit elszakadtam a helytől. Jó 30 év múlva egy konferencia keretében fiammal együtt jártunk ott, és megmutattam neki az esküvői ebédünk helyszínét.
Még egy érdekes élményem van ezzel a megállóval kapcsolatban, mely a rengeteg útfelújítás egyikének alkalmával történt. Pestre jártam át dolgozni abban az időben. Adott időre kellett mennem, mivel előadásom volt. Nagy szerencsém volt, hogy villamossal mentem és nem a 7-es busszal, mert csak percekkel korábban ahogy a megállóhoz értünk következett be egy csőtörés. Hirtelen fél méter magasságú víz lepte el az utat. Az autók és a buszok megálltak, nem tudtak tovább menni, míg velünk a villamosvezető közölte, hogy mindjárt megpróbál átmenni a vízen. Azt hiszem, akkor ez a villamos lehetett egy időre az utolsó jármű, aminek ez sikerült. Így rendben odaértem az előadásomra. De sokan nem voltak ilyen szerencsések. A szálloda történetéhez valószínűleg hozzátartozik az a momentum, hogy a csőtörés következtében olyan magas és erős vízsugár tört fel, hogy az ablakot áttörve az egyik emeleti szobába is betört a víz. Ez pont a Habsburg Ottó által rendszeresen látogatott lakosztály volt. Csak évek múlva tudták helyreállítani ezt a részt. A csőtörésről az esti híradóban is mutattak képeket.
Ehhez a megállóhoz kapcsolódik az én emlékezetemben a Gellért-hegy is, mint állandó és közeli kirándulóhely. Gyerekkoromban rendszeresen jártunk ide édesanyámmal gesztenyét szedni, amikből aztán otthon kis figurákat készítettünk gyufaszálak felhasználásával. Fiatalkoromban pedig valamelyik fiúmmal jártam ide sétálni. Később saját gyerekemmel jöttünk ide és napjainkban is szívesen kirándulunk ide férjemmel. Gyönyörű látványt nyújt minden évszakban. Ahogy tavasszal kivirágzik, majd üde zöld színre vált, ősszel pedig a levelek váltanak sárgás, barnás színekre. No meg a panoráma sem semmi.
Végül a Gellért-térnél leszálltam, mivel a Műegyetemre mentem egy megbeszélésre. És amint leléptem a villamosról, mint ahogy egy sci-fi-ben, amikor a főhős az időalagúton keresztül ismét visszatér a jelenbe, én is úgy léptem át a Duna feletti napsugarakkal átszőtt ködben a mába és mintegy varázsütésre átalakultam mostani énemmé. Már az értekezlet témái jártak az eszemben.
1899 óta a villamos nélkül elképzelhetetlen a Bartók Béla út. A megállók alaposan átalakultak, az egész út is megszépült. Nagyon jó gyalogosan is végigmenni ezen a városrészen, betérni a galériákba, a kávéházakba. De azért jó az emlékezés is, függetlenül attól, hogy akkor még szürke és poros volt, de én viszont fiatal voltam és az idő mindent megszépít. Úgy vagyok ezzel az utcával, mint ahogy a Tanú című filmen Bástya elvtárs mondta a narancs helyett a citromba harapva, hogy „Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk!”.