Nincs varázs

5 (2)

Nincs varázs

Ha anyámra gondolok dühös leszek. Vagy bánatos. Mégis sokat jár a fejemben. Ő, és az, amit rám hagyott.
Nem igazán ismertem. Mutatványosként járta Elóniát, de a szomszédos országokban is megfordult. Tüzet és kardot nyelt, jósolt, táncolt, értett hozzá, hogyan nyűgözzön le másokat.
– Neves házak sarjai is megkérték a kezét, de ő hozzám, egy dalnokhoz jött feleségül – büszkélkedett egyszer apám.
Tudván anyámról, hogy a pénzt jobban szerette, mint apámat, ezt a döntését a mai napig nem értem. Talán a lantjátéka miatt mondott igent. Az engem is rabul ejtett.
Apámnak elege lett a fővárosi éjszakák borgőzös, olykor vér áztatta fogadóiból, és egy tisztább, nyugodtabb élet reményében vidékre vitt minket. Gazdálkodni kezdett. Sokat dolgozott, de a termést gomba, az állatokat pedig dögvész ritkította. Engem is gyakran kínoztak kórságok. Ha pedig nem beteg, akkor engedetlen voltam. És hisztis. Ápolást, törődést, türelmet, mindent igényeltem. Apám egyszer hozzám is vágta, hogy „egy fiúval nem volna ennyi baj”. Tudtam, hogy nehéz neki, de ez azért fájt.
Anyám ritkán volt otthon. Az egyik útja különösen hosszúra nyúlt. Pletykálni kezdték a faluban, hogy délre ment, és a merkesh-i trónörökös, Kamir herceg szeretője lett. Apám hitte is, meg nem is. Mikor aztán anyám végre hazajött, nekiszegezte a kérdést:
– Igaz, hogy egy herceggel háltál?
Anyám nem szólt semmit, csak állt lesütött szemmel. Ez volt életem legfájdalmasabb csendje. Apám elsírta magát. Aztán homlokon csókolt, felült a szekérre, és elhajtott. Akkor láttam utoljára. A reményt viszont, hogy egyszer még visszajön, csak napokkal később adtam fel. Anyám odahajolt hozzám, és letörölte a könnyeimet.
– Ne szomorkodj Tíra, nekünk nem kell férfi a boldogsághoz.
Kilencéves voltam. Anyám sok mindent kapott az istenektől, de gyerekekhez való érzéket nem. Aztán csak feltámadt benne valamiféle anyai ösztön, mert egy évig otthon maradt velem. A gazdálkodást abbahagytuk, de a kérésemre Pillát, a szamarunkat megtartottuk. Úgy tudott nézni, ahogy a leghűségesebb kutyák sem. Az állatok eladásán alig kerestünk, de anyámnak volt tartaléka. Nem is kevés. Piacra, vásárokra jártunk. Esténként bemutatót tartott nekem. Szájtátva, a bánatomról megfeledkezve néztem a trükkjeit. A legjobban azt szerettem, mikor lángot fújt egy gyertyára. Mindig faggattam, hogyan csinálja, de ő csak mosolygott, és azt mondta, „varázslat”. Ezekért a napokért hálás vagyok neki.
A pénzünk aztán fogyni kezdett, és anyám megint útra kelt. Előtte felfogadott egy idős nevelőnőt, akit még meg tudott fizetni. Uria húgyszagú volt, és beszéd közben ringott a tokája, de lelkiismeretesen tanított és vigyázott rám. Vagy inkább korlátozta a szabadságomat. Ahogy serdültem, és érdekelni kezdtek a fiúk – én meg őket –, mindent megtett azért, hogy távol tartson tőlük. Még a molnár fiától, Evintől is eltiltott (volna), aki olyan jámbor volt, hogy egy csirkenyakat nem bírt elvágni. Egyszer azt álmodtam, hogy a tyúkok szentté avatják.
– A paráznaság bűn, a szüzesség erény – mondogatta Uria.
Bogarat ültetett a fülembe, még ha gyanítottam is, hogy csak irigykedik rám. Hódolóim közül Evin tetszett a legkevésbé, mégis neki adtam oda magam először. Gondoltam, ha egy ilyen jótét lélekkel hálok, az nem akkora bűn. Neki is én voltam az első. Az egész olyan bájos, ügyetlen és ártatlan volt. Evin másnap meghalt. Leesett a malom tetejéről. Remélem, nem azért mászott fel, hogy a világba kiáltsa, ami köztünk történt. Akárhogy is, sajnáltam szegényt. Uriát már kevésbé, pedig azt hiszem, nem akart rosszat nekem. Ő egy héttel később ment el. Az orvos annyit mondott, hogy „az öregség”.
Néhány hónapig élveztem kötetlen életem, de aztán magányossá váltam. Udvarlóim nagy része faragatlan volt és kéjsóvár. Hiányzott Evin. Olykor még Uria is. Lefekvés előtt néha odaültem az asztalhoz, ahol tanultunk, felmondtam a verseket, amiket számonkért rajtam, aztán jó éjszakát kívántam neki. Vagyis a székének.
Sokáig voltam egyedül, az idő vánszorgott. Elérkezett a tizennyolcadik születésnapom. Anyámat nyolc éve nem láttam. Tudtam, hogy él, mert Uriának félévente küldte a jussát, nekem pedig egy levelet, amiben rendszerint ez állt: „Jól vagyok, remélem, te is.” Gyűlöltem, hogy mindig csak ennyit írt. Az utolsó két levelét már el sem olvastam.
A napot elmélkedéssel töltöttem. Mihez kezdjek? Szabad voltam, ezüstöm is akadt – anyám legutóbbi küldeményét már én vettem át –, eldöntöttem, hogy útra kelek. Laposkő – a falum – adni és elvenni sem tudott már semmit és senkit.
Lázas csomagolásba kezdtem, amikor valaki a nevemen szólított. Megfordultam: anyám állt az ajtóban. Bár első pillantásra nem ismertem fel. A haja hamuszürke lett, ébenfekete színét már csak néhány tincs őrizte. Az arcán a bőr megereszkedett, ragyogó, mélykék tekintetéből kiveszett az élet.
– Segíts! – nyekeregte, majd összeesett.
– Anya!
Odasiettem, aztán felsegítettem. Magánál volt. Az ágyához támogattam, és lefektettem.
– Vizet!
Hoztam neki, megitattam. Fénytelen szemében hála csillant.
– Tíra! – mosolygott, és megsimogatta az arcomat.
– Anya – kezdtem elvékonyodott hangon –, mi történt veled?
– Mindjárt. – Most a hajammal babrált. – Olyan szép lány lettél. Hogy telt az… – nehezen beszélt – az elmúlt öt év?
Nyolc, anya! – gondoltam, de nem vetettem a szemére. Ahogy azt sem, hogy itt hagyott egy idegennel, és azon kívül, hogy él, nem üzent semmit.
– Eltelt. Megjöttél, most csak ez számít. Mesélj, kérlek! Tudni szeretném… amit csak lehet.
Hosszú, remegő sóhajt hallatott.
– Bocsáss meg, Tíra! – Legördült egy könnycsepp az arcán. – Rossz anya voltam.
Ezzel elkéstél!
Próbáltam visszatartani a sírást. Nem sikerült.
– És rossz feleség. Bár ezt inkább apádnak kellett volna mondanom, még mielőtt elment.
Megtörölte a szemét, aztán mosolyogni próbált.
– Ami viszont elmúlt, elmúlt, nem igaz? A hibáimat már nem tehetem jóvá. De talán – ruhája egyik rejtekébe nyúlt – tehetek még valami jót.
Én is letöröltem a könnyeim, aztán a fiolára néztem, amit elém tartott. Aranyfényű tünemény gomolygott benne, akár egy kis ködfoszlány. Pislogni is elfelejtettem.
– Tudod, mi ez?
– Nem – mondtam kisvártatva. – De gyönyörű.
– A varázserőm, Tíra!
– A va…, a micsodád?
– Jól hallottad. Mondd csak, emlékszel még a trükkjeimre?
– Persze! „Figyelj, mert csalok!” Így kezdted a legtöbbet.
– Sosem csaltam, Tíra! Minden, amit láttál, igaz volt. Varázslat.
Kifújtam a levegőt.
Félrebeszél. Csak tudnám, mi az ott a kezében!
Nem jöttek a válaszok, és minél tovább néztem a gomolygó „aranyködöt”, annál valószínűbbnek tűnt anyám állítása.
– Tényleg lángot leheltél a gyertyára?
– Igen. És ettől sokkal többre is képes vagyok. Vagyis voltam, amíg Kamir, az a szörnyeteg, el nem szívta a varázserőm javát. Ennyi maradt – mutatta a fiolát. – Szeretném…
– Várj, várj! A merkesh-i hercegről beszélsz? Akivel megcsaltad apát?
Megragadta a karom.
– Varázsló, Tíra! Megbűvölt! Hónapokig szolgáltam őt minden módon, ahogy egy nő szolgálhat egy férfit. Két rendtársam törte meg a bűbájt. Utána tértem haza hozzátok. Nem mondhattam…
– Lassabban! – szóltam közbe ismét. – Miféle rendtársakról beszélsz?
Sóhajtott.
– Egy boszorkányrend tagja vagyok. Arra tettük fel az életünket, hogy megállítsuk az olyan – a hatalmukkal visszaélő – mágusokat, mint Kamir.
– Értem – mondtam, de megint arra gondoltam, hogy nem tudja, mit beszél. Aztán felmerült bennem, hogy nagyon is tudja: próbálja elhitetni velem, hogy nem tehet az apámhoz való hűtlenségéről.
– És megbüntettétek a herceget?
– Egyelőre nem. Még el sem…
– Szerintem változtassátok békává! Úgy talán veszítene a csáberejéből, és nem esne több férjes banya az áldozatául.
– Ne gúnyolódj velem, Tíra! – rivallt rám, de a hangja elcsuklott. – Fogalmad sincs, min mentem keresztül.
A tenyerébe temetkezett, és zokogott. Zavarban voltam.
Lehet, hogy hazudik, de mégiscsak az anyám. És beteg.
– Ne haragudj, anya! Csak… nekem is nehéz most ez. De folytasd, kérlek!
Nem folytatta. Azután sem, hogy a könnyei elapadtak.
– Szóval – törtem meg a csendet – Kamir az ellenség. Rendben. Elkaptátok?
Rám nézett, aztán fürkészett, mintha azon gondolkodna, méltó vagyok-e a folytatásra.
– Még nem. Pedig ha nem járunk sikerrel, sötét idők elébe nézünk, Tíra.
Hát persze. Már az egész világ veszélyben van.
– Kamir Yufus király elméjére is rátelepedett. A trónt akarja.
– De hát ő az örökös! Ennek mi értelme?
– Hallottad már, hogyan lett belőle herceg?
– Nem.
– Yufus egyszer hazatért egy országjárásról, és nagy örömmel jelentette be, hogy van egy felnőtt fia, akiről korábban ő sem tudott. Bemutatta Kamirt. Az a szégyentelen még a vonásain is alakított, hogy hasonlítson a királyra. A látvány meggyőző volt, a király boldog, senki sem tiltakozott a palotában. De egyesek azért gyanakodtak. Az uralkodó öccse, Sidar, aki nem mellesleg a legesélyesebb volt a trónra, fel is kereste a rendünket. A vezetőnk engem küldött, hogy derítsek fényt az igazságra. Sidar bejuttatott a palotába, és őfelsége közelébe vitt. Szinte hallottam a megszállt elme jajveszékelését. Próbáltam megtörni az átkot, de egyedül kevésnek bizonyultam. Kerítenem kellett volna még valakit a rendből, de Sidar, aki neves kardforgató hírében állt, rábeszélt, hogy végezzünk Kamirral. „Úgy az átok is megtörik” – mondta, és igaza volt. Akkoriban nem örvendtem túl nagy megbecsülésnek a rendben, gondoltam, most bizonyíthatok.
Leszállt az éj, láttuk Kamirt, ahogy elvonul a szobájába. Az ajtajánál hallgatóztunk. Miután elhaltak a neszek, beosontunk. Ahogy behajtottam magam mögött az ajtót, hideg fény villant, és Sidar holtan esett össze. Átkot vetettem a sötét sarokba, ahol Kamirt sejtettem, de az szertefoszlott a falon. A szoba egy másik szegletéből szürke csóva, egy bénítóátok szállt felém. Eltalált, moccanni sem tudtam. Kamir előlépett a homályból. Az ablakon beszűrődő holdvilág öntelt, csontos arcára vetült. „Lám, lám, egy boszorkány” – mondta, majd szemügyre vett. Sóhajtott. „Túl szép vagy a halálhoz. Mihez kezdjek veled?” Kaján vigyorra húzta a száját. „Meg is van” – mondta, majd elindult felém. Nem hallottam, mit, de mormogott, az írisze vörösen izzott. Aztán… már nem voltam önmagam. Hat hónapon át vajmi keveset fogtam fel a körülöttem zajló eseményekből. Kába voltam és engedelmes. Kamir sokat volt úton, én pedig vele tartottam. Amikor végzett egy-egy találkozóval, a magáévá tett.
– Anya!
– Tudnod kell az igazat, Tíra!
Sóhajtott.
– Az alkalmak után, ahogy az egyszerű férfiak, Kamir is elgyengült. Még a varázserejéből is veszített. Ilyenkor az én fejem is tisztult. Nem tudtam őt az elmémből kiűzni, de egy-egy gondolatába bepillantást nyertem. Nem elégszik meg a Merkesh királya címmel, Tíra! Elóniát is el akarja foglalni, hogy aztán a Rideg-tengeren át északra nyomulhasson. Birodalmat épít.
– Miért érzem azt, hogy vársz tőlem valamit?
– Csatlakozz a rendhez, és segíts megállítani Kamirt! Yufus öreg, a napjai meg vannak számlálva. Kamir pedig gyűjtött már annyi szövetségest, hogy miután ő lesz a király, megkezdhesse hódító hadjáratát.
– Anya! Én nem vagyok boszorkány! És szerintem te sem – akartam mondani, de lenyeltem a gondolatot. – Nem tudok segíteni.
– Ezt neked szánom – mutatta ismét a fiolát. – A vérem vagy és fiatal. A testedben újjáéledne az erőm. Ha beszívod, a rendem feje megérzi majd az öröklést, és keresni fog. De vigyázz, illékony! Ahogy kinyitod az üvegcsét, egyből cselekedned kell. Tessék, vedd el!
Haboztam, mire a kezembe nyomta a fiolát.
– Gondolj a jövőre, Tíra!
Sóhajtottam.
– Miért nem beszéltél ezekről a dolgokról korábban, anya? Elmondhattad volna apának, mi történt. Megértette volna.
– Nem beszélhettem: kötött a rendnek tett esküm.
– Amit most meg is szegtél.
– Megkaptam a felhatalmazást.
– Nem lett volna fontosabb, hogy a családod tudja, mik történnek veled, és a világban, mint egy ígéret?
– Nem ígéret: eskü! És a titoktartás nagyon fontos, Tíra! A legtöbb ember még mindig úgy hiszi, hogy csak az istenek bírnak természetfeletti hatalommal. Ha kiderülne, hogy nem, rettegnének, és üldöznének minket. Így is túl sok a boszorkányvadász. Nem kockáztathattam.
– Akkor miért mutatványoztál? Azzal is csak gyanúba keverted magad, nem?
– Kellett az ezüst. A rend nem fizet a szolgálatért. Apád pedig hiába igyekezett, csapnivaló gazda volt. A mutatványozás jövedelmezett, és inkább elterelte rólam a gyanút, semmint, hogy belekevert volna.
– Ezt hogy érted?
A legtöbb boszorkány sosem űzne efféle mesterséget: méltatlannak tartja. És kerüli is a feltűnést. A vadászoknak pedig mindig az a gyanús, aki rejtőzködik. De az útjaim nagy része nem mutatványozással telt. A rend megbízásait teljesítettem. Több-kevesebb sikerrel.
– Miért csatlakoztál?
– Mert tudtam, hogy így tehetek a legtöbbet azért, hogy ez a világ egy jobb hely legyen. Persze azt is tudtam, hogy áldozatokat kell majd hoznom.
– Mi voltunk az áldozat. A családod.
Megremegett az álla, a szeme könnybe lábadt.
– Igen – bólintott, és megfogta a kezem, amiben a fiolát tartottam. – Tíra! – A hangja esdeklőnek hatott. – Szívd be a maradék erőm! Kamir meggyengült a legutóbbi összecsapásunkkor. A rendnek most van esélye legyőzni őt, de csak veled. A vezetőnk rájött, hogyan idézhetné meg a Mágusok Atyjának szellemét. Előle Kamir sem menekülhet, főleg a mostani állapotában. A szeánszhoz azonban a rend mind a hét tagjára szükség van, de én az erőm híján már nem vagyok boszorkány. Rajtad áll, vagy bukik minden. – Egyre nehezebben beszélt. – Ne hagyd veszni a jövőt, Tíra! – Lehunyta a szemét. – Szívd be…
Meghalt! – gondoltam, de aztán láttam, hogy mozog a mellkasa.
Kifújtam a levegőt. Úgy éreztem, egy séta jót tenne, de nem akartam anyámat egyedül hagyni. A fiolát egy polcra tettem, és a szobában járkáltam fel-alá.
Beesteledett. Elővettem egy gyertyát, és magam elé tartottam, közel a számhoz, ahogy régen anyám csinálta. Ráleheltem. Elnevettem magam, aztán meggyújtottam. A fiolára néztem. Eszembe jutott, hogy mégis kimegyek, és földhöz vágom. Abban a pillanatban eleredt az eső. Nem volt nagy visszatartó erő, de annak vettem. Leültem anyám mellé, és próbáltam megnyugvást találni a zápor szelíd kopogásában, de a gondolataim egyre viharosabbak lettek. A gyertya elégett. Már csak az „aranyköd” derengett a sötétségben. Arra jutottam, hogy jobb, ha alszom egyet, mielőtt döntést hozok. Vetettem még egy pillantást anyámra, majd a fiolára, aztán felmásztam kicsi, de szeretett padlásszobámba, és lefeküdtem. Sokáig forgolódtam, de végül elaludtam.
Az ébredéshez elég volt a deszkák közt beszűrődő, bágyadt hajnali fény.
Talán ő is fent van már.
Lementem anyámhoz. Ahogy az ágyához léptem, megborzongtam a látványtól. Aszott volt, akár egy múmia. A haja kihullott, hófehér tincsek tekergőztek a párnán, és az ágy mellett. Beesett szeme csukva volt, a szája nyitva. A mellkasa nem mozgott.
Rajta! Sirasd meg! Ő az anyád! Mi lesz már?!
Nem jöttek a könnyek. Az a gyalázatos érzésem támadt, hogy magamat jobban sajnálom: már hittem neki, és még tele voltam kérdésekkel. Mikre lehetnék képes? Ő is kapta az erőt, vagy a kezdetektől hordozta? Mennyi idős volt valójában? Régebben is volt családja? Apámat azért szerette? És engem?
Még aznap eltemettem. Szólhattam volna az egyik udvarlómnak, hogy segítsen, de egyedül akartam csinálni. Papot sem hívtam. Uria megtanított, hogyan imádkozzam az istenekhez. Kértem őket, hogy engedjék anyámat a Lelkek ligetére, de ne hagyják figyelmen kívül, hogy alig törődött velem.
Sötétedésig ültem az udvarunkon a sírja – a földhányás – mellett. Kétféle jövőkép váltakozott bennem. Az egyikben nem szívtam be anyám erejét, és küzdelmes életet éltem egy elnyomó birodalomban, de mint feleség és anya egy összetartó család tagjaként. A másikban boszorkányhős voltam, páratlan varázslatok tudója, a világ megmentője és magányos.
Kihoztam a fiolát a házból. Megálltam az udvar közepén, és felnéztem az égre. Tiszta, nyári este volt, melynek varázsát csak fokozta a kezemben tündöklő örökségem. Az „aranyköd” úgy vibrált, mintha megérezte volna a sorsát.
Eljött a pillanat!
A kezem remegett, ahogy a fiolát a magasba emeltem, és kihúztam a dugót. Hosszan néztem, ahogy anyám ereje az égbe száll, és eggyé válik a csillagokkal. A könnyeim a földre hullottak.
Másnap reggel felmálháztam Pillát, aztán kivezettem a karámból. Izgatott volt, akárcsak én. Az emlékezetembe véstem rozoga házunkat, sáros kis portánkat, anyám sírját, majd a szamarammal az oldalamon elindultam.

Ennek már harminc esztendeje. A férjem kedves ember, akár Evin volt, és gazdálkodik, mint annak idején apám, csak jobban ért hozzá. Lantozik is, bár nem bánnám, ha arról leszokna.
Szerettünk volna gyermeket, de nem adatott meg. Talán az istenek így büntetnek, amiért anyám kívánságát nem teljesítettem. Azt hiszem, egyébként sem lettem volna jó szülő. Nem volt hozzá mintám.
Egy Laposkőnél is szürkébb faluban élünk a Csipke-hegység lábánál. A vidék zord, az emberek is, de itt biztonságos: a Nyugati Fejedelemség fennhatósága alá tartozunk. Elónia nincs többé. Ahogy más ország sem Merkesh-től az Északi-csúcsig. Kamíria van. Meg adók, éhség és kivégzések. Legalább is a hírmondók ezekről számolnak be. Legutóbb azt hallottuk, hogy hat nőt vetettek máglyára boszorkányság vádjával. Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy anyám rendtársai az áldozatok. Talán ha vállaltam volna, hogy boszorkány leszek, és közéjük állok, most is élnének. Ahogy azok is, akik a háborúkban haltak meg. Kamir birodalma meg sem születik, és nekünk sem kell nyugatra menekülnünk.
A nálam bölcsebbek azt mondják, soha ne tegyem fel a kérdést: „mi lett volna, ha?”. Én mégis azt kívánom: „bárcsak anyám szeretett volna!”.