Ne játssz a testvéreddel!

5 (3)

Ne játssz a testvéreddel!

Az üres szobában állok némán. Sokszor jövök ide, mióta három éve láttam utoljára a kishúgomat. Már nem annyira fáj, az idő segített, de mindig elmorzsolok egy könnycseppet ha belépek. De szeretnék rá emlékezni, és reménykedni abban, hogy még egyszer valamikor újra láthatom! Hogy is jutottunk idáig, kérdezhetné jogosan mindenki. Lássuk hogy kezdődött, és mivel végződött.
Hét évvel ezelőtt anyukám mosolyogva jött haza a doktor nénitől. Apával röviden beszéltek, majd mindketten jókedvűen intettek nekem, menjek oda, nagy hírük van számomra. Anya hasában ugyanis a kishúgom cseperedett már jó néhány hete. Minden rendben, kezdődhet a felkészülés, várakozás. Már akkor eldöntöttem, hogy én leszek a legjobb nővér a világon, és mindent meg fogok tenni az én kistestvéremért. Jelentkeztem azonnal önkéntesen, a szobáját berendezem, sőt még ki is festem. Végül azt azért nem engedték, de sok mindent kiválaszthattam én, illetve megmondhattam mit hova tegyünk.
Anya hasa egyre csak nőtt. a szoba készült. Azt is megtudtuk, lány lesz. Minden régi ruhámat szépen különválogattam méret szerint, és szekrényekbe, fiókokba rendeztük őket. Előre vettük a kisebbeket, amiket már a beköltözésekor használni fogunk, és ki is választottam mit fog hordani az első héten. Egyre izgatottabb lettem, apa alig bírt néha lelőni. Aludni is egyre inkább csak nyögvenyelősen tudtam, éjszakákon át csak ábrándoztam, mit fogunk majd először csinálni együtt.
Egy örökkévalóság múlva eljött a pillanat amire mindenki várt. Egyik vasárnap délután, anya a kanapén feküdt egy magazint olvasva, mikor fájdalomtól eltorzult arccal elkezdett kiabálni csúnya szavakat, a legtöbbet sosem hallottam még. Nagymamám és apa egyéb felmenői is szóba kerültek, de nem igazán értettem mit csináltak rosszul. Mindenesetre hirtelen mint a méhkas, az egész ház felbolydult, és perceken belül már az autóban ültünk, útban a kórház felé.
Apa bement anyával, de csak az ajtóig, onnan visszafordult, amint a nővérek átvették anyát. Engem még ki kellett rakni a nagyszülőknél. Szerencsére nem laknak messze, így gyorsan oda is értünk. Úgy egyeztünk meg, hogy akkor már maradhatok itt pár napot, addig apa bármikor be tud menni anyához. Szívem szerint vitatkoztam volna, hogy én is ott akarok lenni, de így mindenkinek egyszerűbb volt.
Három nap múlva jött értem apa. Eléggé fel volt dúlva, nem is nagyon értettem a helyzetet. Mikor hazaértünk, anya a konyhában ült, szomorúan. Megkértek hogy üljek le melléjük és beszéljünk. Én már annyira nem bírtam magammal, hogy alig hallottam amit mondanak, látni akartam a kistestvéremet. Mikor egy pillanatnyi szünetet hagytak a mondandójuk közepette, felkiáltottam, hogy most már megnézhetem-e. Ők csak sóhajtottak egyet. Nem szeretik ha nem hallgatom végig őket, de egyszerűen már nem bírtam ott ülni tovább. Úgy döntöttem meg sem várom a választ, inkább magam veszem kézbe a dolgokat.
Felszaladtam a szobájához, az ajtaja csukva volt. Még egy másodpercnyi izgalom, nagy levegő, és beléptem. Olyan volt mint amilyennek elképzeltem. Angyalian szép, mint valami ékes szobor aludt a kiságyában. Egyből megszerettem. És abban a pillanatban tudtam, tényleg én leszek a legjobb nővér a világon.
A kezdeti időszak nagyon nehéz volt persze, mint minden pici babával. Ráadásul anya alig foglalkozott vele. Mikor kérdeztem apát mi a baj, csak összevissza beszélt. Talán nem akartak megrémíteni. Valahol hallottam a szülés utáni depresszióról, valószínűleg az volt anyánál is. Így elhatároztam, hogy nem csak a legjobb nővér leszek, de a legjobb gyerek is, és anyának is besegítek, amit csak tudok.
Ahogy teltek a hónapok, mindenki egyre nyugodtabb lett. Úgy tűnt sikerült betartanom amit ígértem, segítettem ahol tudtam, így mindenkinek volt ideje feltöltődni. Hugi ügyesen tanulgatta a mozgásformákat, érdeklődött a környezet iránt és nagyon játékos volt. Sajnos néha túlságosan is. Voltak olyan játékok, amik kifejezetten veszélyesek voltak. Például egyszer kitalálta a kerti fa alatt ülve, hogy ugráljunk az egyik ágról. Igen magasan volt, de belementem. Örültem hogy olyan kíváncsi természet, mint én. Sajnos az érkezés nem sikerült túl jól, és kificamodott a bokám. Mikor elmondtam anyának mi történt, nagyon ideges lett, és valami olyasmit mondott, hogy megmondta ez lesz a vége, hagyjam abba ezt a viselkedést, és főleg ne játsszak a húgommal.
Onnantól igyekeztem óvatosabb lenni, és kezdtem észrevenni valami furcsát. Addig talán a rózsaszín köd miatt volt, de valahogy úgy éreztem, Hugi nem szívesen látott személy a családban. A szüleink furcsán néztek rá, rám szóltak ha túl sokat voltunk együtt. Egyik este, mikor vacsorához készülődtünk, konkrétan nem is terítettek neki. Jó, valójában nem is nagyon evett még velünk, de az etetőszék is a sarokban maradt, nem húzták az asztalhoz. Mikor szóvá tettem, anya és apa csak üvegesen meredtek rám. Elhatároztam, akkor majd terítek én a vacsorához innentől.
A boka kificamítós eset csak a kezdet volt, viszont megpróbáltuk a veszélyes játékokat titokban csinálni, így elkerülvén a kellemetlen beszélgetéseket a szülőkkel. Például mikor járni tanítottam, találtunk egy rozsdás szeget az udvaron. Hugi kitalálta, hogy az nyer, aki jobban bele tudja nyomni a tenyerébe anélkül, hogy felsikoltana. Már csak azért is fontos volt, hogy ne vegyenek észre. Persze az első próbálkozáskor sírva fakadtam, apa rohant megkérdezni mi történt Nem mertem elmondani a teljes történetet, annyit vallottam be, hogy elestem és a kezembe állt. Valójában ez is történhetett volna. Anya ragaszkodott hozzá, hogy lásson orvos, nem akart fertőzést.
A kórházba vezető úton megkérdeztem, hogy Hugi is jöhet-e a vizsgálóba. Természetesen nem volt a válasz, illetve néhány megjegyzés, rossz hatással van rám, lehet köze van ehhez az esethez is. Sejthettek valamit, mindenesetre anyával voltam bent az orvosnál, aki adott valami szurit a fenekembe, azt hiszem tetanusz a neve. Eléggé fájt, de nem mertem sírni, nehogy megint baj legyen. Hazafelé úton aztán ismét jött a szokásos szöveg, ne játsszak a húgommal többet. Hiába mondtam, hogy ő ártatlan, nem tehet semmiről.
Telt-múlt az idő, már két éves is elmúlt Hugi. Igyekeztünk jól viselkedni, én továbbra is amennyire tudtam gondját viseltem, tanítgattam, nevetgéltünk sokat. Beszélni viszont még nem beszélt. Felhoztam ezt néha anyának, de ő csak legyintett, majd megjön a hangja címszóval letudta a dolgot. Én meg nem nagyon aggódtam ezután, így is jól elvoltunk. Valahogy megértettem amit közölni akar mindig. Úgy éreztem, ez egy jó testvér dolga.
Sokszor aludtam vele az ágyában. Jó nagy volt, elfértünk rajta ketten is. Úgy éreztem így könnyebb neki. Be kell valljam, nekem is az volt. És amikor rosszat álmodtunk, átöleltük egymást és vigasztalódtunk. Egy éjjel azonban arra ébredtem, hogy nincs sehol. Nagyon megijedtem. Egyből rohantam a szülői hálószobába, és ordítottam. Anya és apa felriadtak, hirtelen nem is tudták merre vannak. Kiugrottak az ágyból, és egyből Hugi szobája felé vették az irányt. Amikor benéztünk, édesen aludt az ágyában. Nagy kő esett le a szívemről. Lehet csak az egyik játékáért ment, majd visszafeküdt. Anya és apa is megnyugodni látszódtak és lassan felismerés is csillant a szemükben. Talán akkor ébredtek fel végre tényleg. Majd rájöttek hogy fáradtak, egyből morcosak is lettek, és csak annyit mondtak, örülnének, ha a saját ágyamban aludnék innentől.
Igazából bánthatott is volna a dolog, de ezt is meg tudtam érteni. Egyszer fel kell nőnünk, így sem a veszélyes játékok, sem az együtt alvás nem fog beleférni ezután. Ráadásul, ha mégis szerettünk volna valami veszélyeset csinálni vagy együtt aludni, azt titokban kellett, ami még izgalmasabbá tette az egészet. Volt, hogy nem tudtam aludni, és átosontam Hugihoz. Egyszer még ezzel is sikerült lebukni, és meg lettünk fenyegetve, be lesz zárva az ajtaja. De addig kérleltem apát az éjszaka közepén, hogy végül megígértem, sosem megyek át éjjel többet, csak ne zárja be. Ehhez azóta is tartom magam, sötétedés után most sem megyek a szobájába, ennyi év után sem.
Mikor vendégek jöttek hozzánk, mindig megmutattuk mit tanultunk mióta nem látták, és hogy mennyit nőtt. A rokonok sokszor aggódva néztek anyára majd apára, akik csak mosolyogva bólogattak. Egyszer megkérdeztem, miért nem dicsérik meg sosem, és miért néznek ilyenkor úgy rám, mintha baj lenne. Megnyugtattak, hogy semmi gond, csak azért aggódnak, legyen elég időm magamra is, és megkértek ekkor is, ha lehet töltsek kevesebb időt a húgommal, koncentráljak a tanulásra is és magamra.
Pedig a tanulmányokkal igenis jól álltam, főleg Huginak köszönhetően. Mindig nagyon inspirált, segített megoldani olyan feladatokat amik nekem nem mentek. Kezdtem úgy érezni, például matekból, már így majdnem három évesen még jobb is nálam. Mikor egyik vacsoránál felhoztam, mennyire ügyes matekból, és még engem is kenterbe ver, dicséret helyett egy veszekedésbe futottunk bele. Már azt kezdték pedzegetni, hogy a közös tanulást is hanyagoljuk. Ezen a ponton azért már kezdett elszakadni a cérna. Még a veszélyes játékokat és az közös alvást el is fogadtam. Nade, a közös tanulásban mégis mi a rossz?! Szokásomtól eltérően én is felemeltem ez ellen a hangom. Természetesen csak olaj volt a tűzre.
Észre sem vettem, Hugi el is tűnt az asztaltól, hozzá sem nyúlt a vacsorához. Nem bírtam már magam türtőztetni és szóvá is tettem, nézzék meg az állandó ellenségeskedéssel mit érnek el. Ekkor nagy levegőt vettek, és már csak a szemüket forgatták. Ezt úgy vettem, a vita lezárult, jobb ha nem feszegetjük egy ideig a témát, és egyből rohantam is, hogy megvigasztaljam a kishúgomat.
Aztán eljött a harmadik születésnapja. Szerintem az egész családból én voltam a legizgatottabb. Kitalálta, hogy petárdát csempészünk a tortába, az egyik gyertyát lecseréljük. Én persze nagyon ellenkeztem. De csak az elején. Utána győzött a dac, és emlékezvén még a nagy veszekedésre, bosszúból belementem. De megígértettem Hugival, hogy csak akkor robbantjuk fel a tortát, ha senki nem lesz a közelben. Majd megpróbáljuk elcsalni a szülőket a konyhából, és akkor gyújtjuk meg. Már csak az volt a kérdés, honnan szerzünk petárdát.
Kérleltem anyát, menjünk el egy partiboltba, ahol születésnapra és különböző eseményekre lehet mindenféle dekorációs és egyéb elemeket venni. Reméltem, hogy tűzijáték is lesz. Sajnos csalódnom kellett, csak unalmas csillogó vackokkal volt tele a bolt. Azonban észrevettem, hogy a pult mögött ott van egy fiú, aki valószínűleg az eladó gyereke volt. Nagyon lesett engem. Hirtelen ötlettől vezérelve rákacsintottam. Ettől felbátorodott, és pár lépéssel már mellettem is termett. A fülembe súgva megkérdezte, nem keresek-e valamit. Lehet látta rajtam, hogy esetlenül téblábolok. Elmondtam neki. Csillogó szemmel bólintott, majd visszament a pult mögé.
Anya éppen az eladóval beszélgetett és az egyik csillámló konfetti miatt panaszkodott, nem az az ára, ami ki van írva. Pont ez a pár pillanat kellett, a fiú gyors mozdulattal egy kis csomagot vett elő a pultból, majd visszasietett hozzánk. A kezembe nyomta, majd egy puszit kért cserébe. Nem nagy ár, gondoltam. A fizetség után még bemutattam Hugit is. A fiú furán nézett rám, majd bizonytalanul integetett. Valószínűleg nem tudta mit kezdjen egy hároméves kisgyerekkel. Majd megtanítom, gondoltam, szimpatikusnak tűnt, szerettem volna még vele találkozni később.
Megvolt tehát a petárda, be kellett csempészni a gyertyák közé. Amihez még olyan gyertyákat kellett választani, ami nagyon hasonlított. Otthon volt egy csomóféle, és kértem, hogy hadd én válogassam majd össze a tortára a gyertyákat és a díszeket. Összeszedtem három piros gyertyát, ami a legjobban hasonlított a petárdára. A terv az volt, hogy először mindhárom gyertya felkerül a tortára, majd amikor kettesben maradunk Hugival, kicserélem az egyiket, és meggyújtom gyorsan mindhárom kanócot. Majd fedezékbe vonulunk, és beállítjuk egy balesetnek az egészet.
Elérkezett a nagy nap, a kezemben a három gyertya a petárdával, a tortát anya kitette a konyhaasztalra. Apa hozta a fényképezőgépet. Eléggé morcosak voltak, de annyira izgultam, hogy nem is kérdeztem mi a baj. Csak a tervre koncentráltam. Anya megkért, tegyem fel a gyertyákat. Apa pedig már jött is a gyufával. Kezdtem aggódni hogy füstbe megy a terv. mindenesetre a bal kezembe csúsztattam a három gyertyát, a petárdát pedig a zsebembe rejtettem.
Beleszúrtam egyesével a tortába a kezemben lévő gyertyákat, miközben a család többi tagját figyeltem. Kattogott az agyam mi legyen a következő lépés. Már nyitottam volna a számat, hogy valamivel eltereljem a figyelmet, mire apa villámgyorsan meggyújtotta a kanócokat. És akkor vettem észre, a nagy izgalom közepette, a petárdát raktam a gyertyák közé. Hirtelen nagy pánik támadt, apa megpróbálta eloltani, de ügyetlenkedett, így végül ugyan az utolsó pillanatban el tudta húzni a kezét, hogy ne veszítse el az ujjait, de a torta így is felrobbant. Nagy csattanás és ijedtség után szüleim pár percig kiabáltak, hogy ez így nem mehet tovább. Apa higgadt le először. Nagy levegőt vett, megkérte anyát hogy sétáljon kint egy kicsit, engem meg leültetett a csatatérré vált konyhaasztal mellé egy székre, és leült velem szemben. Mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
Tudom hogy nagyon nehéz neked is. Hidd el, nekünk is az. Eddig úgy voltunk vele, hogy jót tehet ha a magad mellett tartod Hugit. De ennek véget kell vetnünk. Kérlek fogadd el, hogy a kishúgod nem élve jött a világra. Sosem volt itt velünk, sosem játszott veled, és sosem kért ilyen elvetemült dolgokra. El kell engedned, mint ahogy nekünk is. Mindig is a szívünkben fog élni, de nem befolyásolhatja a tetteinket.
Sajnos tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, már amikor szomorúan közölték velem először a hírt. Megpróbáltam életben tartani az álmomat, hogy nővérként segíthessek felnevelni a kistestvéremet. De be kellett látnom, hogy tényleg mindenkinek az a legjobb ha elengedem. Azon a napon, a harmadik születésnapján láttam utoljára a húgom szellemét.
Így most itt állok a szobájában egyedül, és azon morfondírozom, vajon látom-e még valaha. Sötétedik. Szokásomhoz híven elköszönök Hugitól, és becsukom az ajtót.