Mindenszentek
Mindenszentek
Szeptember közepén bekopogtatott az ősz, kérlelhetetlenül elidőzött, halkan jelezve, közeleg a nyikorgó, hideg tél.
Egyre szomorúbb lett minden, a szürke még szürkébb, a sötét még sötétebb, a hűvös még hűvösebb.
Nemcsak a táj, a szívem is egyre csendesebb lett, álmosan kattogott, zakatolt.
Épp, hogy csak elvégezte dolgát.
Azt is csak halkan tette lágyan, szerényen.
A tátongó csend egyre fokozódott, már-már elviselhetetlenné vált.
A gondolataim egyre hangosabban kiáltottak, helyet, időt, teret követeltek maguknak.
Elérkezett október vége, mindent áthatott az 56-os forradalom és szabadságharc kirobbanásának és leverésének nyomasztó emlékei.
Fejet hajtottunk… méltón és közösen!
Megemlékeztünk az áldozatainkról, a sebesülteinkről, az éjszaka elhurcolt, kivégzett embertársainkról.
Együtt szavaltuk Máraitól:
“Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal vigyél hírt a csodáról… ”
Mélyet sóhajtva tudtuk, talán egyetlen közösséget sem került el az emigráció… Családok hullottak szét, életek változtak meg gyökeresen, sorsok vettek új irányt…
Éreztem feszít egy érzés az elválás, az elengedés érzése.
A BÚCSÚé….
A mellkasomban egyre nagyobb helyet követelve, elfoglalva.
És ahogyan közeledett a Mindenszentek ünnepe, napról-napra, percről-percre egyre erősebb lett, fokozódott.
A múltban jártak gondolataim, hol hősi halottak sírjánál álltam, hol egy számomra kedves ember koporsója mellett.
Hol a jéggé fagyott sírhalom felett, hol a fekete vasúti sínek mellett az állomáson.
Búcsúztam… mindannyiszor!
Máshol, mástól, másmiért…
Egy dolog volt közös csupán az elengedés, az elválás…
Mondd, hányszor és hányszor kell búcsúznunk életünk során?
Néha kényszerből, máskor önként.
Van, hogy csak hetekre és van, hogy örökre…
Néha tudjuk, hisszük, bizton állítjuk lesz folytatás… máskor remélni sem merjük…
Mérhetetlen űr marad mindenki mögött, ami tátongva, sikoltva kiált…
Annyi biztos, fáj, elmondhatatlanul fáj az elválás…
És az idő nem változtat ezen… de még az égető, sós könnyek sem.
Végigperegnek az arcunkon, lemosva a fájdalmainkat.
De szívünkből az édes-boldog, keserű-szomorú emlékeket nem törli ki sohasem.
Válaszok