Minden jó, ha a vége jó

4 (4)

Minden jó, ha a vége jó

Kicsit fáradtan értem haza. A kolleganőm beteg lett, ezért az ő munkáját is nekem kellett ellátnom az irodában. A boltban majdnem átvertek a pénztárnál, a buszon pedig ráléptek a lábamra. Mi jöhet még ma? Beléptem a nagyszobába és Péter fiam furcsa arckifejezésével találtam hirtelen szembe magam, a kezében egy okirattal.
– Anya, elhagytam a személyimet. Voltam az önkormányzatnál és azt mondták, hogy az új személyi kiállításához be kell vigyem a Születési Anyakönyvi kivonatomat. Találtam egyet a régi okmányok között, de az hibás, elrontották. Abban más vezetéknév szerepel – szólt Péter.
Ekkor hirtelen, mintha villám csapott volna belém, azonnal tudtam, hogy eljött az igaság pillanata. Hiszen abban valóban Varga Péter szerepelt, holott őt Tóth Péternek hívják.
– Egy pillanat – mondtam zavartan. Nem rontották el, kell hozzá egy másik irat is – mondtam. Meg kellett keressem azt az iratot is, amely arról szólt, hogy Péter a nevére vette őt. Rögtön meg is találtam. De mit is mondjak Péternek erről? Hiszen ő mindig úgy tudta, hogy őt Tóth Péternek hívják. Arról tudott valamit, hogy nekem ez a második házasságom, de a részleteket nem ismerte. Hát, azt hiszem, most itt az ideje, hogy elmeséljem neki – morfondíroztam. De hogyan is kezdjek neki? – tettem fel a kérdést magamban.
– Péter, neked két iratot kell majd bemutatnod és a magyarázathoz körülbelül fél órányi figyelmedre lenne szükségem. Valójában semmi titkos dolog nincs mögötte, csak eddig nem beszélgettünk erről, nem szoktunk beszélgetni róla, de most muszáj lesz. Amúgy szerintem nagyon érdekes sztori, de végig kell hallgasd! – mondtam Péternek, aki látta rajtam, hogy mennyire izgatott lettem. – Akkor meghallgatsz? – kérdeztem.
– Persze, csak add már ide! – kezébe vette a másik iratot is, kinyitotta, majd láttam az arcán a megdöbbenést. – Anya, nekem más az apám? Miért hívtak először Varga Péternek? Ezt akarod elmondani? – kérdezte, miközben én megfogtam a kezét.
– Neked Péter a valódi, biológiai apád. Csakhogy, amikor születtél, akkor még Varga Tamás felesége voltam.
– Hű, ez tényleg érdekes lehetett. És ő mit szólt ehhez?
– Hát, akkor még nem tudta.
– És miért mentél hozzá? Most tényleg meséld el, hogyan is volt! Megvárom.
– Rendben. Üljünk le hozzá – mondtam, majd kényelmesen elhelyezkedtünk az egymással szemben lévő fotelekben. Az iratokat a köztünk lévő dohányzóasztalra tettem, majd elkezdtem mesélni.

– Emlékszel ugye a nagyszüleidre, az én szüleimre, akik a közeli faluban éltek, ahol most a bátyám, Miska lakik a családjával és zöldségeket termelnek? Gyerekkoromban én is ott laktam, abban a házban. Az általános iskolát a faluban jártam ki, de középiskolába már a városba kerültem és kollégista lettem. Mivel kéttannyelvű osztályba jártam, ezért ötéves volt a képzés. Az utolsó évemben az ötéves képzés miatt már nagykorú voltam. Mi, ötödévesek a kollégiumban több kimenőt kaptunk és eljárhattunk szórakozni a közeli klubokba. Az egyikben játszott apád zenekara, ahol ő gitározott. Összehaverkodtunk és azt terveztük, hogy amint leérettségizek, összeházasodunk. Csakhogy az én szüleimnek egészen más terveik voltak velem – kezdtem előhívni az emlékeimet, miközben nagyokat sóhajtoztam és a fiam mögött lévő nagy szekrényt bámultam. Valahogy nem tudtam a szemébe nézni.
– Így került Varga Tamás a képbe? Ők voltak azok a gazdag vállalkozók, akiknek még most is több vendéglőjük van itt a városban? Mintha egész közel laknának Miska bátyámékhoz?
– Igen, ők azok. Szóval akkor a szüleim jól menő zöldségesek voltak. Még külföldre is exportáltak paradicsomot, paprikát, a volt Szovjetunióba, Vargáék külkereskedő ismerőse segítségével, majd később Oroszországba. Az üzleti levelezésüket már gimis koromban is én intéztem, főleg hétvégenként. Angol kéttannyelvűbe jártam, de oroszul is tanultam és mindkét nyelven tudtam levelezni. Ők mindenáron bővíteni akarták a tevékenységüket egy nagy üvegházzal, ahol primőröket termeltek. És ehhez meg akarták venni a szomszédos földterület egy részét, amely a Varga család tulajdonában volt. Ők azonban kicsit húzódoztak. Majd Tamás apja elkottyintotta, hogy a fiának én nagyon tetszem. És az én drága szüleim máris elkezdtek kombinálni, hogy tényleg milyen jó is lenne egy esküvő, meg hogy akkor olcsóbban megkaphatnák a telket, amelyre hitelt vehetnek fel és így tovább. Nem kell nekem egyetemre mennem, úgyis szükség lesz a vállalkozásban a nyelvismeretemre, meg biztos kenyerem lesz.
– Azt nem tudták, hogy te Péterrel jársz?
– Hogyne tudták volna. Rendesen tiltottak is tőle. Nehogy már egy olyan csóró családba akarjak bekerülni. Péternek nincs is rendes szakmája – vágták a fejemhez. A zenélés nem ad biztos megélhetést, stb. Nagyapád képes volt a pénteki utolsó órám végére az iskola előtt dekkolni a kék Mercedes-szel és amint vége volt a tanításnak, azonnal tűzött velem haza és csak a hétfő reggeli iskolakezdésre vitt vissza. A nevelőtanároknak pedig meghagyta, hogy Pétert ne engedjék be hozzám a kollégiumba még a közös helyiségekbe sem.
– De gondolom, azért megoldottátok, hogy találkozzatok?
– Persze. Hétköznapokon nekünk ötödikeseknek este 10-ig volt kimenőnk, mint mondtam, utolsó évesként már nagykorúak voltunk. Nem volt joguk korlátozni, bármit is mondott az apám. Így apáddal hétköznaponként találkoztunk. A hétvégén pedig otthon tanultam, átnéztem a levelezést és az egyik napon Vargáékkal közösen ebédeltünk, hol náluk, hol nálunk. Tamás néha elvitt a városba valamelyik éttermükbe vacsorázni, utána pedig moziba mentünk. Tényleg elkezdett udvarolni. Nagyon igyekezett. Valamiért én is jó partinak számítottam nekik – emlékeztem vissza.
– És mi volt az esküvővel? Mert az is megvolt.
– Hát persze. Augusztusban volt. Emlékszem, hogy teljesen kiborultam. Apám bejelentette, hogy Tamás és édesapja hivatalosan megkérte tőle a kezemet. Én szinte magamból kikelve kezdtem el üvöltözni, hogy ezt nem tehetik velem. Felkaptam az épp kezem ügyébe eső vázát és földhöz vágtam. Erre kaptam egy nagy pofont apámtól, mivel az szerinte nagyon értékes darab volt. Akkor már ő is üvöltözött, hogy vegyem tudomásul, hogy lesz esküvő és addig szobafogságban fog tartani. Ezt persze nem tudta betartani, mivel a munka és az előkészületek miatt azért többször be kellett mennem a városba.
– És mindezt, hogy mondtad el apának?
– Az első utam hozzá vezetett. De nem a faluban lévő házukhoz mentem, hanem egyik barátjához, zenésztársához, akinél többször is voltunk a városban. Amikor megérkeztem, nem volt ott, de üzentem neki, hogy keresem. Ő mondta, hogy másnap fellépésük lesz, de előtte próbálni fognak, próbáljak meg akkor ellógni otthonról. Elmondta azt is, hogy megkeresték őket egy külföldi szerződési lehetőséggel. Nagyon gondolkoznak rajta, hogy el kellene vállalniuk, mivel az jó pénzkereseti lehetőség. Utána pedig meglátják, hogy mi lesz.
– Ez mikor volt, még a nyár elején?
– Hát, már július közepe volt.
– És találkoztatok végül, ugye?
– Igen, persze. Otthon azt mondtam, hogy nem sikerült mindent elintéznem, ezért másnap is be kell menjek. És akkor találkoztunk. Nagyon fel volt dúlva. Még én kezdtem el vigasztalni és javasoltam, hogy fogadja el a külföldi szerződést. Mondtam neki, hogy mindig szeretni fogom, de mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha nem találkozunk egy darabig. Majd a barátja egyedül hagyott minket, ahogy már máskor is tette. Annyira el voltunk telve egymással, hogy nem is figyeltünk a védekezésre.
– És ebből lettem én?
– Igen, de azért mire ez kiderült, még történtek dolgok.
– Például megvolt az esküvő?
– Igen, persze, pár hét múlva. Mindkét család nagyon ki akart tenni magáért. Szép nagy lakodalom volt. Legalább száz résztvevő. Menyasszonytánc, velencei nászút és minden. Én ugyan már kicsit furcsán éreztem magam, de ezt betudtam az izgalmaknak.
– Akkor már lehetett külföldre menni?
– Persze, hogy lehetett. Magán úton három évente, de ha utazásszervezővel mentél csoportos útra, akkor gyakrabban is. Csak nem vihettél magaddal akármennyi valutát. Illetve mondjuk inkább úgy, hogy hivatalosan nem vihettél. Hát Tamás ezt is megoldotta. Nem volt hiányunk semmiben. És valójában egész rendes, figyelmes volt.
– Mikor kezdődtek a bajok?
– Nehéz ezt a pillanatot azonosítani. Hamarosan kiderült, hogy terhes vagyok. A baba, mármint te, a számítások szerint kicsit korábban érkezett. De egészséges voltál, így nem volt semmi feltűnő. Tamás örült neked. De azért nem ült már a szoknyámon. Elkezdett kifelé tekintgetni, majd szép lassan visszatalált a régi haverokhoz és egyre többet maradt ki. Volt, hogy csak reggel jött haza. Élte a korábbi nagyvilági életét.
– És nagyapáék vállalkozása, az, hogy szuperált? Megkapták a telket és arra a kölcsönt?
– Az első időkben az is jól ment. Vargáék persze jutányos áron, jóval az értéke alatt, eladták nekik a telket, amelyre banki kölcsönt vettek fel. És valóban jól indult az üzlet. Azonban az orosz üzlet egyszer csak befuccsolt. Nem tudták fizetni a kölcsönt, folyton hátralékuk volt. Én ugyan hivatalosan gyeden voltam veled, de abszolút kétségessé vált, hogy oda vissza tudnak-e venni.
– Vargáék nem segítettek?
– A szüleim, mondhatni, nem mertek hozzájuk fordulni. Szerintem szégyellték magukat. De azért ők is tudták. Azonban úgy voltak vele, hogy majd megvárják, míg nagyapád fordul hozzájuk segítségért, akkor majd elgondolkoznak.
– Te ezt hogyan élted meg?
– Hát nehezen. Tamás már alig volt otthon. Én pedig már egészen jól tudtam mozogni veled. Közben Péter is hazajött.
– Találkoztatok?
– Persze, összefutottunk néha a boltban. Mondta, hogy milyen szép vagy. Elmesélte, hogy a zenekar külföldi szerepléseiből egész szép kis összeg jött neki össze, amelyből kibővítették a házukat. Te pedig szépen cseperedtél. És kezdtem rájönni, hogy te egyáltalán nem hasonlítasz Tamásra. De kire is hasonlítasz? – méláztam el időnként csendes magányomban. – Majd rájöttem, hogy hiszen Péterre. Pont ott van anyajegyed, neki és neked is göndörödik a hajad. Tovább kezdtem számolgatni és rájöttem, hogy te nem koraszülött lettél, ahogy az orvosok mondták, hanem pont időre jöttél.
– És mit csináltál? Megmondtad neki?
– Nem. Még nem. Meg akartam bizonyosodni felőle. Nem akartam pofára esni, mert jó, hogy vannak egyértelmű jelek, de ez nem száz százalék. Mindenki kiröhögne és roppant kellemetlen helyzetbe kerülnék, ha mégsem bizonyosodna be a sejtésem. Mi Tamással külön házban laktunk. Szép, emeletes házat építettek nekünk a szülei. A földszinten volt a konyha mindenféle eszközzel felszerelve, a fürdőszoba, külön mosókonyha és a nagy nappali, az emeleten pedig a hálószoba, a gyerekszoba és egy kisebb dolgozó, ahol a számítógép állt. És Tamás, széleskörű összeköttetéseinek egyik eredményeként a faluban elsőként bevezettette az internetet. Akkor az még közel sem volt annyira elterjedt, mint napjainkban. Ő tanított meg a használatára.
– Így akadtál rá a DNS alapján történő azonosítás lehetőségére?
– Igen így volt. Írtam nekik, hogy mi ennek a módja, mennyibe kerül, stb. Majd részletes leírást adtak, hogy milyen módon tudok DNS mintát küldeni és persze az áráról. Hát nem volt olcsó, de azt sikerült összespórolnom, mert ennek annak fordítottam és azt a pénzt félreraktam, Tamásnak pedig azt mondtam, hogy nőgyógyászhoz kell mennem és arra kell a pénz. Nekem akkor alig volt jövedelmem. De a nagyobb kihívás Péter DNS mintájának beszerzése volt.
– És őt nem akartad még ebbe bevonni?
– Nem, semmiképp sem. Sokat sétáltam veled, és hát tudod, falun az emberek sokat beszélgetnek, különösen a boltban. Sikerült kihallgatnom, hogy Péterék, az öccse és a szülők is valamiféle hivatalos ügyben egyik nap be kell menjenek a városba. Elhatároztam, hogy akkor valahogy bemegyek a házukba és elhozok valamit, amin rajta lehet Péter DNS-e.
– Hát, ez nagyon bátor gondolat volt. És sikerült?
– Igen, de azért nem volt egyszerű. Nem akartam, hogy bárki is tudjon erről az egészről. Téged nem akartalak magammal vinni. Azt mondtam, hogy orvoshoz megyek és nagyanyádra hagytalak. Elmentem Péterék házához. Igyekeztem megbizonyosodni arról, hogy már senki sincs otthon. Láttam, hogy épp kijöttek mind a négyen a házból és elmentek. Közben kifigyeltem, hogy nyitva hagyták a fürdőszobában az ablakot. Amikor már elég messze voltak, bemásztam rajta. Éppen, hogy csak befértem, de sikerült. Majd egyszercsak hallottam, hogy egyikük visszajött valamiért. Teljesen bepánikoltam. Mi lesz, ha itt találnak? Mit mondok?
– Anya, ez tiszta krimi!
– Igen. Én is úgy éreztem. Akkor is és most is. De észnél kellett lennem. A függöny mögé bújtam és reszkettem, hogy észre ne vegyék a függöny alól kilátszó lábam. Ezért fél lábra álltam. Péter volt, és az inhalálóját felejtette otthon, azért jött vissza. Csak felkapta és már ment is. Közben teljesen leizzadtam, annyira féltem. Sőt most is beleborzongok, hogy beszélek róla. Miután elment, felkaptam a fogkeféjét és pár hajszálat a fésűjéből és gyorsan kimásztam. Emlékszem, később elmesélte, hogy kereste a fogkeféjét és el nem tudta képzelni, hogy hová tehette.
– Biztos, hogy az ő hajszálai voltak?
– Igen, hosszú göndör, világosbarna hajszálak voltak. Az csak az övé lehetett. Az öccsének és az apjának rövid haja volt, az anyja pedig szőkére festette.
– Majd elküldted a mintákat?
– Rögtön elküldtem, persze nem a falubeli postáról, hanem amikor legközelebb bent jártam a városban. A választ pedig nagyapádék címére kértem. Ez nem volt feltűnő, hiszen azt a kevés levelezésüket, ami még akkor volt, én intéztem. De óvatosnak kellett lennem, nehogy Tamás bármit is megsejtsen a dologról.
– Mennyi idő múlva kaptál választ? Gondolom, nagyon vártad?
– Naponta lestem a postát. Nagyapád nem is igazán értette, miért izgat ez hirtelen ennyire. Úgy egy hónap múlva érkezett meg a válasz. És majd kiugrottam a bőrömből, annyira örültem a hírnek amikor megtudtam, hogy te Péter gyereke vagy. A szüleim nem is értették, hogy hirtelen mitől változott meg a hangulatom.
– Ezt rögtön el is mondtad mindenkinek?
– Nem dehogy. Még a szüleimnek sem szóltam. Pétert sem akartam még beavatni. Először is bejelentettem Tamásnak, hogy el akarok válni.
– Hogy reagált erre?
– Tamás teljesen kiborult. Üvöltözött, hogy vegyem tudomásul, hogy akkor a gyereket elperli tőlem. Vannak befolyásos válási ügyekkel foglalkozó ügyvéd ismerősei, akiknek ez pite ügy lesz. Nincs rendes jövedelmem, gyakorlatilag megszűnt a munkaköröm, hisz a szüleim cége tönkrement, és különben sem vagyok jó anya. Tehát a gyereknek mindenképpen jobb lesz nála és az ő szüleinél. Továbbá ezen túl, ha én bárhová a gyerek nélkül megyek, akkor csak az ő szülei vigyázhatnak rád. Az én szüleim átjöhetnek meglátogatni, de el nem vihetnek.
– Azért ez durva. Ahhoz, hogy a másik nagyszülőket ennyire kizárja az unoka életéből, ahhoz nem volt joga. A nagyiék mit szóltak ehhez?
– Totál kiborultak. El tudod képzelni? Nagyapád ismét üvöltözött velem, hogy ez azért nem csak az én ügyem. Ugye tudom, hogy ők csődbe mentek? És az egyetlen, akik segíthetnének rajtuk, azok csak Vargáék. Erre én visszakérdeztem, hogy mondják már meg, hogy mit segítettek eddig? Mert én bizony nem tudok semmi ilyesmiről. Egyszer sem segítettek a kölcsön részleteinek fizetésekor. Majd lazán elnézték, amikor végül a bank rátette a kezét mindenre. Még jó, hogy a ház megmaradt és csak azt a részt vették el, amin az üvegház volt. Veled kapcsolatban csak annyit mondtam, hogy ne idegeskedjenek.
– És ettől megnyugodtak a nagyiék?
– Nem mondhatnám. De szerencsére hamar kitűzték a tárgyalást a válás ügyében. Ne tudd meg, hogy milyen nagy mellénnyel jelent meg Tamás a tárgyaláson. Hozta az ügyvéd haverját is. Persze nekem is volt ügyvédem. Szépen összegyűltünk a tárgyalóteremben. Elöl a bírói pulpitus volt, amely mögött a bíró ült, előtte két oldalt mi, a házaspár foglaltunk helyet az ügyvédeinkkel. Jöttek a szülők is, akik a közönség számára fenntartott székeken ültek. Tamás ügyvédje magabiztosan előadta, hogy a gyereknek mindenképpen az apjánál kell maradnia, mivel csak ott biztosíthatók rendesen a felnövekedéséhez szükséges feltételek. Részletesen ecsetelte, hogy nekem nincs, és várhatóan a közeljövőben nem is lesz rendes munkaviszonyom. A családom sem tud rendesen bánni az anyagiakkal, hiszen csődeljárás folyik ellenük. És egyébként sem vagyok jó anya, hiszen sokszor járkáltam el a gyerek nélkül a városba és még ki tudja hová, amikor a nagyiék vigyáztak rád. És állítólag ezt te neki, mármint Tamásnak mindig sírva panaszoltad, amikor ő épp véletlenül hazajött.
– De hisz akkor még beszélni is alig tudtam. Hiszen én nem is emlékszem erre az egészre. Tényleg, a tárgyalás idején én kivel voltam?
– Tamás mamájával. Persze, most, hogy visszaemlékszem, csak az apja jött el a tárgyalásra.
– Erre te mit szóltál?
– Majdnem sírtam, annyira megalázó volt ezeket a vádakat végighallgatni. De végül összeszedtem magam és bejelentettem, hogy van valami a kezemben, ami az egész tárgyalás szempontjából döntő jelentőségű.
– Kérem, bíró úr, a birtokomban van egy olyan dokumentum, ami perdöntő lehet a tárgyalás kimenetele szempontjából – mondtam szinte remegve.
– Kérem, mutassa be! – válaszolt a bíró. Majd elvette a DNS teszt eredményét tartalmazó iratot. Pár percig mereven nézte, majd megszólalt.
– Úgy látom, hogy ez a gyermek és egy férfi DNS tesztje. A teszt eredménye pedig, ha jól olvasom az, hogy minden bizonnyal a szóban forgó férfi a gyerek apja. Megmondaná kérem, hogy ki ez a férfi, akiről e dokumentum alapján valószínűsíthető, hogy a gyermeke apja? – tette fel a kérdést a bíró.
– Ez a férfi Tóth Péter. Ő a gyermekem apja – mondtam határozottan.
– Látom ez a vizsgálati eredmény friss. Korábban ezt nem tudta? – kérdezte a bíró.
– Nem tudtam, de az utóbbi időben kezdtem sejteni és bizonyosságot akartam szerezni – válaszoltam.
Ekkor szinte megfagyott a levegő a teremben. Tamás és ügyvédje teljesen elsápadtak. Tamásnak elkezdett gyöngyözni a homloka és remegett a szája széle. Úgy néztek rám, mint egy gyilkosra. Nem számítottak semmiféle nehézségre. Sima ügy – mondogatták hangosan, szerintem direkt, hogy azzal is sokkoljanak, mielőtt beléptek a terembe. És mégis vereséget szenvedtek. Szerintem ez felfoghatatlan volt számukra.
– És ezzel vége is volt?
– Nem, még nem. Ugyanis a bíróság nem fogadhat el olyan teszteredményt, amit nem ő kért. De szerencsére a bíró hivatalos DNS vizsgálatot kért mindkét apajelölttől.
– Ekkor azért be kellett avatnod már apát is, nem?
– Igen, erőt vettem magamon, átmentem hozzájuk és elmondtam a dolgot. Ott volt az egész család és hüledezve hallgatták a sztorit. Nem is tudták, hogy hirtelen mit mondjanak. Majd egyszer csak Péter édesanyja felkiáltott, hogy „de hisz akkor van egy unokánk”. Elmondták, hogy nagyon rosszul esett nekik akkor, hogy a szüleim annyira ellenezték, hogy Péter udvaroljon nekem. Nagyon nehezményezték, hogy a szegény, csórónak kikiáltott család nem volt nekik jó rokonság. De ha a válásom után összeházasodnánk, annak nagyon örülnének. Még mondtak olyasmit is, hogy nekem erőszakosabbnak kellett volna lennem, de végül belátták, hogy ez akkor lehetetlen volt. Sejtették persze, hogy a tiltás után mi még találkozgattunk, hiszen apám nem lehetett ott mindig és a kollégiumi nevelőtanárok már nem korlátozhattak minket, hiszen nagykorúak voltunk. Tudták, hogy nagyon szerettem a fiúkat.
– És akkor apától is DNS mintát vettek?
– Igen. Idézést kapott, hogy jelenjen meg és levették tőle a mintát. Majd jó egy hónap múlva újabb tárgyalást hívtak össze. Ekkor Tamás már meg sem jelent, csak az ügyvédje. Ő is csak hivatalból. Kimondták, hogy Varga Tamás nem apja a gyereknek, így semmiféle jogot nem formálhat rá. Az anya felügyeletére bízzák. És ezzel vége is volt a tárgyalásnak. Majd úgy három hónap múlva megtartottuk apáddal az esküvőt. Ő a nevére vett, amelyet a nálad lévő irat igazol. És többet nem is beszéltünk a dologról. Hamarosan a városba költöztünk. Mindenki egyetértett abban, hogy jobb, ha ezek után nem maradunk a faluban. A lakás megszerzésében mindkét család segédkezett. Először alig volt bútor a szobákban. A ruháink még hónapokig dobozokban voltak. És matracon aludtunk. Majd fokozatosan szereztük meg az egyes berendezési tárgyainkat. Én elhelyezkedtem annál a cégnél, ahol most is dolgozom. Apád azóta is zenél. És hamarosan megszületett a húgod. És az ő Születési Anyakönyvi kivonatában már apád vezetékneve szerepel. Ez a mi családunk története.
– Anya nagy vagy! Belekényszerítettek egy érdekházasságba. De neked mégis sikerült abból kikerülnöd. Az a DNS teszt nagyon jó ötleted volt. És ahogy végigvitted, az egyenesen fantasztikus. Azért nehéz lehetett titokban tartanod!
– Valóban. Még az ügyvédemnek sem mondtam el. Nem bíztam senkiben. Nem tudhattam azt, hogy ugyan titoktartási kötelezettsége van, de akár véletlenül is, nem mondja-e el valakinek, aki Tamás ügyvédjének esetleg továbbadja. Így viszont teljesen váratlanul érte a teszt és annak eredménye. Nem tudott felkészülni rá. A második tárgyalásról kifelé jövet elárulta nekem, hogy Tamás újabb pert akart indítani, hogy ha már nem az övé a gyerek, akkor ő visszaperelné azt az összeget, amit rá költött, de lebeszélte erről, hogy ne tegye magát nevetségessé. Egészen addig fel sem merült benne, hogy nem ő az apa, teljes mértékben elismerte sajátjának. És ténylegesen miért is ment bele a házasságba, hiszen azért ő is tudta, hogy Péterrel jártam.
– Azóta hallottál valamit Varga Tamásról anya?
– Nem igazán. Miért? Te tudsz valamit?
– Hát csak annyit, hogy pár éve nyílt a városban egy melegbár és annak is ő a tulajdonosa. De többet nem tudok róla. És nem is igazán érdekel. Mindenesetre jó, hogy nem ő maradt az „apám”. Aki ilyen szemét tud lenni.
Közben kulcscsörgésre lettünk figyelmesek. A férjem jött haza és csodálkozva nézett ránk, ahogy mi is őrá. Megkérdezte, hogy mi történt? Elmondtam, hogy beavattam Péter fiúnkat a sztorinkba. Kicsit csodálkozott, hogy miért is került ez most elő? De örült, hogy most már Péter is megtudta a történetet. Majd röviden megjegyezte, hogy minden jó, ha a vége jó.