Miattam ne!

0 (0)

Miattam ne!

Kinéztem az étterem ablakán a csendes utcára. Odakint már sötétedett. Nem úgy alakult a napom, ahogy képzeltem, de végül eredményesen záródott. Kifizettem a számlát és kiléptem a szemerkélő esőbe. Nem zavartak az arcomba vágó apró cseppek, inkább felfrissítettek. Alig tettem meg pár lépést, mikor oldalról erős lökést éreztem, amitől nekicsapódtam a falnak, majd valaki megragadta a táskám és lerántotta a vállamról. Fáradtan emeltem a magasba a fejem, és lehunytam a szemem.
– Emberek! – sóhajtottam és eltoltam magam a faltól. Mire megfordultam egy férfi állt alig néhány méternyire tőlem, rablóm nyakát szorongatva. A fiatal fiú szitkozódva próbálta magát kiszabadítani a kezei közül.
– Jól van? – kérdezte tőlem, miközben értetlen arccal néztem rá.
– Igen – válaszoltam gyorsan és elvettem a felém nyújtott táskát.
– Szeretne rendőrt hívni?
– Önnek köszönhetően úgy vélem semmi szükség rá, talán tanul az esetből – mondtam.
– Nem hinném, de ahogy akarja – vonta meg a vállát és elengedte a fiút, aki azonnal futásnak eredt.
– Köszönöm! – szólaltam meg tétován néhány másodperc múlva, fogalmam sem volt róla, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben.
– Biztos, hogy minden rendben?
– Persze, csupán kicsit megijedtem – füllentettem. Nem kellett tudnia, hogy bántam már el ennél sokkal veszélyesebb egyénekkel is.
– Érthető – bólintott.
– Szeretné, ha elkísérném egy darabon? – Valószínűleg megint megütközve nézhettem rá, mert azonnal hozzátette:
– Csak a biztonság kedvéért.
– Rendben, nem bánom – egyeztem bele, bár fogalmam sem róla, miért. Jobban szemügyre vettem „megmentőm”. Külsőleg teljesen hétköznapinak tűnt, olyannak, aki mellett úgy elmegy az ember, hogy észre sem veszi, mégis volt benne valami, ami megfogott. Engem. Újabb meglepetés fél órán belül. Elindultunk, úgy tűnt őt sem zavarta az eső, mert kényelmesen lépkedett mellettem. Meglepően kellemesnek találtam a társaságát. A többségnél, akikkel eddig találkoztam jóval intelligensebb, kíváncsivá tett, vajon miben lehet még más, ezért utunk végén elfogadtam a meghívását másnap egy italra. A többi pedig jött magától. Amikor a közelemben volt, valahogy erőt adott és azt hiszem boldog voltam, hiszen előtte még nem volt részem ilyesmiben. Minél többször találkoztunk, annál inkább éreztem, kötődünk egymáshoz, miközben tisztában voltam vele, ez az egész nem csak helytelen, de nem is tisztességes vele szemben. Mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak, aminek meg is lett a következménye. Közel két hónapja tartott a kapcsolatunk, amikor megtörtént, amitől minden megváltozott.

Először fel sem fogom mi történik. Az egyik pillanatban még gondtalanul, kéz a kézben sétálunk, a másikban hirtelen megtántorodik, egyik kezével a hasához kap, a másikkal megragadja a karom, mintha támaszt keresne. Lenézek és látom, hogy az ujjai között vér szivárog, majd lassan a földre rogy. Mellétérdelek, miközben egy pillanatra még felnézek és elkapom a tettes pillantását, ahogy lenyalja Aiden vérét a gyilkos eszközről, mielőtt eltűnik a szemem elől. Eközben az idő rohan, zakatoló szívvel kedvesem fölé hajolok, tudom, hogy a sebe halálos, tennem kellene valamit, de a félelem teljesen megbénít. Látom, hogy mozog a szája, mégsem hallom a szavait, mert gondolatban minden lehetőséget számba véve már döntöttem. Muszáj összpontosítanom, hogy értsem, mit mond, ezért közelebb hajolok hozzá.
– Miért? – kérdezi értetlenül.
– Nem tudom – hazudom neki a fejemet rázva.
– Mentőt kell hívni – mondja fájdalomtól eltorzult arccal.
– Mennem kell! Bocsáss meg nekem! – suttogom.
– Nem hagyj itt!
– Sajnálom!
– Ne hagyj magamra, kérlek! – markolja egyre a karom könyörgő tekintettel, hallom a hangjából kicsengő félelmet. Próbálom figyelmen kívül hagyni amit mond, csak a hangomra koncentrálok, hogy képes legyek hátrahagyni.
– Mennem kell! – lefejtem magamról a kezét, sietnem kell, ezért gyors csókot lehelek az ajkára és elindulok. Nem merek visszanézni, mert attól tartok megszakad szívem, ezért futni kezdek.

Martens a segítségemet kérte, így ígéretemet betartva elmentem hozzá. Kicsit korábban érkeztem, a házban csend volt, gondoltam nem lehet messze, megvárom, arra viszont nem számítottam, hogy Aiden is megjelenik. Teljesen otthonosan mozgott, nem lepte meg, hogy a ház gazdája nem tartózkodott idebent. Tett néhány lépést előre, ekkor vett csak észre. Megrökönyödött szemmel nézett vissza rám, néhányszor pislogott, mintha nem hinne a szemének.
– Te? – kérdezte. Hangjában a kedvességen kívül minden volt.
– Igen, én – bólintottam. Tudtam, ha valaha újra találkozunk, nem lesz könnyű egyikünknek sem, mégsem voltam rá felkészülve.
– Mit keresel itt? Abban biztos vagyok, hogy nem engem, hiszen tíz évvel ezelőtt otthagytál meghalni! – Szíven szúrtak a szavai.
– Nem volt más választásom – mondtam az igazságnak megfelelően.
– Ó, dehogynem, mindig van választásunk!
– Igazad van, döntöttem és ha kell, újra ugyanígy tennék – emeltem fel az állam határozottan. Csak nézett rám némán, láttam a szemében a megdöbbenést, amit szavaim okoztak.
– Azt hiszem nagyon félreismetelek – jegyezte meg egy idő után és hátat fordított nekem. Fülsüketítő volt a csend, ami körülölelt minket. Jobban örültem volna, ha kiabálni kezd, vagy összetör valamit, hogy kiadja magából a dühét. Azzal tudtam volna mit kezdeni, ez a csend azonban idegen volt a számomra. Aztán egy idő után megértettem. Jobban félt szembenézni azzal, hogy megtudom mi lett belőle, mint a múlttól. Tettem felé egy lépést, mire hátrafordult.
– Fogalmad sincs róla, min mentem keresztül az elmúlt években. Nem tudom, hogy kerültél ide, nem is akarom tudni – jelentette ki és elindult az ajtó felé, amikor belépett rajta Martens. Ránk nézett, majd illedelmesen fejet hajtott köszöntésül.
– Soraya! – Aiden megrökönyödve nézett hol rá, hol rám.
– Te ismered őt? – kérdezte az érkezőt elképedve.
– Persze, ő volt az – kezdte, ám ekkor Martens rám nézett, az engedélyemet várta, hogy folytathassa. Bólintottam, mivel már jelentőségét vesztette az egyezségünk.
– Ő volt az, aki megkért minket, hogy mentsünk meg.
– Az nem lehet – rázta a fejét volt kedvesem hitetlenkedve. Mindketten hallgattunk.
– Ez igaz? – nézett egyenesen a szemembe.
– Igen, az.
– Honnan ismeritek egyáltalán egymást?
– A vadászt mindenki ismeri – felelte Martens. Aiden szerintem ekkor kezdte megérteni a lényeget.
– Várjatok egy percet, ezt meg kell emésztenem! – emelte fel a kezét és kiviharzott mellettem. Biztos voltam benne, hogy nem megy messzire, hiszen őt ismerve rengeteg kérdése lesz, amire tudni szeretné a választ.
– Rendben lesz – nyugtatott meg a velem szemben álló férfi.
– Tudom – értettem vele egyet.
– Miben lehetek a segítségedre? – tértem a tárgyra, tudni akartam végre, miért hívott.
– Az utóbbi időben néhányan közölünk nyomtalanul eltűntek. Gondolhatod, ha mi nem akadtunk a nyomukra, akkor elég nagy lehet a baj – komoly aggodalom volt a hangjában, mivel köztudottan a farkasok szaglása kitűnő.
– Kikérdeztetek mindenkit? – érdeklődtem, bár tudtam feleslegesen, a farkasok mindig, mindenben alaposak, nem fordultak volna hozzám, ha jutottak volna valamire.
– Természetesen, mindent megtettünk, hogy a nyomukra bukkanjunk, de semmi.
– Értem, minden tőlem telhetőt megteszek és jelentkezem! – ígértem.

Nem tévedtem, Aiden odakint várt, háttal a korlátnak támaszkodva. Fürkésző tekintettel nézett rám.
– Ki vagy te? – kérdezte. Nem akartam magyarázkodni, úgy gondoltam az lesz a legegyszerűbb, ha megmutatom neki. Kitártam a szárnyaimat, amelyekre mindig is büszke voltam. Nem mondhatnám, hogy meglepett a reakciója. Nagyon keveseknek adatott meg, hogy láthatták, és mindig ugyanazt láttam az arcokon. Először döbbenet, hitetlenkedés, majd csodálat.
– Meglepődtél.
– Igen, vagyis nem azon, ami vagy, inkább azon, hogy te vagy az. Azok után, hogy alakváltó lett belőlem, tisztában vagyok más lények jelenlétével is, akikről azelőtt fogalmam sem volt, viszont, rólad hasonlót sohasem tudtam volna elképzelni. Így most minden más megvilágításba került. Miért nem beszéltél erről soha? – Hallgattam, amiből rájött a válaszra.
– Hát persze, meg sem fordult a fejedben, hogy valaha is elmond.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Igazad van, a mi esetünkben semmi sem egyszerű – ellökte magát a korláttól és közelebb lépett, amitől úgy éreztem beszélnem kell hozzá.
– Egyrészt nem akartam elrontani, ami kettőnk között volt. Mikor azon a napon a segítségemre siettél, annyira abszurdnak tűnt a helyzet. Egy ember, aki egy angyalt segít, igaz, nem tudhattad, hogy az vagyok, mégis kíváncsivá tettél. Másrészt, úgy véltem számodra így biztonságosabb. Végül mégsem volt az.
– Miért nem mentettél meg?
– Mert a hatalmam odáig nem terjedt ki. Nagyon jól ismertem a támadódat, ezért is voltam biztos abban, ha nem kapsz megfelelő segítséget, meghalsz. Tudtam, hogy a sebed halálos, és mivel én képtelen voltam megmenti téged, az alakváltókat kértem meg erre, nekik módjukban állt ezt megtenni.
– Úgy, hogy én is olyanná váltam, mint ők, farkasemberré.
– Alakváltóvá – helyesbítettem. – Csakis így maradhattál életben. Az ő szerveztük képes arra, hogy meggyógyítsa önmagát, ahhoz, hogy ez nálad is működjön, olyanná kellett válnod neked is. Nem volt egyszerű a dolog, mivel megvannak a saját szabályaik, nagyon ritkán változtatnak át valakit alakváltóvá.
– Ezen nem csodálkozom, akár vissza is üthet rájuk a dolog.
– Így van. Ha nem megfelelő az alany, az igen nagy kárt tud tenni a falkájukban. A te esetedben én voltam a biztosíték arra, hogy ez nem történik meg, emellett ígéretet tettem, ha a segítségemet kérik, a rendelkezésükre állok.
– Akkor neked köszönhetem, hogy élek.
– Részben. Tudom, min mentél keresztül, sajnálom azt a sok fájdalmat, de nem engedhettem, hogy meghalj – mondtam még mindig elhallgatva a teljes igazságot. Finoman a tenyerembe fogtam az arcát, lehunytam a szemem. Nem csak azért, mert annyira jólesett újra megérinteni, hanem így belépve az emlékeibe újra végigkísértem azon az úton, amelyet egyszer már megtettünk, együtt, hiszen legelső alkalommal is mellette voltam a tudtán kívül. Átéltem vele a gyötrő fájdalmat, hallottam minden egyes csontjának reccsenését az első átváltozásakor, éreztem a fájdalmát és az erejét, amikor átváltozott. Mikor újra kinyitottam a szemem, tekintete mélyen az enyémbe fúródott, kétséget sem hagyva afelől, hogy ő is még mindig ugyanazt érzi több év elmúltával, amit én. Mielőtt újra kísértésbe estem volna, hátrébb léptem.
– Martens vadásznak nevezett – jegyezte meg.
– Mikor a lázadó angyalt letaszították, sokan a követői közül a földre menekültek, akik elkorcsosultak démonokká váltak, azokat kell felkutatnom és a megfelelő helyre küldeni, megakadályozva ezzel, hogy újraszervezze a seregét.
– Jól gondolom, hogy ismerted a támadómat?
– Így van, a legveszélyesebbek közé tartozik, ezért kellett, hogy minél előbb segítséget kapj. Amint tudtam, a keresésére indultam, de nem sikerült a nyomára bukkannom. Minél tovább van szabadon, annál nagyobb bajt képes okozni.
– Miért vagy most itt?
– Amikor megkértem Martenst, hogy segítsen, ígéretet tettem neki, ha valamikor is segítségre lesz szüksége, számíthat rám. Azt mondta néhányan eltűntek a falkából.
– Igen – bólintott. – Azon a napon minden megváltozott. – Kis szünetet tartott. – Átváltozásom után fel kellett adnom az addigi életem, sokan kétkedve fogadták ezt a változást, nehezen hitték el, hogy nagyvárosi létemre vonz a vidéki élet. Mégis megtettem. Megkedveltem ezeket az embereket, befogadtak és megtanítottak mindenre, hiszen ez a lét számomra nem csak új, de teljesen ismeretlen is volt. Az, hogy bárki is így nyomtalanul eltűnjön, számunkra érthetetlen – hangjából kiérződött az őszinte aggodalom.
– Utánajárok a dolognak, de minden segítségre szükségem lesz. Nem tűnt fel valami furcsa vagy különös az elmúlt néhány hétben vagy napban?
– Nem mondhatnám – rázta meg a fejét. – Bár, mégiscsak volt valami, de nem hinném, hogy van jelentősége.
– Talán mégis – biztattam, hogy elmondja.
– Néhány napja egy turista kért útbaigazítást, elég beszédesnek bizonyult, vagyis inkább kíváncsinak, végül volt egy megjegyzése, amit akkor nem tudtam mire vélni.
– Mi volt az?
– Azt mondta ismerősnek talál, pedig biztos voltam benne, hogy még sohasem láttam, de ő erősködött, már biztosan találkoztunk. Pontosan ezt mondta: érzi rajtam.
– Ő volt az! Valóban érzett téged! Most már minden világos! Az eltűnések csupán azért voltak, mert ide akart csalni engem! – erre nem számítottam.
– Vigyázz! – kiáltott fel hirtelen Aiden, majd felém ugrott, ledöntve a lábamról. Csak egy pillanatig nem figyeltem, ami végzetes hibának tűnt. Valószínűleg hamarabb meghallotta a szárnyak suhogását, mint én, így hamarabb volt képes reagálni is. Egy szempillantás alatt a testével védelmezett, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnt rólam. Felpillantva láttam, ahogy a démon nem messze tőlem a szárnyai közt tartja, egyikkel átszúrva a bal vállát.
– Sohasem tanultok belőle, igaz? – nézett lekicsinylőn a szemembe, miközben Aiden sérült válla miatt tehetetlenül vergődött a karjai közt. Okos kis döggel volt dolgunk, tudta, ha megsebzi és benne tartja a sebben a szárnyát, képtelen átalakulni, így teljesen ártalmatlan a számára.
– Miért nem értitek meg, hogy ember és angyal kapcsolatának nem lehet boldog vége? Az évezredek alatt jó néhány példát láthattál magad is, és mégis beleestél ugyanabba a csapdába, mint fajtársaid!
– Biztos vagyok benne, hogy nem a szerelmi életem miatt jöttél! – vetettem oda. – Mit akarsz?
– Nagyon egyszerű, az ő vérét és a te szárnyaidat! – Nem haboztam a válasszal.
– Rendben! Megkapod a szárnyaim!
– Valóban lemondanál a büszkeségedről, egy emberért? – húzta el gúnyosan a száját a démon.
– Soraya, miattam ne! – kiáltotta Aiden. Úgy tettem mintha nem hallottam volna.
– A szárnyaim viheted, de hozzá egy ujjal sem nyúlhatsz!
– Angyal! Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz! – ingatta a fejét, hogy szavainak nyomatékot adjon, megrázta a szárnyát, amelyen Aident tartotta fogva. Láttam az arcát elöntő fájdalmat, még sem adta meg a démonnak azt az örömöt, hogy kiabálni hallja. Csendben szenvedett és én egyelőre képtelen voltam rajta segíteni. Ekkor kivágódott a ház ajtaja, és Martens futott ki rajta farkasként, bizonyára a zajra lett figyelmes, amit okoztunk.
– Martens, nem bírsz vele egyedül! – kiáltottam, habár tudtam, ezzel valószínűleg nem sikerült visszatartanom. A tornác végéről elrugaszkodott és hatalmas lendülettel egyenesen a démonra vetette magát. A váratlan támadás megzavarta, megtántorodott, hogy egyensúlyát megtartsa kénytelen volt mindkét szárnyát használni, aminek az lett az eredménye, hogy foglya kiszabadult. Aiden ezt kihasználva igyekezett minél távolabb kerülni tőle, Martens azonban nem volt ilyen szerencsés. A démon összes haragját rázúdítva akkora erővel sújtott le rá, hogy hallani lehetett a csontok roppanását ahogyan összetörtek a csapástól. Bármennyire is sajnáltam, tudtam, most kell cselekednünk, hiszen ez a kitörés jócskán gyengítette az erejét. Előrevetettem magam, egyetlen szárnysuhintás elég volt, hogy elérjem és a földre döntsem. Szárnyaimmal szorosan a földhöz szegeztem a szárnyait, miközben Aiden nevét kiáltottam, aki felfogta mire készülök, így azonnal alakot váltott és nekirontott a szabadulni készülő démon nyakának. Nem volt túl szép látvány, a hang pedig, az a visszataszító visító hang, amit kiadott magából, egyenesen fülsiketítő volt.
– Nem gondoltál bele mivel jár, ha velem kezdesz! – kiáltottam az arcába, amelyet egyre jobban beborított az ocsmány, sötét vére.
– Én csak egy – kezdett bele a mondandójába, ám a torkából feltörő vér elnémította egy időre, néhány köhögés után tudta csak folytatni – vagyok a sok közül – fejezte be végül, kaján, torz vigyorral az arcán.
– Lehet, de megnyugtatlak, mind ugyanígy fog járni! – Megfordítottam, lábammal erősen a földhöz nyomtam, kezeimmel összefogtam a szárnyait, majd minden erőmet összeszedve akkorát rántottam rajta, hogy azok tőből kiszakadtak a helyükről. Még egy utolsó kiáltás hagyta el a torkát, a teste rándult néhányat és végre csend lett. Biztonságból vártam néhány pillanatig a tetemet figyelve, csak ezután voltam képes elengedni magam. Térdre estem, mert a lábaim nem bírtak megtartani. Aidenre néztem, aki nem messze tőlem, már újra emberi alakban, vérrel borítva kapkodta a levegőt.
– Jól vagy? – kérdezte tőlem zihálva.
– Igen, velem minden rendben. A vállad?
– Rendbe jön, hála neked. Mire kellett neki a vérem?
– Az ivadékai etetésére. Azzal, hogy első alkalommal megszúrt, tulajdonképpen megfertőzött valamivel, ami olyan anyagot termel a véredben, amely folyamatosan pótolja az elfogyasztott mennyiséget, így hetekig vagy akár hónapokig is szipolyozhattak volna.
– Ez nem hangzik túl jól.
– Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Önző voltam. Egyben igaza volt ennek a szörnyetegnek, ember és angyal viszonyának soha nincs jó vége. – Odajött hozzám és finoman megfogta az állam, épp csak annyira tartva szorosan, hogy a szemébe nézzek.
– Mindketten akartuk ezt a kapcsolatot. Ha haragudtam is rád, csupán azért, amiért elhagytál. De megértem az okát, sőt, hálás vagyok érte és ha nem lenne rajtam ennek az ocsmányságnak a vére megcsókolnálak. Tekintsünk erre a napra, mint egy új kezdetre. Mivel már nem vagyok ember, talán ezúttal jól alakulnak a dolgok kettőnk közt.
Mit tehettem volna, újra engedtem a kísértésnek és reméltem, hogy ezúttal neki lesz igaza.