Lidércnyomás

5 (1)

Lidércnyomás

– Tovább! – kiáltott Daghart. Mind nekilendültünk. Az erdő egyenetlen talaja a sok előbukkanó gyökérrel, kővel, kidőlt fával, szerte-szétgurult földlabdákkal és fűcsomóval, próbára tette mindünk egyensúlyérzékét. Mégis, halált megvető bátorsággal rohantunk előre, kezünkben vadászpuskával, ujjunkkal a ravasz fölött. A körülöttünk sűrűsödő ködből mintha sikoly hallatszott volna, de nem engedtem, hogy a lidérc elvonja figyelmemet. Túl közel voltam. Egyetlen lövés véget vethetett a rettegésnek, ami sokunk szívét mardosta, tehát utol kellett érnem Suttont.
– Nyugatnak tart! – ordított hátra Weston, s mint aki megtette dolgát, a következő lépésnél eltűnt egy árokban. Nyugatnak fordultunk, ahogy a férfi mondta. Bevetettem minden erőtartalékomat, hogy legalább Aidant beérjem, és zihálva figyelmeztessem:
– Suttont ne merd lelőni! – Aidan aranybarna szeme rám villant, majd újra előrefordult, válaszra sem méltatva engem. Szerettem volna emlékeztetni, ha a társunknak baja esik, az ő nyakát is kitekerem, de már az előbbi mondat miatt is lassultam kissé, így nem csépeltem tovább feleslegesen a szót. A tüdőm sípolt a megerőltetéstől, az oldalamba mintha tőrt állítottak volna, úgy fájt. Kis híján elbotlottam, amikor megláttam a méterekkel előttünk szaladó lányt. A hideg ellenére vékonyka hálóingjében indult neki az éjszakának. Nem vallott rá az efféle felelőtlenség. Számomra egyértelmű volt, hogy Sutton nem önmaga. A többiek viszont nem láttak mást, mint egy menekülő boszorkányt.
Aidan egy mohával benőtt földhalom mögött térdre vetette magát, majd felkarját a dombocska tetején megtámasztva előre szegezte puskáját. Mielőtt bármit reagálhattam volna, elsütötte a fegyvert. Botladozva sikoltottam a férfira, ő azonban újra figyelmen kívül hagyott. Amikor látta, hogy nem találta el amit – vagy akit – akart, felugrott, és tovább sietett Sutton után.
Nehezen vettem újra lendületet, de a lány egy gazella kecsességével szökellt az ágak közt a végzete felé, tehát nem volt időm pihenőre.
– Nem bírod, boszi? – vetette oda Soren, amikor elfutott mellettem. A kísértés mindenáron próbálta kiszorítani a józan észt a fejemből, kérlelve, hogy gáncsoljam el valamilyen apró-cseprő, észrevehetetlen varázslattal. Ám ha éppen ő mentené meg Suttont, és én akadályozom meg ebben? Lenyeltem a békát, és csak a futásra koncentráltam. Egyik láb, másik. Fel az emelkedőn, le a lejtőn, át a korhadó fatörzsön, és…
Újabb lövés dördült. Hihetetlennek tűnik, de a hangjából megmondom, hogy megint Aidan puskája lökött ki magából egy golyót. Aztán megismétlődött. Ezúttal Soren lőtt.
Forró könnyek mosták arcomról a port, és elbotlottam. A következő kiáltás pedig a földhöz szegezett.
– Warlock!
– Lőj!
– Fenébe! – sziszegtem, és a rémület ellenére talpra löktem magam. A sikoltó köd egyre sűrűsödött, s lassan elvette minden kiáltás jelentését. Kocogva indultam a fiúk után, botladozva. Ujjaim fehéredésig feszültek a puskamarkolaton. Kezdtek zsibbadni. A sivító hang immár csak saját szapora lélegzetvételeimet engedte hallanom. Ahogy haladtam előre, úgy nőtt a gombóc a torkomban. Előttem egyre több értelmezhetetlen kiáltás hangzott fel. A karomon égnek meredtek az apró szőrszálak, borsózott a hidegtől kékülő bőröm. Hátulról lökést éreztem, és rémületemben Trevor mellkasának nyomtam a puskacsövet.
– Megőrültél? – kiáltása, mintha víz alól szólt volna. Hunyorított a fülsiketítő visítás miatt, amit a ködben élő lidérc szüntelenül hallatott. – Nem tudod elűzni? – félretolta a puskámat maga elől, mivel én nem tettem. Kérlelőn nézett rám, de jelenleg túl zaklatott voltam bárminemű mágia műveléséhez. Dacosan megráztam a fejem. Azt hiszem Trevor sóhajtott, vagy csak megvonta a vállát. Előreszegezte puskáját, és beleveszett a ködbe. De igaza volt. Lassan a kezemet sem láttam, nem még azt, amire lőni lehetne. A warlockot. Éreztem, hogy közel van. A szívem körül hidegség áradt szét. Sóhajtottam, s a számból áradó párafelhő a lidérc ködébe keveredett. Igyekeztem kitisztítani az elmém. Nem gondolni másra, csak az elérni kívánt célra. A csendre. Ledobtam a puskát a földre, majd két kezemet kitártam, ujjaimat szétfeszítettem. A nedves fátyol puhán vonta magába felkínált karomat, s akár a nőként ábrázolt, ám egyébként soha nem látott rémlény, én is torkom szakadtából sikoltani kezdtem. A hangunk keveredett, túlvilágian csengve, s egyszeriben a lidérc felhagyott kiáltásával. Mintha emberi alakot láttam volna a fák közé bukni, s a ködöt függönyként rántotta magával. A fehérség úgy szökött tova, mintha ott se lett volna.
Trevor nem messze állt tőlem. Elismerően bólintott, majd fejével előre biccentett. Felkaptam a párától síkos puskát a földről, és követtem a férfit előre.
– Vigyázz! – a kiáltás ezúttal a hátunk mögül érkezett. Kaffogás, morgás, csattogó fogak hangja követte.
– Pokolkutyák! – Trevor visszafordult, hogy lemaradt társaink segítségére siessen.
– Várj! – kiáltottam utána, ám ő ügyet sem vetett rám. Dühösen fújtam ki a levegőt, hogy friss oxigénnel töltsem meg a tüdőmet, és Sutton után iramodtam. A puskaropogás kezdett sűrűsödni előttem, és mögöttem is. Csak remélhettem, hogy Aidan és Soren is pokolkutyákra lő, és nem a fegyvertelen, menekülő lányra. Ám amikor a közelükbe értem, nem láttam egyetlen halálhozó dögöt sem. Ehelyett két társam egy árokból célzott előre, ahol Sutton a földön feküdt, tőle nem messze pedig ott volt ő. A warlock fekete, csuklyás köpenyt viselt. Ruhája a földig ért, s mintha füstben végződött volna, sötéten hullámzott körülötte a levegő. A látvány éreztette velem, mindegy mennyire emberalakú, ő a pokol szülötte. A felé suhanó golyók eltűntek a füstben, mielőtt célt érhettek volna.
Aidan újra töltötte fegyverét, pillantása a puska és a warlock közt cikázott. Soren meredten térdelt mellette, mintha arra várna, hogy egyszerre lőjenek a rémre. Addig az, nyugodtan hajolhatott a törékeny Sutton fölé. Egy hirtelen mozdulattal megérintette a lány szívét, majd magához intette két kezével a benne vibráló mágiát. Robbanásszerűen tört elő a kék tűz, mely egyszerre emésztette Sutton és a warlock testét is. A sötétbe burkolózott alak hátra szegte fejét, hosszan kinyújtózott, karjait kitárta, hogy a lángok szabadon ütközzenek, s egyék magukat széles mellkasába. Azután összerándult, a fekete füst pedig bekebelezte őt. Ahogy szertefoszlott. A warlock eltűnt.
– Ne! – nyögtem. Rákényszerítettem merev lábaimat, hogy a lányig vigyenek. Ott lerogytam Sutton mellé. Tenyeremet a szívére fektettem, ám az mozdulatlan maradt érintésem, a hideg bőr, és a merevvé vált izmok alatt. Golyó ütötte seb nem látszott rajta, a nyakán feketéllettek fojtás nyomai.
– Sajnálom – lehelte Aidan, mellém térdelve. – Nem értem utol.
Nem feleltem. Mit is mondhattam volna? Elbuktunk. A warlock megszerezte egy újabb boszorkány hatalmát. Idő kérdése volt csupán, hogy újabb áldozat után ácsingózzon. Ezt mutatta az eddig eltűnt nyolc mágus esete. Lassan nem marad belőlünk egy sem a városban. Kiszámolózzunk melyikünk következzen? Lehet Aidan nem félt eléggé, de én még nem terveztem meghalni, főleg nem a hatalmamat átadva a gonosznak. Jobban kellett volna küzdenie, s talán nem csak a puskára támaszkodnia a pokol eme ivadéka ellen. Némán felálltam mellőle.
– Mit számít a sajnálat? – sziszegtem. Ezúttal Aidan hallgatott. A csend mégsem állandósulhatott.
– Jönnek! – szólt ránk Soren. A pokolkutyák kiváltak a sötétből, és a fák közt lassan bekerítettek minket. Vicsorítottak, amikor a két férfi fegyvert fogott egy-egy rémre, majd a puskacsövet kapkodva céloztak mindig másikra, hogy visszatartsák őket. Azok hörögve tipródtak a helyükön, ám amint meglátták Suttont, elhalt a morajlás. Egyikük felszegte fejét, és vonyítani kezdett – akár a farkas–, a többi pedig követte példáját. Hátrapillantva még éppen láttam, amint a lány teste hamuvá válik, és a hirtelen támadó szélbe veszik. Vele egyidőben a pokolkutyák is eltűntek egy szempillantás alatt.
– Mi az ördög volt ez? – méltatlankodott Soren.
– A warlock erőt gyűjt – felelt Aidan.
– Ez nem jelent semmi jót – tettem hozzá.