Képzelt riport egy magyar íróval

– Ugye ön Magyarország, de még az is lehet, hogy a világ legtermékenyebb írója? Jól tudom, már több száz könyve jelent meg?
– Azt nem mondhatom, hogy pontosan hétszáznyolcvanöt, mert mire lejön ez a beszélgetés, lehet, hogy már hétszáznyolcvanhét lesz.
– Hétszáznyolcvanhét? Te jó ég! Ez már világrekord! Bekerülhet a Guiness Rekordok Könyvébe is. Hány év termése ez?
– Ötven.
– Ötven? Hát mikor kezdett el írni?
– Már tinédzser koromban.
– És hány éves is volt, amikor az első regényét kiadták?
– Harminc.
– Harminc meg ötven az nyolcvan! Akkor ez most kettős jubileum?
– Mondhatjuk, de inkább csak november nyolcadika után, ha már tényleg betöltöm a nyolcvanat.
– Olvastam a neten, hogy ön az évek során gyakran használt álneveket. Ez a Nemere is az egyik álneve?
– Ez a valódi nevem, bár nem a születési, a Nidermayert változtatta apám Nemerére.
– Elárulná milyen álneveken írt?
– Fejből nem tudnám most felsorolni, mert eddig volt már legalább ötven álnevem.
– Ötven álnév? Te jó ég! Lehet, hogy olvastam valamit öntől és nem is tudtam, hogy ön írta?
– Erről nekem fogalmam sincs.
– Jaj, ez csak amolyan … költői kérdés volt, honnan is tudhatná! Engem ez az álnév dolog rettentően izgat. Miért nem vállalta a saját nevét bizonyos munkáihoz? Nem tartotta azokat az írásait önmagához méltónak?
– Dehogynem! Mindegyik munkám vállalható. A kiadóm találta ki, hogy használjak álneveket is, mikor az egyik évben nagyon sok könyvemet jelentették meg. Nem akarta, hogy túltengjek a piacon.
– Jó, azt még elfogadom, hogy egy-két álnév, de ennyi! Vallja be nekem, élvezte ezt az álnevesdit. Hogyan találta ki őket? Gondolom utána kellett néznie az interneten, nehogy létező személyekét használja.
– Azt eltalálta, élveztem a nevek kiagyalását, de akkor még internet sem volt.
– Bizonyára érdekelte, hogy vajon melyik álnevén a legsikeresebb?
– Egyáltalán nem.
– Olyan volt-e az álnevei között, amelyiket ön jobban kedvelt, mint a többit és többször is használta?
– Többet is használtam többször, ez mindig a témáktól függött.
– Gondolom, csakis férfi álnéven írt.
– Dehogy, többször írtam nőin is.
– De biztos, hogy volt kedvence, legalább egyet említsen meg, nagyon kérem!
– Én meg arra kérem, ne akarja, hogy válasszak ki a gyerekeim közül egyetlen egyet, akit jobban szeretek, mint a többit.
– Csakugyan „csak” ennyi álneve volt? Esetleg lehet olyan, amit eddig senkinek sem árult el?
– Nincs eltitkolt álnevem, de még lehet.
– Olvastam, hogy több nyelven is megjelentek a könyvei. Külföldön is sikerei voltak álnéven?
– Külföldön sohasem számított az álnév.
– Külföldről jut eszembe, hogy ön idegen nyelven is írt. Honnan jött az ötlet, hogy eszperantóul írjon? Ki tud egyáltalán Magyarországon eszperantóul?
– Például én.
– Jó, de ki olvasta el ezeket a könyveket? Nem ismerik már az emberek a holt nyelveket.
– Ez nem holt nyelv, hanem mesterséges.
– Mesterséges, mesterséges. Ami nincs, már olyan, mintha halott volna. Úgy gondolom, ezzel csak egy kis változatosságot akart vinni a magyar nyelven írt művei sorába. Ugye, igazam van?
– Nincs igaza, egyébként ez még egy élő, nemzetközi nyelv.
– Az eszperantó munkáinál is használt álneveket?
– Nem emlékszem, lehet.
– Azt hogy mondják eszperantóul, hogy álnév?
– Pseudonimo.
– És azt, hogy köszönöm az interjút?
– Dankon pro la intervjuo, de ezt a beszélgetést én jóindulattal sem nevezném interjúnak, csak rabolta a drága időmet.