Híd a víz alatt

0 (0)

Híd a víz alatt

Hubert a patak parton sétált. Csípték a szúnyogok. Nagyon irritálták a viszkető csípések minden egyes porcikáján, itt is, ott is. Ennek ellenére élvezte a víz csobogását, a fák susogását, a pillangók libbenését, az énekesmadarak csivitelését, a sasok rikoltását és a moha bársonyos érzését cipőjén. Felpillantott. Meglátott egy felé közeledő alakot.
Karcsú volt, akár a szellő. Egy-egy magasabb virág szirmát végigsimította, miközben sötétbarna hajával játszadozott a szél. Arcán néhány kis szeplő virított. Hubert szíve megdobbant. Ismerte a lányt. Kiskorukban az óvodában együtt játszottak, aztán ők elköltöztek. Nemrégiben az ifjú hölgy is lakhelyet változtatott: ugyanazon helyre verték le sátrukat. Amikor megpillantotta, felismerte azt a feledhetetlen, mélybarna szempárt.
– Ájszel? – szólította meg óvatosan. A közeledő összerezzent, mint egy megriadt őz, majd így felelt:
– Igen? Ismerjük talán egymást?
– Igen! Nem emlékszel rám? Hubert vagyok!
– Hubert – ízlelgette a nevet, aztán elkerekedett a szeme. – Az oviból?
– Gyere, üljünk le ide! – mutatott két egymás mellett korhadó fantönkre.
Közösen idézték fel az emlékeket, miként fogócskáztak, homokoztak gyerekkorukban. Örültek a viszontlátásnak és egyben újra felfedezték egymást.
– Ott! – mutatott a lány egy madárkára. A sárgafejű tengelic épp eléjük szállt le egy virág magjait kihámozni viruló kelyhéből. Mikor arrébb rebbent, Hubert áhítatosan megszólalt:
– Olyan szép, hogy ezt mind nekünk teremtette a Seregek Ura!
– Igen – viszonozta a lány kitörő örömmel. – és nem csak ennyit adott, hanem a legértékesebbet is! – mosolyában benne foglaltatott: micsoda kegyelem, hogy hittársak vagyunk.
Egy idő után Ájszel hazaindult, de Hubert ott maradt. Elnyúlt a mohán, s elaludt. Álmában egy végtelen szélességű folyó előtt találta magát, amin valahogy át kellett jutnia. Hirtelen, nagy megkönnyebbülésére, előtűnt a semmiből egy híd, amely átívelt a túlpartra! Rálépett. Már a végtelennek a végtelennyi felénél tartott, amikor az építmény beszakadt. Vagy a víz alatt folytatódott? Fuldokolva küzdötte előre magát, de a sodrás minduntalan visszarántotta… Ekkor felébredt. A nap már nyugaton járt. Felkelt, megrázta a fejét, hogy a látomás kimenjen belőle, ám az álom ettől kezdve sohasem hagyta el, amikor álomra hajtotta a fejét minduntalan megjelent előtte a tengernyi folyó…
Ájszellel egyre gyakrabban találkoztak. Rövidesen eljött az a pillanat, amikor megkérte a kezét, s ő boldogan igent mondott rá. Feszült várakozással teltek, szálltak a napok esküvőjükig.
Az ünnepséget ott, a szúnyog uralta patak partján elterülő tisztáson tartották. Az örömanyák, illetve Ájszel ínycsiklandó tortákat, sütiket, főételeket, nyalánkságokat gyártottak. Az apák pedig Huberttel közösen hordták az asszonyok bevásárló listái alapján a sok hozzávalót, szervezték az ünnepséget, osztották a meghívókat.
A nagy napon Ájszel hófehér földig érő szoknyában jelent meg, Hubert fekete öltönyben. A kérdésre, ami minden esküvőn elhangzik: „Akarod-e párodul?”, boldogan feleltek igennel. Bizton hitték, hogy a Teremtő egymásnak alkotta őket.
Gyönyörű összhangban teltek a hetek. A kisvárosban maradtak, kertes házat vettek nem messze attól a helytől, ahol előtte laktak, ki-ki a maga szüleinél. Az együtt töltött percek oly csodálatosak voltak, szinte örökkévalóságnak tűntek. Áldott napok születtek, Isten szeretete élt köztük. Csak Hubertet zaklatta éjjelente különös álma.
A kertet közösen ültették be fákkal, bokrokkal és gyönyörű virágokkal. Minden nap, amikor hazaértek, és akadt rá idejük, elindultak találkozásuk helyszíne felé. A patakparton kézen fogva sétáltak a madarakkal együtt zengve hálát az Örökkévalónak.
Egyik nap a fiatal férj hazafelé tartott irodai munkájából. Alig várta már a sétát. A nap erősen tűzött. „Valószínűleg a szúnyogok visszavonulást fújtak egy időre” – gondolta. Gondolatai egyre csak visszakanyarodtak álmához, mert az előző éjjel érezte legmélyebbnek, leghidegebbnek a tengerek tengerét. Ha rágondolt, még mindig lúdbőrzött a háta. „Ó, Uram segíts meg!” – szállt fel a csendes fohász.
Ekkor megcsörrent a telefonja. Némán hallgatta a hangokat. Remélte, tévedés az egész.
Sietve fordult meg a kocsijával, majd robogott a másik irányba. Még mindig visszhangoztak fejében a szavak. Kusza, felfoghatatlan szavak.
Kórház. Hivatalosan eldarált tájékoztatás:
– Nagyné Ájszel a szemtanuk szerint a járdán sétált, amikor egy siető férfi meglökte, kiesett a haladó autók elé. Most az orvosok küzdenek az életéért, ha véget ér a műtét, szólítjuk, foglaljon itt helyet, sajnálom.
– Ó, Uram!
Hubert nem tudta mit gondoljon, csak a szíve fájdalmas ürességét érezte. Idegesen mondogatta: – Ó, Uram, segíts! Ó, Uram, segíts!
Végtelennek tűnő másodpercek – vagy órák, nem tudta – után megjelent egy nővér az ajtóban. Óvatosan megszólalt:
– Uram, a felesége akar magával beszélni…
Szava nem csengett biztatóan, Hubert összeszorította a fogát, még egyszer elsuttogta, hogy: „Ó, Uram, segíts!”, aztán belépett a terembe. Ájszel, mint az éjszakai hold fénye, fehér színe vakította könnyes szemét. Fején kötés látszott, takaró borította testét. Arcát véraláfutások torzították. Összetört kismadárként feküdt az ágyon. Akadozó hangon szólalt meg csukott szemmel:
– Hubert! Érzem, elhív az Élet Ura! Légy hű!
Még egyszer kinyitotta szemét, ami ragyogó napsugárra emlékeztetett a halálos ágyon is… aztán örökre lehunyta.
Hubert nem tudott megszólalni. Szobormereven állt. Az addigra megérkező rokonok köré sereglettek. Villámcsapásként sújtott mindenkit az eset.
Hubertben még élt egy kis reményfoszlány, hogy Jézus csodát tesz. Nem engedi. Feltámasztja. Ám a gépek sípoltak. Rohanó orvosok, újraélesztés, sikertelenül.
Párja eltávozott, visszavonhatatlanul.
Nem tudott sírni. Az eddig kibuggyanni akaró könnyeit felszívta pupillája. Nem bírta figyelni a sajnálkozó nővéreket, pityergő szüleit, zokogó anyósát és apósát, bepattant kocsijába, majd haza száguldott.
Kábultan rontott be a házukba. Ott tört ki belőle:
– Miért, Uram, miért?!
Ezután nem emlékezett többre, csak, hogy felébred épphogy pirkadatkor. Ájszel helye üres volt. A végtelenségig üres! Mint Hubert szíve.
A szeptember reggeli csípős hidegében a frissen megözvegyült férfi kinyitotta az ajtót és kilépett rajta. Semmire se gondolt, mindent kizárt a tudatából. Önkéntelenül is a patak felé vette az irányt. Ahogy közeledett, megcsapta az ismerős szag. Víz, moszat, fűzfa, virágpor… az idill illata. A szúnyogok nem rajzottak, de azért akadt belőlük egynéhány.
Hubert meglátta a fatönköket, amin ismét összeismerkedtek. Rájuk borult és rázta vállát a zokogás…
Kezdte megszokni az ürességet szívében, ahogy beköszöntött a tél. Az egész ősz úgy hatott rá, mint egy rémálom. Egy rémes rémálom. Minden adventi estén sírva aludt el.
Aztán elérkezett a karácsony. Családtagjai meghívták magukhoz, de így is hiány vette körül, akár a légüres tér. Egykedvűen vizslatta a fényeket, melyek a karácsonyfán sziporkáztak. Újra és újra elismételgette magában a kérdést, ahogy azt az utóbbi hónapokban tette: mit vétettek, hogy ekkora csapás érte a családjukat? Hiszen mind rég szolgálták a Mindenhatót, akit megkérdeztek, helyesli-e frigyüket és semmi nemleges választ sem kaptak!
Eszébe jutott a híd az álmából, ami beszakad. A baleset óta nem látta. Amikor rágondolt, eddig annyira biztos volt benne, hogy megmenti Isten és kihúzza a vízből! Erre meg ez történt! Nem tudott kilépni az élet fagyos vizéből.
Félrevonult egy szobába. Nem tudta elviselni a karácsonyi társaságot felesége nélkül. Kétségbeesésében a Bibliát lapozgatta. Kereste a hidat, ami mégis átível gödre fölött.
Jób könyvénél nyílt ki a Szentírás. „Jób” – töprengett el. „Jóbnak is meghaltak családtagjai… csak, mert igaz emberként élt… azért, mert a Sátánnak megengedte Isten, hogy próbára tegye! És ő még magyarázatot sem kapott! Hát igazságos ez!?” – idegesen felugrott és fel-alá kezdett járkálni.
Eddig a napok szálltak a feje fölött, mégis lomhán kullogott a szomorúság gyötrelme. Választ akart. Most. Leült. „Istenem!” – mormogta maga elé. „Ha engedelmeskedünk Neked ez a felelet?”
Dühös volt. Fortyogott. De kire irányult dühe? Teremtőjére? Aki sose hibázik?
„Feláldoztad magad értem. De minek? Hogy ily nyomorultul kelljen élnem?” – lelkében egyből felhangzott a békességet árasztó felelet: Nem! Hanem az örök üdvösségedért!
„Ne haragudj…” – suttogta Istenének, hogy távozzanak kínzó a gondolatai. „Bárcsak le tudnám kötni magam!” – gondolta. „De karácsonykor a második műszak is szünetel!”
Ismét előkapta az Igét, ami mindig élesebb a kétéltű kardnál. Egy történet került elé: „vagy mit gondoltok arról a tizennyolc emberről, akik akkor haltak meg, amikor a Siloám tornya rájuk szakadt? Gondoljátok, hogy bűnösebbek voltak, mint az összes többi jeruzsálemi? Nem!”
Ekkor kipottyant a könyvjelző, amit Ájszel rajzolt neki. Hatalmas fa lombkoronájába írta bele kedves, formás betűivel: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. „Ez? Ez válik a javamra?”
Hubert szinte toporzékolt, mint egy kisgyerek, de aztán erőt vett magán. El kellett viselnie a valóság fájdalmát. Az ember kiűzetett az édenkertből. A világ bűn alá rekesztetett. Az élet kiúttalan ragyogó folyosó, aminek mégis fény ragyog a végén.
Kiment a szobából. A többiek nyüzsögtek.
Hubert nagy levegőt vett és megszólalt:
– Én elfáradtam, hazamegyek, jó?
– Nem maradsz még? – kérdezte egyikük. Megrázta a fejét.
– Ne vigyelek haza kocsival? – kérdezte az apja.
– Inkább gyalog megyek, holnap lehet, átnézek – felelte és már ott sem volt.
A decemberi szél süvített. Gyorsan gyalogolt. Kicsit kitisztulhattak gondolatai. Ahogy hazaért készített egy forró csokit. Letelepedett a magányos kanapéra elszürcsölgetni, aztán beleszólt a csendbe:
– Nem tudok teljesen bízni Benned! Úgy érzem, cserben hagytál! Jézus, te tudod, hogy mit élek át! Segíts járnom a víz alatti hídon! Kérlek!
Sokáig csak ült és nézett ki a fejéből.
Másnap reggel, épp a konyhában tett-vett, amikor csöngettek.
– Ki az ilyenkor? – mormolta, aztán ajtót nyitott. Nem ismerte fel az érkezőt, de valahogy ismerősnek tűnt. Betessékelte, hogy ne a zuhogó esőben beszéljenek. Mosolyt erőltetve magára megkérdezte:
– Mi járatban?
– A szomszéd utcában lakok – kezdte a látogató. – Láttam, hogy mélyen vallásos Ön is, és felesége is az volt. Amikor meghallottam a szomorú hírt, azt gondoltam, biztosan felhagy majd a szenteskedéssel. De nem tette! Minden vasárnap elsiet a templom irányába! Imát motyogva rója az utcát! – Hubert bólintott. Vendége nagy levegőt vett. – Ez mély benyomást tett rám. Azt gondoltam, ha ennyire szilárd a meggyőződése, akkor a hitének igaznak is kell lennie. Elfogadtam a kegyelmi ajándékot! Testvérek lettünk! – nézett rá csillogó szemmel. – Ne adja fel! Az Úr jó!
Hubert őszintén mosolyodott el. Először Ájszel halála óta. Szívében énekelni kezdtek az angyalok.
– Köszönöm, hogy átjött! Segített előrelépnem a hídon!
Szomszédja értetlenül nézett rá, mire mindent elmesélt neki.
Aznap éjjel elektromos hiba miatt tűz ütött ki a takaros házikóban. A gyorsan kiérkező tűzoltók hősies küzdelme ellenére Hubert bent égett. A kormos hamupernyével egy félig elporladt lapot fújt a szél a kapitány arcába. Fejcsóválva gyűrte össze markában: „hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség”.