Hangokba zárva

Hangokba zárva

„Nevetnek! Már megint nevetnek!” A pad mellett áll, ideges markolással szorítja a kemény deszkát. Keze a fában, szeme a terem fehér falában, füle a pusmogó kuncogás mögött rejtőző jótékony csendben, lelke a kétségbeesésben keresne kapaszkodót. Jól tudja, támaszt nem talál sem a többiek sürgető, cinkos és ostobán vihogó soraiban, sem a tanár türelmetlen, homlokráncoló üvegtekintetében.
Gyűlöl most minden percet. Ha volt is válasza az elhangzott kérdésre, a megbénult pillanatok tovasikló képkockáit a kudarcot jósló görcsös akarás sodorja kérlelhetetlenül egyre távolabb. Fejében gondolatok cikáznak röppenve, a lecke minden mondata kristálytiszta élességgel bontakozik ki lelki szemei előtt, de nyelvét a gátlások félelme tartja szorításban. „Nem fog menni! Most nem. Így nem. Pedig tudom!” Eliramlik a gondolat, s vele együtt a csalóka remény ezredszer is köddé válik vágyainak messzeségében.
A tanár leülteti, már egyest sem ír be, csak megadóan leinti: – Majd írásban!
„Írásban! Na persze!” Ez a legegyszerűbb mindenki számára. De ki is az a mindenki? A tanár, akinek szemei felszínesen siklanak végig a felmérés telekörmölt sorain? A társai, akik sóhajtva veszik tudomásul, hogy megint nem tanult, hogy miatta hamarabb kerül terítékre a következő felelő, hogy nem képes egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására sem? Pedig ha tudnák! Képzeletben vagy százszor lejátszotta már a tökéletes felelést, folyékonyan és magabiztosan jöttek ajkára a megfelelő szavak. Diadalmaskodó lelke ilyenkor gyönyörű, cifra körmondatok szárnyán hirdette a biztos tudás szépségét. Látta, ahogy írás közben megáll a toll a tanár kezében, és hallotta, hogyan hallgat el a gúny, megvetés és szánalom piszmogása a hallgatóság körében az ámulat és elismerés oltára előtt.
Amikor azonban odakerül a sor, az alattomos szorongás mégis bekúszik zsigereibe a lehető legrosszabb pillanatban, romba döntve álmokat, vágyakat, terveket. Most mégis erősebben érzi, hogy szabadulni akar, kiabálva rázza le magáról a bénultság dermesztő, némaságot parancsoló ólomláncait.
– É-é-én, ta-ta-ta-tanultam! So-so-so-sokat gya-gya-gyakoro-oltam!
A többiek csodálkozva meresztik rá szemüket. Nem tudják, felháborodjanak-e elmezavaros kirohanásán, vagy nevessenek fel immár hangosan.
Ám még mielőtt megtudhatná a tanár véleményét az ő hebegésének igazságába vetett hitéről, egyszerre homályba vész az osztályterem, elsötétül a kép, és ő felébred.

Nyomorultul érzi magát azon a bizonyos reggelen is, de a nyomasztó érzést szinte azon nyomban harag, majd fellángoló elszántság tüze égeti hamuvá. „Meg kell tennem… és meg is fogom! Elég volt a kényszerű csendből, önként vállalt száműzetésből, beletörődő hallgatásból!”
Hónapok óta dédelget egy tervet. Éjszakákon át edzette botladozó nyelvét, és remegő ajkát, mert felfedezte, hogy van egy másik világ, melyben önmaga lehet, ahol kiengedheti a lázas, kitörésre vágyó, szabad szellemét a lezárt palack csendjéből. Most is, mint az elmúlt hét hónap során annyiszor, lemegy az alagsorban berendezett kis szobába, bekapcsolja a jólesően ismerős dallamokat, jócskán felveszi a hangerőt, és gyakorolni kezd.

A felvételi vizsgát délelőtt tíz órára írták ki, de ő már jó előre elkészült mindennel, így most a várost járja. Sötét öltönyében és fehér ingében üdítően elegáns színfoltot nyújt a hétköznapi tömegben. Izgalommal tölti el a rá váró néhány óra, és csak azért imádkozik, nehogy megszólítsa valaki, vagy beszédbe akarjon vele elegyedni, mert attól megtörhetne e különleges nap varázsának összhangja. Rettenetesen ideges. Látni véli maga előtt a felvételi bizottság tagjainak szigorú ábrázatát, miközben a jelöltek teljesítményéről alkotott tömör és könyörtelen ítéletüket a fehér papírokra róják.
Azt írták, a felvételi nyitott, bárki megtekintheti. „Ó, ugyan már! Ki lenne kíváncsi az ilyesmire? – gondolja magában. Ennek ellenére az izgalom bizsergető hulláma járja át a testét, torkába áruló gombóc próbálja befészkelni magát, ő pedig erőlködve nyel egyet, hogy elnyomja a kellemetlen érzést.
Az iskola bejáratánál enyhén remegő kézzel simítja végig a zakója zsebét, hogy a mélyében lapuló, megnyugtatóan sima pendrive érintésétől nyerjen röpke fellélegzést. Belép a sötét előtérbe, szeme csak lassanként szokik hozzá a benti lámpák gyér fényéhez. Innen-onnan hol szárnyaló, hol dobogó, hol lassú, vagy éppen éles zeneszó szűrődik ki, amint elhalad a termek mellett, s mind egyetlen nagy kavalkádként suhan el tudata határán. Tekintetének célpontja egy bizonyos ajtó látványára szűkül össze, egy nagy, fekete bőrrel borított kétszárnyú monstrum előtt áll meg. Lenyomja a kilincset, és szinte azt várja, hogy a hatalmas, nehéz tölgyfa ajtó könnyedén legyőzi majd belépési szándékát, és zárva marad előtte. Csakhogy az majdhogynem magától tárul fel nesztelen suhanással egyetlen apró nyomásra. Bent reflektorok világítják meg a hatalmas, üres színpadot, a nézőtéren legalább száz ember jelenlétét feltételező, tengerhez hasonlatos morajlás teszi szinte elképzelhetetlenné, hogy a következő percekben valóban meghallgatások sorozata veszi majd kezdetét.
Egy szervező elkéri tőle az adathordozóját. Ámulatba esve, szinte akaratán kívül viszik lábai előre, hogy megkeresse a helyét az első sorok között. „Mit keresek én itt? Ez az egész csak egy újabb ostoba álom! Most még visszafordulhatok!” – szólal meg benne a félsz, lassan ingatja fejét saját, hirtelenjében képtelennek tűnő álmán, ajka pedig torz, hitetlenkedő mosolyra húzódik.
Szorongva néz szét maga körül, miközben izzadt tenyere vászonzsebkendője puha, száraz redőiben keres menedéket. Már éppen fel akar állni, amikor itt-ott gyér taps csattan, s nyomában belép az öttagú, férfiakból és nőkből álló felvételi bizottság. A hangszórókból kellemes női hang szólítja fel a közönséget, hogy csendesedjen el, és lehetőleg senki se zavarja ki-bejárkálással a felvételi folyamatát. „Remek! Most már nincs visszaút!”
Feszengve ül a bordó bársonnyal bevont széken arra várva, hogy szólítsák. Végül kétórányi, izgatott előadásokat, időnként kínos ítéleteket és lassan unottá váló tapsolást követően meghallja a saját nevét. A színpadra hívják. Az odavezető út pokoli, mert tudja, hogy a végén néhány kemény és fájdalmas pillanat várja, csak azután merülhet el álmai tengerében, s ringathat benne másokat is csodákat tárva fel előttük.
– Hogy hívják? Mutatkozzon be! – a bizottság elnöke fel sem néz a papírjaiból.
– Na-na-na-nagy Já-já-já-jános va-va-va-vagyok. – mondta kínlódva. Az ismerősen nehéz beszéd gonosz mosollyal csúsztatja teste köré a gyűlöletes bénultságláncokat.
Az elnök kifejezéstelen arcán érzések egész sora szánt végig. Döbbent szemei fölött szánalom húzza magasra szemöldökei egyenes vonalát, míg szája gúnyos félvigyorba kezd görbülni, melyet csak a teljes felismerést követő elnéző megértés állít meg. A hallgatóság felbolydult méhkasként mozdul meg egy emberként, nem hisznek a szemüknek, sem a fülüknek. Tréfát sejtenek az egyszerű szavak mögött, nyakukat nyújtogatva lesik az esztelen csodabogarat.
– Mondja, mit akar itt fiatalember?
– É-é-én-énekelni sze-sze-sze-szeretnék.
Az elképedés a bizottság ajkára konzerválja a megütközés álarcát. A közönség újult erővel morajlik fel, a felháborodott, gúnyos hangfoszlányok között kuncogás és nevetés félreismerhetetlen hangjai röppennek a magasba.
– Nos, egye fene! Tegyen egy próbát!

Lassan odasétál a mikrofonhoz, és elhelyezkedik mögötte. Utolsó pillantást vet a bizottságra, a közönségre, s velük együtt arra a világra, melyet most szellemével néhány percre elhagyni tervez. A némaság e végső pillanataival búcsúzik a lélek gyötrelmeitől, s a világ szánakozó közönyétől, mert most már biztosan tudja, bárhogyan is reagáljanak, ő a következő néhány percben e sötéten fénylő padlón hagyja majd súlyos terhét, és bebizonyítja az előítéletek mélyén rejlő csalfaságot.
Egyszerre megszólal a zene, s a hangszórókon át ismerősen kedves dallamok töltik meg a termet. Lehunyja a szemét, s érzi, ahogy teste lassan felenged a pilleszárnyakon érkező muzsikaszó érintésétől, tudata kiürül, lelke repesni kezd. A zene foszlányai édes tündérlebbenéssel simogatják végig a fülét, eltöltik elméjét, majd megbizsergetik addig görcsös szavakat formáló nyelvét, s onnan a zene és dal lágyan ívelő hullámzásával gyönyörű csodát varázsol a lámpák fénykörébe. Száll a hang, s a hangok szárnyán szabad lélek, tiszta szellem talál utat az unottság homályát elűző ragyogás felé.
Aztán a zene lassan elhalkul, s vele elcsendesedik a fejbekólintott világ is. A hallgatás ezúttal nem az ő torkából származik, de visszhangra lel a tudatában. Hát ennyi. Felszabadul, a régóta dédelgetett álom valóra vált. Egy pillanat, kettő, három…
Hirtelen tapsvihar tör ki, ováció harsan, a szemekben könny csillan, hitetlenkedő nevetés hangzik fel, s a bizottság tagjai bólogatva csapják össze tollaikat elejtő kezüket. Az elnök arcán egyetlen érzelem marad: az elismerés. Minden mást lemos az elmúlt percek varázsa.
– János! Maga egy hangokba zárt bravúr! Isten hozta!

Néhány perccel később boldogan és fáradtan lép ki a bejáraton, kezében egy vaskos mappát tart. Az iskola címerével ellátott fekete műanyagtok kérvényeket, adatlapokat, és tájékoztatót rejt. A mappa tetején egy igazolás fekszik a bizottság tagjainak aláírásával, s minden aláírás után ott áll: FELVÉTELT NYERT.
A két, cirkalmas betűkkel írt szóra lelke mélyén felszabadult mosoly felel.