Ha jössz, hozzál cigit!

4.6 (26)

Ha jössz, hozzál cigit!

A telefon zizegése ébresztett zaklatott álmomból. Mindenfélét összeálmodtam. Egy asztal körül táncolva menekültem az ördög elől és közben a képébe nevettem, hogy aztán ugorjak egy fejest egy sebes folyóba. Ilyen és ehhez hasonló képek tömkelege úszott tova a feledés homályába a telefonom jelzésének kitartó, halk, de annál idegesítőbb hangjára. Két telefonom volt. Az egyik számomat sokan ismerték, míg a másik számomat tényleg csak a szűk család és a barátok tudták. Ez volt a „belsős” számom. Na, ez a telefonom volt az, amelyik rezgett. Apám hívott.
– Szia, fiam! Nem ébresztettelek?
– Nem Apa! Már ébren voltam – engedtem el egy kis kegyes hazugságot. – Csak lent voltam kávét főzni, a telefonom meg fent hagytam. Mi a helyzet? – kérdeztem.
– Ha jössz, hozzál cigit! – mondta. – Amúgy minden rendben, csak már nagyon rágyújtanék.
Nagy bagós volt apukám. Napi két-három doboz Szimfóniát szívott. Tudjátok, vannak azok a filmek, amelyekben mindig dohányzik valaki. Főleg a noir stílusúakban, amiben, a főhős szájában mindig egy szál cigi lóg. Apámnak nagyon jól állt a dohányzás. Gyerekként alig vártam, hogy felnőjek és végre én is cigizzek. Csodálattal néztem, ahogy előveszi puha dobozát és kivesz belőle egy szálat és gyufával meggyújtja. A legnagyobb szélben sem okozott neki problémát, hogy parazsat csiholjon a cigije végére. Felültem az ágyon nyújtózkodtam egyet. Nem nagyon akarózott elkezdeni a napot. Még maradtam volna szépen nyugalomban. Apum kórházban volt. Négy nappal korábban elesett otthon. Pont a névnapján. Pont a névnapunkon. December hatodikán. Nem is tudott felállni. Édesanyám átment szólni Szólát bácsihoz, hogy segítsen bevinni. Ki is akarta hívni a mentőt, de Apu nem engedte. Azt mondta, hogy kicsit pihen, aztán minden rendben lesz. Délután hívott Anyu, hogy szerinte menjek ki, mert Apu elesett és szerinte biztosan eltört valamije, de neki nem engedi, hogy orvost hívjon. A rádióban voltam. Mondtam Anyunak, hogy nemsokára végzek és indulok is. Gyorsan befejeztem a munkám, elköszöntem a kollégáktól és már pattantam is a kocsiba. Jeges rossz érzés fogott el. Reméltem, hogy Anyunak nincs igaza és csak valami ficam lesz az, amit egy kis borogatás hamar helyrehoz. Már sötét volt, mire odaértem a szüleim házához. Egy nagyon takaros kis házuk volt egy kis faluban. Volt nyárikonyhájuk meg nagyház, amiben volt egy nagyszoba és egy szép szoba, amit általában csak én használtam, mikor nagy ritkán náluk aludtam. Díszkert, baromfiudvar melléképületekkel és egy nagy konyhakert. Milyen finom dolgok kerültek onnan az asztalra! Még ma is érzem annak a lecsónak az ízét, aminek a hozzávalói ott teremtek. Amikor megérkeztem mindig háromszor nagyon picit megnyomtam a csengőt. Innen tudták, hogy én jövök. Nem is kellett sokat várni, Anyum már jött is kaput nyitni.
– Szia, Anya! Apu?
– Bent fekszik.
– Nem kelt fel azóta?
– Nem. Egész nap ágyban maradt. Szerintem eltört a combcsontja.
– Csak nem… – válaszoltam neki, de közben tudtam, hogy ilyen korban már kevésszer ússza meg az ember az esést sima zúzódással.
Beléptem a szobába, ahol Apum az ágyban feküdt. Láttam rajta, a szemén a megkönnyebbülést, hogy lát. Tudtam, hogy nagyobb baj van, mint egy sima ficam. Csak azt várta, hogy megérkezzem és én mondjam, hogy hívjunk orvost. Túl büszke volt ahhoz, hogy Ő mondja és túl makacs, hogy Anyumnak megengedje. Így rám hárult a feladat.
– Hogy vagy Apu? Fáj valami?
– Minden rendben fiam, semmi baj. – De ez olyan nincs minden rendben „semmibaj” volt. Már a hangján is éreztem a hálát, hogy örül annak, hogy ott vagyok. Felemeltem a paplant, hogy megnézzem a lábát. A bal lába természetellenesen volt kifordulva.
– Apu! Itt nagyobb baj van, mint egy ficam. Hívok mentőt! – nem válaszolt rá, csak némán beleegyezett.
Sosem hívtam még fel a mentőt mégis úgy beszéltem mintha napi rutinom része lenne, hogy egy sérülthöz segítséget kérek. Bemutatkoztam. Elmondtam, hogy ilyen telefonszámról telefonálok. Hogy édesapám elesett és nem tud lábra állni és szerintem eltört. Elmondtam a címet is, és hogy nagyon várjuk őket. Mire a telefonálással végeztem Anyukám már össze is pakolt egy táskába mindenféle holmit, ami a kórházban kellhet. Pizsama, tisztálkodószerek, képesújságok amit apum szokott olvasni. Egy kis fülhallgatós rádió tartalékelemekkel, hogy tudjon híreket hallgatni. Bár nincs közel a városhoz a falu, de elég hamar kiértek a mentők. Nem volt több 20 percnél. A mentőorvos nagyon hamar megállapította, hogy itt bizony nagy valószínűséggel tényleg törés van, így be kell vinni Aput a sürgősségire. Aput hordágyra tették és már vitték is. Persze, mire a kapun kiértek, már összecsődült a falu. Ott az ilyennek hamar híre megy. Szerették Apum. Mindenkinek segített, ha módjában állt és mindenkihez volt egy kedves szava vagy vicces megjegyzése. Érdeklődtek, hogy mi történt. Szólát bácsi mindenkit eligazított, hogy Apu elesett és biztosan eltört valamije, erre az idősebb asszonyok halk jajgatással válaszoltak. Anyu apuval utazott a mentőben, én kocsival követtem őket. A kórházban hamar megvolt a röntgen, ami nem volt túl bíztató. Combnyak és csípőcsonttörés. Na, szép! Ez aztán az esés. Szegény Apu. A szívem összeszorult. Bárcsak átvehetnék a fájdalmából. Amikor felrakták a röntgenasztalra hallottam, hogy felnyög, pedig nem volt egy paszulyleves ember. Mikor nyolcvanhét elején leesett a nagy hó az egész országra, ötven órát végigdolgozott egy fűtetlen mozdonyon. El is fagyott a bokája. Voltak fagyási sérülései is. Mesélte, hogy szégyen, nem szégyen, de a kollégájával összebújva aludtak a mozdonyon a nyílt vágányon, hogy melegítsék egymást. Egy kicsi rezsót tudtak néha bekapcsolni azt is azért, hogy legalább a kezüket átmelegítsék, meg hogy főzzenek egy Maggi levest. De sokáig nem használhatták, mert félő volt, hogy lemerül az aksi. Nem is mondtam, mozdonyvezető volt az apám. Hát ilyen ember volt. Kemény. A röntgenből egyből a műtőbe tolták. Mondta a doktor úr, hogy azonnali operáció szükséges. Elmondta hova menjünk, és hogy hol várakozzunk. Éjszaka lévén abban a helyiségben senki nem volt. Aránylag kényelmes, de feszültséggel teli várakozás következett. Az idő úgy mosódott időtlenné, mint amikor a nap az éjszakába szeret. Egyszer csak nyílt az ajtó és bejött a doktor. Közölte, hogy a műtét sikerült, de hosszú lesz a rehabilitáció és majd holnap mindent részletesen elmond, viszont most rohannia kell, mert egy másik sérült már várja a kettesben. Addig konzultál pár kollégájával, gyógytornásszal és fizikoterapeutával. Legyünk türelmesek. Azon az éjjelen már nem vittem haza Anyut a faluba. A húgomnál aludtunk. Másnap, miután felkeltem és letusoltam, kávézás közben mindenkit felhívtam, akit csak tudtam, hogy apunak a dolgait intézzem. Szerencsére sok jó ismerősöm volt. Jól jöttek a kapcsolatok. Aput egy kis kórterembe sikerült tenni és nem tömegszállásra. Intéztem egy-két telefont rehabilitáció ügyben is. Aztán felöltöztem és bementem a kórházba. Egy valóban szép és tiszta kórteremben feküdt. Nem volt túl jó bőrben, de amikor meglátott összeszedte magát és hüvelykujjával mutatta az egyetemes minden rendben jelet. Ennek megörültem. Bár biztosan voltak bőven fájdalmai, de tűrte azokat. Mint oly sok mindent az életében. Anyum időközben hazament. Volt mit tenni otthon is. Volt pár tyúk, meg persze az elengedhetetlen házőrző kutya. Szépen megetetett mindenkit, majd átment Szólát bácsiékhoz, hogy beszámoljon az eseményekről, na meg persze megkérni őket arra, hogy segítsenek a portán a jószágok körül, mert ugye apu kórházban van, anyunak meg dolgoznia is kell. Az ilyen falun nem számít túl nagy kérésnek. Ha baj van, ott az emberek segítenek egymáson és nem gáncsoskodnak. Szólát bácsi megnyugtatta Anyut, hogy minden rendben lesz, ezért aztán tényleg nem kell aggodalmaskodni. Mielőtt visszaindult volna a városba anyum, azért egy jó nagy házityúkot kivett a mélyhűtőből, hogy azt megfőzi, mert attól igazán mindenki erőre kap. Ettetek már tyúkhúslevest valóban falusi csirkéből? Ami olyan sűrű a sok zöldségtől, hogy szinte megáll benne a kanál? Anyum még krumplit is szokott egészben belefőzni. Nincs az a betegség, amit ne tudna meggyógyítani. Kivétel a többszörös combnyaktörés megfűszerezve egy kis csípőcsonttöréssel. Azt gondolom, ez nagyon tud fájni. Aput telenyomták a legerősebb fájdalomcsillapítóval. Vagy aludt, vagy ha fent volt sem volt igazán „Apu”. De legalább nem fájt neki. Istenem, ha ilyenkor átvehetnék én a fájdalmából! Szenvednék inkább én. Ő meg épüljön fel hamar és legyen minden a régi! Apum a falu meghatározó személye volt. Nem ismertem senkit, aki ne szerette volna. Vég nélkül tudott sztorizni. Nagyon ügyesen tudott pillanatok alatt kifigurázni mindenkit és ilyenkor még az is könnyeivel küszködve röhögött, aki a paródia tárgya volt. De neki is megvoltak a démonai. Sok évvel azelőtt volt egy balesete, amiben vétlen volt, de ketten meghaltak benne. Sokáig nem is dolgozott. Akkor még nagyon kicsik voltunk a húgommal. Mi csak azt láttuk, hogy apu sokat van otthon és mindig kapható egy kis mókázásra. Nagyon szerettem vele birkózni. Szerintem Ő volt a világ legerősebb apukája, de valahogy mégis sikerült a végén két vállra fektetnem. Szóval a démonok. Apum ezeket a rettenetes emlékeket alkohollal próbálta tompítani. És nem is ezzel volt a baj. Mert nem ivott sokat, csak szart ivott. Volt a repertoáron „pancspálinka”, „hat tablettás” aszú. Csupa szemét. Ez azért rendesen leépítette a szervezetét.
– Apu miért csinálod? – kérdeztem Tőle egyszer.
– Mert ilyenkor nem álmodok. Nem jönnek elő a képek – válaszolta.
Mert olyankor nem hallja a csupasz vasak fájdalmas harmóniátlan zajának kompozícióját, amit egy hatvanhat tonnás, kétezer lóerős mozdony tud kiadni magából akkor, amikor egy százhúszas Skoda egy olyan táncra hívja, ami már akkor eldőlt, hogy az első érintés megtörtént volna. Egy M-41-es nem tud megállni húsz méter alatt. Nem lehet megállítani csak úgy, mint egy videólejátszót és visszatekerni. Apám egyszer könnyes szemmel mesélte, hogy amikor megtörtént a baleset kilépett a testéből és távolról látta azt, hogy mi történt, hogy mi történik. Hogy kimászik a mozdony ajtaján. A személyvonat ablakai sorra húzódnak le, kezdenek el kifelé bámulni az emberek, és Ő minden lelki erejét összeszedve megy megnézni, tud-e segíteni. Kell-e még segíteni. Van még itt mit segíteni? Hatvanhat tonnával nem túl szerencsés találkozni. Amikor odaért a roncsokhoz egy élettelen, üveges tekintet bámult vissza rá. Egy idős néni tekintete, aki már messze jár. Olyan messze, ahonnan nincs visszaút. Elmesélte apám, hogy a néni hátából a gerince derékszögben állt ki. Itt már nem volt mit tenni. Édesapám átbotorkált a másik oldalra, a vezetőoldalra ahol abban a pillanatban egy rekedtes halálhörgés kíséretében egy idős bácsi követte a feleségét. Igen. Egy idős házaspár meghalt ebben a balesetben. Amíg kivizsgálták a balesetet nem ülhetett vissza mozdonyra apu. Semmiben nem volt hibás. Semmiben, de a lelkiismeretet nehéz erről meggyőzni. Mindig talál az ember valami kapaszkodót, hogy hibásnak, sőt bűnösnek érezze magát. Mert ilyenek vagyunk. Szeretünk bűnhődni. Nem tudom ezért hibáztatni apámat.
Beosztottuk a napokat. Minden nap bent volt valaki, hogy segítsen. Hogy miben azt nem tudom. Felkelni nem tudott, így kísérgetni sem kellett. Talán néha az evésnél jött jól, hogy ott voltunk. Bár nem is nagyon evett. December kilencedikén átszállították egy másik helyre, ahol elkezdődhetett a rehabilitáció. December tíz. Szombat. Sokáig szerettem volna aludni. Nagyon elfáradtam a heti szaladgálásban. Előző este szinte beleájultam az ágyba. A telefon zizegése ébresztett zaklatott álmomból. Mindenfélét összeálmodtam. Egy asztal körül táncolva menekültem az ördög elől és közben a képébe nevettem, hogy aztán ugorjak egy fejest egy sebes folyóba. Ilyen és ehhez hasonló képek tömkelege úszott tova a feledés homályába a telefonom zizegésének kitartó halk, de annál idegesítőbb hangjára. Két telefonom volt. Az egyik számomat sokan ismerték, míg a másik számomat tényleg csak a szűk család és a barátok ismerték. Ez volt a „belsős” számom. Na, ez a telefonom volt az amelyik zizgett. Apám hívott.
– Szia, fiam! Nem ébresztettelek?
– Nem Apa! Már ébren voltam. – engedtem el egy kis kegyes hazugságot. – Csak lent voltam kávét főzni a telefonom meg fent hagytam. – Mi a helyzet? – kérdeztem.
– Ha jössz, hozzál cigit! – mondta. – Amúgy minden rendben csak már nagyon rágyújtanék.
– Rendben Apu! Viszek – mondtam neki egy kegyes hazugságot, de tudtam, hogy nem viszek, mert a kórteremben nem lehet cigizni, kivinni meg nem tudtuk volna úgysem, mert ágyhoz volt kötve.
– Mikor jössz? – kérdezte.
– Gyorsan felöltözöm és indulok is.
– Rendben, de azért óvatosan. Nagyon csúszik minden, én már csak tudom. – viccet csinálva még ebből a rettenetes helyzetből is.
Gyorsan magamra kaptam ruháimat és már indultunk is akkori barátnőmmel, Erivel. Apum nagyon szerette Erit. Nagyokat tudtak cinkoskodni azon ritka alkalmakkor, amikor találkoztak. Nem volt semmi forgalom, így hamar odaértünk a kórházhoz. Pont az épület előtt találtam is egy parkolót. Gyorsan leparkoltam és már indultunk is a kórház épületének első emeletére. Ott egy nővérkét megkérdeztem hol találom Édesapámat. Készségesen útbaigazított. Amikor beléptem Anyukám már ott volt. Amikor Apum meglátott, akkora boldogságot láttam a szemében, mint amilyen az enyém volt, amikor hat évesen megkaptam az ejtőernyős kis katonát, aminek tényleg igazi ejtőernyője volt, amit ha feldobtunk, akkor… szóval így megörült nekem Apu.
– Szia, kisfiam! – köszönt mosolyogva. Már rég nagyfiú voltam, már rég nem laktunk együtt, már rég önálló keresettel rendelkeztem, de ha jött és meglátogatott mindig előkerült a táskájából egy túró rudi, vagy egy kis csoki. Mindig így jött, mint amikor még gyerekek voltunk.
– Szia, Apa! Hogy vagy? – kérdeztem.
– Minden rendben! Hoztál cigit? – kérdezte.
– Nem hoztam Apa… – és már kezdtem volna mondani a kifogásokat, hogy nem volt nyitva a bolt, vagy, hogy otthon hagytam a pénztárcám… de ekkor Apu felhúzta magát az ágyon és négy nap fekvés után felült.
– Akkor megyek és veszek magamnak! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Apu! Nem hiszem, hogy ebben az állapotban feltétlenül ezt kellene most csinálnod. El fogsz esni Apu! – mondtam neki miközben megfogtam a kezét.
A következő perceket soha nem fogom elfelejteni. Apu böffentett egyet, majd egy pillanat múlva véres és habos, sötétbarna hányás jött ki a száján, beterítve vele fehér atlétáját. Teste, izmai elernyedtek. Feje hátrahanyatlott és a párnára esett. Megállt a szíve. Nem zakatolt tovább. Nem volt több tá-dám-tá-dám-tá-dám-tá-dám. Döbbent csend állt közénk. Éreztük, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Apu szeme, a tekintete megváltozott. A mindent látta. Egy hosszú-hosszú sínpár terült elé. Két párhuzamos csík, ami már csak a végtelenben találkozik. Apu felült egy mozdonyra. Egy olyan mozdonyra, ami már csak egy irányba megy. De biztos vagyok benne, hogy érintette kedvenc állomásait. Beköszönt még Ohatpusztapócsra, ahová sokat elvitt magával. Ott még ettünk egy finom csirkecombot, amit Anyu nekünk sütött. És most is csak szöszmötölt Apu a saját adagjával addig, amíg ki nem jelentettem, hogy jól laktam. Mátészalkán még ivott a Restiben egy jó hideg málnaszörpöt szódával. Dudált egyet Bashalmán a kertünk alatt. Elment Szombathelyre a járműjavítóba, egy felújított BZ motorvonatért hogy beleszippantson a friss festék szagába. Kicsit kószált még a fűtőháznál a fordítókorong környékén. Elmesélte egy két hülye sztoriját a szerelőknek. Körbejárta a mozdonyát, felült rá, dudált egyet és elővette zsebéből a puha dobozos Szimfóniát. A másik zsebében kotorászva megtalálta az ötven filléres gyufát és rágyújtott. Nagyot szippantott a cigijébe, mélyen letüdőzve sokáig bent tartva. Bocsánatot kért Anyutól a sok hülyeségért, megsimogatta drága húgom hosszú, sötét haját, majd tekert a gázkormányon és elindult… és nem is jött vissza.
Amikor eljöttünk a kórházból bementem az első boltba. Vettem egy doboz Szimfóniát, amit nagyon sokáig a zsebemben hordtam. Nem dohányzom, nem magamnak kellett. Azért kellett, hogyha valaki kért volna tőlem egy cigit, akkor tudjak neki adni. Mert Apámnak nem adtam. Nem teljesítettem az utolsó kívánságát. Tudom, hogy nem haragszol ezért Apu. Nagyon szeretlek. Azóta mindig viszek egy szál cigit a sírjához, amikor meglátogatom. Titokban elrejtem, hogy senki ne lássa, és amikor legközelebb megyek, az a szál cigi már sosincs ott…