Gondolataim fogságában
Gondolataim fogságában
A csend olyan vastagon borult rám, mintha ólomszálakból szőtt takaróba burkoltak volna. Nem volt menekvés. A gondolataim spirálként kavarogtak körülöttem, és minél inkább próbáltam elcsitítani őket, annál hangosabbá váltak. Nem tudtam, honnan jönnek. Talán mindig is itt voltak, csak most először nem tudtam elfordítani a fejem, hogy ne lássam őket.
A testem mozdulatlanul feküdt, de a fejemben vihar tombolt. Egy-egy emlék felsejlett, majd elmosódott, mintha egy repedezett üvegen át néznék egy idegen életet. Gyermekkorom árnyai, elfojtott félelmeim, kimondatlan szavak, meg nem hozott döntések – minden ott zúgott a koponyám börtönében.
A plafont néztem, de a szoba már régen eltűnt körülöttem. Egy másik térben lebegtem, ahol nincs múlt és nincs jelen, csak a végtelen ismétlődés. Gondolataim körbe-körbe jártak, mint egy ócska magnószalag, amit nem lehet leállítani. Képek, érzések, vágyak és fájdalmak ömlöttek rám, és én csak sodródtam bennük, mint egy elsüllyedt hajóroncs, amit az áramlat ide-oda lökdös. Volt egy emlékkép, ami újra és újra előbukkant. Egy régi nyár, egy régi délután. A napfény aranysárgára festette a padlót, az ablak félig nyitva volt, és egy könnyű szellő mozgatta a függönyt. Akkor még könnyű volt létezni. Akkor még nem nyomott agyon a gondolatok súlya. A szobát betöltötte egy rég elfeledett dallam, talán egy gyermekkori ének.
Azt hittem, boldog vagyok. De most, ahogy visszanézek, már nem vagyok biztos benne, hogy valódi volt az az érzés, vagy csak utólag próbálom ráhúzni a boldogság fátylát egy olyan emlékre, ami talán sosem volt igazán az enyém. A kép hirtelen széttört, mint egy összezúzott tükör, és újra a sötétségben találtam magam. Egy fekete szoba, ahol nincsenek falak, nincsenek határok. Csak én vagyok, és a gondolataim. Ők uralkodnak felettem, ők szabják meg a légzésem ütemét, ők határozzák meg, hogy ma túl fogom-e élni ezt a napot.
Megpróbáltam elfojtani őket. Próbáltam számolni, próbáltam elképzelni egy másik világot, ahol szabad vagyok, ahol nem szorít a mellkasom, ahol nem kínoznak az elmémből feltörő képek. De minél inkább menekültem, annál inkább utolértek.Volt egy pillanat, amikor azt hittem, megőrülök. Amikor már nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok-e a gondolataim, vagy ők lettek én. Amikor már nem volt különbség a belső és a külső világ között, mert minden egyformán torzult, szétfolyt, összemosódott. Aztán hirtelen csend lett. Egy másodpercnyi szünet. Egy törés a végtelen áramlásban. És akkor rájöttem: nem én vagyok a gondolataimban, valaki más van oda bezárva.
Ezek a gondolatok csak jöttek-mentek, mint a szél, mint a hullámok a parton. Én vagyok a tenger, ők pedig csak fodrozódó habok a felszínen. Talán sosem fogok teljesen megszabadulni tőlük, talán mindig is kísérteni fognak. De talán nem kell minden egyes suttogásukat igaznak hinnem. Talán a gondolataim nem a börtönőreim. Talán én vagyok az, aki eddig nem mert kilépni a nyitott ajtón…
