Garnéla lány

5 (1)

Garnéla lány. Tudtad, hogy a garnélák szíve a fejükben van? Vajon akkor ők hogy éreznek?

Kinyitottam a boltot.
Mind mindig.
Megfordítottam a táblát, ami a nyitva tartást jelezte. Mint mindig. Aztán felkapcsoltam a villanyokat. Ezzel a titokzatos hangulat, ami a tenger fenekére emlékeztetett elillant, ahogy a mesterséges fény beúszott a képbe. Mint mindig.

Ezután következett a felsöprés. Szerettem minden reggel elvégezni. A munkatásaimmal ellentétben, akik viszont szerettek halálra cikizni érte, mondván, hogy úgyis fizetünk egy takarítónőt. Pontosan ezért igyekeztem minél fürgébben befejezni. Mint mindig. Ez az én kis mániám volt. Mint mindig.
Ahogy elhaladtam a különböző üveggömbök és átlátszó téglatestek mellett, néhánynál megálltam és letörölgettem őket egy ronggyal. Hadd szabaduljanak meg a felesleges kosztól és algamaradéktól. Mint mindig.
Aranyhalak, vitorláshal és lazacok. Csigák és axolotl. Végül a legeldugottabb akvárium mellé érkeztem, ahol megálltam a kis narancssárga topánkámban. Feljebb húztam a mályvaszínű pulóverem és halványan elmosolyodtam. Ezt követően megsimogattam a Neocaridina garnélarákok tartályát. Mint mindig.

-Titeket senki sem értékel ugye? – pár kis vörös lény a kezem felé úszott, míg a többiek szorgosan tették a dolgukat és pucolták a 15 literes otthonuk alját. Hasznos és szép kis lelkek. A következő pillanatban kinyílt a bejárati üvegajtó, és zacskócsörgéssel társított hangos beszéd kezdte betölteni a helyiségben honoló megnyugtató bugyogást.
-Nem szívem! Mondtam, hogy nem árulom el, hogy hova megyünk! Majd este kiderül! Hello! – hallottam meg a fõnöknőm erényes hangját, ahogy a monológja közepén köszönt nekem. Sebesen megfordultam, azonban ő tovább társalgott a telefonjával, azaz azon keresztül a férjével.
-Na szóval, ne hisztizz tovább! – szavalta miközben a pultra pakolta milliónyi zacskóját. Én kihasználtam a soha vissza nem térő (vagy inkább mindig visszatérő) figyelemhiányt, és visszarepítettem a seprűt a helyére. Majd elkaptam a fogasról a piros kötényemet és magamra kanyarítottam. A felettesem a telefonja kameráját szorosan a fejére írányította miközben kiment a raktárba. Mint mindig.
Még viszonylag korán volt és jobb dolgom nem akadt, így visszabattyogtam a kedvenc fajomhoz és lekönyököltem a Red rilik-hez és néztem ahogy úszkálnak és maszatolnak. Mint mindig. Akkor is ott tartózkodtam amikor az ajtó történetesen másodszorra is kinyílt. Megjegyzem kellően késve (mint mindig) és egy nálam valamivel fiatalabb lány rohant be.
-Szia! Kevin megint elfelejtett felébreszteni! Marika nem mérges? – kérdezte kifulladva miközben én le se vette a szememet az akváriumról csak hallottam, ahogy leszórja a dolgait,valószínûleg nagy kupit csinálva. Mint mindig.
-Telefonál – vontam meg a vállam. Amit meghallva a kolleginám megkönnyebbülten sóhajtott egyet.
-Akkor jó. Amúgy mit csinálsz ott?
-Tudtad, hogy a garnélák szíve a fejükben van? – kérdeztem a felkaromat dörzsölgetve, csodálattal a hangomban. Kolleginám pár hosszú, magas lépéssel elhaladt mellettem és a fűtésszabályozóhoz masírozott.
-Ja, ezt mindig elmondod. És szerintem még mindig beteg. Meg az is, hogy ha tizennyolc fok alatt van a hőmérséklet, te pulcsiban vagy és fázol! – mondta miközben feltekerte a hőt, pedig ő rövidujjút viselt. Mint mindig.
-És szerinted ők, hogy éreznek? – kérdeztem a szememet egy igen élénk narancssárga de helyenként csíkokban átlátszó példányon tartva. Erre már nem kaptam választ, hiszen mint mindig, a főnökünk befejezte a telefonbeszélgetést és megparancsolta, hogy készítsük elő a szállítóleveleket és kezdjünk raktározni.

Szokásosan előszedtük a vaskos papírkötegeket, miközben Marika, az ő sajátos vállalkozói napirendjével, és Valentin napi terveivel, szobafogságra ítélt minket, jómaga pedig távozott. Amint eltűnt a szemünk elől, a kolleginám, Szabina, harsányan ócsárolni kezdte. Mint mindig. Én pedig csak hallgattam. Nem zavart, hogy a főnököm nyers, vagy a munkatársam szemtelen. Elvoltam mellettük, mint hal a vízben.
Sosem zavartam sok vizet.
Senkinek.
És talán ez volt a probléma is. Hogy nem zavartam a vizet Szabinának, miközben ő átnézte a dokumentumokat én pedig észrevétlenül megigazítottam a hajamat, és felkentem egy új adag szájfényt. Hogy nem zavartam a vizet miközben az órára néztem és a szívem hevesebben kezdett verni, a hasam pedig összeugrott.. És hogy nem zavartam a vizet, amikor a bejárat harmadszorra is kinyílt és beléptek rajta.
Mint mindig.
-Sziasztoook! – hallatszott az elnyújtott üdvözlés mint mindig. És jött vele a magas, vállas test, mint mindig. A rövid haj és kedves, meleg mosoly. Mint mindig.
-Szia! – köszöntem halkabban mint lehetett volna. Mint mindig. Miközben Szabina lazán „lehellózta” és a pultra könyökölt, amitől elég jól nézett ki. A maga vagány, lázadó és szálkás küllemével. Csabi mosolyogva pacsizott vele egyet, majd hozzám is odalépett és nyújtotta a tenyerét, mire én is gyengéden belecsaptam. Csakhogy majdnem melléütöttem. Mint mindig. De ettől az apró érintéstől is olyan volt, mintha egy rák megcsípte volna a kezem. Elektromosságot éreztem, mintha egy rája farka megrázott volna. Mint mindig. Csabit láthatóan nem zavarta az eset, csak szokásosan megkérdezte, hogy mizu velünk. Így Szabina kapott az alkalmon, hogy ezt kihasználja és újra panaszkodjon a főnökünkre, majd azon is, hogy elújságolja barátjával mik a tervei a különleges napra. Ezt pedig mindketten végighallgattuk. Mint mindig. Csabi halál nyugodtan, mint aki abszolút nem siet sehova. Úgy nagyjából soha. Én szintén halál nyugodtan. Vagy inkább belenyugodva. Mint mindig. Miután kolleginám kifogyott a szóból Csabi felém fordult és a szemembe nézett.
-Segítesz? – kérdezte vigyorogva. Én pedig a kelleténél izgatottabban bólintottam. Mint mindig.
-Persze – Meg is ragadtam a listát a szállítmányról, majd kieveztem a pult mögül és kisiettem az ajtón amiben Csabi előreengedett, egészen az épület elé. Amint mellém pattant, megtettük a szokásos pár lépést a szállítóautójáig. Mint mindig. Nekem viszont ez a kis idő is elég volt ahhoz, hogy megérezzem az illatát. Hullámként árasztott el a friss tusfürdőillat, ami a tengerre emlékeztetett. És dagályként árasztotta el a gondolataimat, miközben néztem, ahogy lehajtja a plató ajtaját, és elkezdi pakolni a ládákat egy kis guruló kocsira. Mindezt arányosan csevegve a hétvégéjéről. Mint mindig. Én pedig csak mosolyogva hallgattam, mint mindig, a megérkezett tápokat pipálgatva, majd válaszolgatva a közbevetett rövid, érdeklődő kérdéseire. Amik mind úgy ütöttek meg, mintha egy hal nekem úszott volna anélkül, hogy számíthattam volna rá. Zavarba hozott. Mint mindig.
-Mi az utcsó? – kérdezte kissé lihegve, félig kihajolva a kocsi végéből.
-Garnélatáp! – vágtam rá automatikusan, hiszen tisztában voltam vele, hogy ezt fogja kérdezni. Mert elfelejti. Mint mindig.
-Ja tényleg! – grimaszolt egyet, majd megtámadta a csomagot és visszacsukta a rakodóteret. Megvártam amíg megragadja és húzni kezdi a kis kocsit, így újra egymás mellett lépdeltünk vissza az üzletbe. Ahol aztán kitártam neki az ajtót, ő pedig becibálta a szállítmányt, amit aztán közös erővel elpakoltunk, ám Csabi ügyesen zsonglőrködött, és nekünk csak a könnyű zacskókat hagyta. Mint mindig.
-Kész is! – mondta összedörzsölve a tenyereit, aztán ismét teljes testével felém fordult. Mint mindig.
-Elmegyünk ebédelni?
-Menjünk – bólintottam és kikötöttem a piros kötényem. Csabi türelmesen várt, látszólag nem zavartatva magát attól, hogy Szabina a telefonját nyomkodva egyedül ácsorgott a pultban, mivel őt meg sem kérdezte. Így én tettem meg, mikor felkaptam a táskámat mögüle.
-Nem köszi most nem! – rázta meg a fejét fel sem nézve a telefonjából amin chatelt. Valószínűleg Kevinnel.
-Megvagy? – kérdezte Csabi kezét a kilincsen tartva. Én pedig újra bólintottam. Mint mindig. De mielőtt mellé léptem volna, újfent elnéztem a kedvenc 15 literes akváriumom felé. Nem igazán értettem, hogy működik egy két dolog. A főnököm nem kedves. Mégis valakinek ő jelenti a tengert. A munkatársam bonyolult és karakán. Mégis valakinek ő jelenti a tengert. A garnélákhoz fordultam. Nekik mindegy, hogy ki milyen, hiszen tudnak nemet váltani és úgy párosodni. Ezen gondolkodtam mint mindig, miközben Csabi után kiléptem az utcára ismét megérezve az aromáját, ami úgy töltötte meg a tüdőmet mintha víz folyt volna bele.

Közösen elballagtunk a legközelebbi zebrához, ami úgy festett, akár egy bohóchal és átvágunk rajta. Ezután végigsétálunk az utcán, hogy elérjük a kis éttermet. Mint mindig. Csabi kinyitotta az ajtót és beengedett. Mint mindig. Én pedig elsétáltam az egyik középen álló narancssárga terítős asztalhoz, ahol helyet foglaltunk. Mint mindig. A rádióból szerelmes dalok szólnak. A díszítésben medúzákként köszöntek vissza a szívecskék.

-Tudod mit eszel? – kérdezte hátradőlve a székében az étlapot bújva. Bólogattam. Grill zöldségeket. Mint mindig. Pár perc múlva rendeltem. Ő még nem tudta, mit válasszon, így csak italt rendelt magának. A pincér sietve kihozta az italokat. Nekem csapvizet. Mint mindig. Óvatosan kortyolgattam és titokban őt nézem. A pirospozsgás arcát. A nevető szemeit. A mosolya nyomát. Majd nevettem azon amit mondott. Aztán megköszöntem, hogy felvette a szalvétát amit levertem. Mint mindig. Aztán majdnem megfulladtam amikor nevetve végigsimított a karomon. Mint mindig. És akkor is amikor hozzám fordult, továbbra is az étlapot bújva.
-Mizu veled?
-Nem tudom. Nem történt nagyon semmi – válaszoltam zavartan – Csak a szokásos. És veled? – vontam meg a vállam. Majd felfigyeltem mert meghallottam egy ismerős szám sorait magam felett.

„All I learned growing up
Was that love chewed me up
Spit me out on the pavement”

-Uram, döntött már? – érkezett vissza a pincér.
-Öhm. Halat szeretnék! – nézett fel látszólag végre eltökélten.
-Sajnálom a mai napon nem tudunk halat felszolgálni!
-Nincsen hal? – kérdezett vissza látszólag csalódottan, mintha a színes hal amit búvárkodva szeretett volna szemügyre venni, éppen elúszott volna mielőtt lebukott.
-Sajnálom uram!
-Semmilyen hal sincsen? – kérdezte, én pedig éreztem, ahogy a csalódottsága kezdett átváltani haragba.
-Tudom ajánlani a Valentin-napi menünket helyette – felelte tisztelettudóan, én pedig reménykedve néztem Csabira, mert szörnyű volt látni hogy nem boldog. Azonban ő bosszúsan megrázta a fejét.
-Nem! Azt majd este akarom kipróbálni a barátnőmmel!
Egy hatalmas hullám mellbe vágott. Beterített. És nem engedett a felszínre. Elkapott. És ott tartott. Kínzott. Szűntelenül. Mint mindig.
-Ebben az esetben még tudnám a rákot javasolni. Például remek a garnélarákunk!
-Nem, azt nem szeretem! – mondta. Majd elengedte a pincért egy másik rendeléssel. Rám pedig újabb víztömeg nehezedett. Literek. Tonnák. Az egész óceán. Nagy levegőt vettem, de olyan nehéz volt, mintha a vízből próbálnám kinyerni az oxigént. Sikertelenül. Mint mindig.

„Nobody taught me how to love myself
So how can I love somebody else?
I’m so new to this
I swear that I’m doing my best”

-Bocsi! Mesélj te! – fordult felém Csabi ismét, majd előhúzta a telefonját a zsebébõl és feloldotta -Hallgatom, csak foglalok estére asztalt! – Néztem ahogy pötyögni kezd. Nem zavartatva magát. Hiszen nem is volt miért. Én nem zavartam sok vizet. Mint mindig.

-Tudtad, hogy a garnélák szíve a fejükben van? – kérdeztem keserűen. „Vajon akkor ők hogy éreznek?” Majd elővettem én is a telefonomat és én is foglalást indítottam. Csak egy másik helyre. Nem vacsorázni. És egyedül. Mint mindig.

„Sweetheart, you are
Changing my mind”

Tudtad, hogy a garnélák szíve a fejükben van? Vajon akkor ők hogyan éreznek? Ezen gondolkodtam, ahogy kiléptem az üres öltözőből, az üres folyosóra. Mint mindig. Ahol csak az én papucsom csattogása keltett némi zajt a néma csendben. Elsétáltam a medencéig majd ledobtam a törölközőmet egy üres padra a sok közül. Mint mindig. Éreznek a garnélák egyáltalán? Örömöt vagy fájdalmat? Nem? Igen, csak kevésbé? Igen és gyorsabban?

Tudtad, hogy a garnéláknak nem kell másik fél a teljességhez? Mert nemet tudnak váltani! Ezen gondolkodtam amikor belesétáltam a hideg vízbe, miközben mindenem pikkelyes lett a libabőrtől. Mint mindig. Lesétáltam a lépcsőn, és megálltam az utolsó lépcsőfokon. Mint mindig.
A garnélák nem zavarnak sok vizet.
Pont mint én.
Mint mindig.
Leléptem az utolsó fokról és ellöktem magam a lábammal. A kezemmel evezni kezdtem. Mind mindig.
Tudtad, hogy a garnélák szíve az agyukban van? Akkor ők tudják kontrolálni, hogy az agyuk mit gondol és a szívük mit érez. Akkor ők képesek szétválasztani a kettőt? Akkor ők ki tudják kapcsolni az egyiket? Akkor ők képesek lemondani valakiről, akiről tudják, hogy elérhetetlen? Hasznos és szép kis lelkek.

„I’m so new to this
I swear that I’m doing my best.”

Csak a garnélák tudnak úszni.
Én pedig nem.
És ezt elfelejtettem.
Mint mindig.