Feketerigó

Feketerigó

Felcsendült a zongoraszó. Valahol a betonrengetegben, a társasházak mélyén, egy szelíd, vidám dallam suhan az erkélyek rácsain keresztül, ruhaszárítók állványai között, végigsiklik az ablakon kilibbenő fehér függöny redőin, galamb szárnyán illan felém, s megpihen a fülemben. Elmosolyodom. Ki hitte volna? Ki hitte volna, hogy itt még ilyet is hallok majd? A főváros ezernyi lármája között, melyek rendszerint villamostól, kocsidudától, repülőtől származnak, vagy gyerekzsivajból állnak ezen a környéken, most egyszerre új hang érkezik, ami mosolyra, hálás, jóleső mosolyra csábít, akárcsak a madárcsicsergés. Azt például meghallom most már a városi zajon túl is, meg kellett tanulni felfigyelni rá, de ha beszökik az észlelésembe, az történik, mint régen otthon. Olyan, akár egy meditáció.
Évekkel ezelőtt egy tavaszon, kart karba öltve sétáltunk szülőfaluja főutcáján az akkoriban még csak leendő férjemmel. Egyszerre felfigyeltem a feketerigó trillázására a csendes környéken. Csodálatos volt.
– Hallod ezt? – kérdeztem tőle – Hát nem csodálatos, ahogy énekel? Nincs két egyforma dallam. Mind más, és mind olyan, mintha kint lennénk az erdőben. Visszhangzik, ahogy dalol, gyönyörű!
Később aztán, amikor először beszéltünk arról, hogy milyen a nagyváros, azt mondta:
– Készülj fel rá, hogy ilyesmit ott nemigen fogsz hallani!
Szomorúan vettem tudomásul, mintha valami életbevágó dologtól kellene megválnom. Vágyakozva gondoltam azokra a szép délutánokra, amikor kifeküdtem otthon a hintaágyra, és a párnákon ringatózva hallgattam a madarakat, különösen őt, a rigót. Mintha csak nekem énekelt volna. Mintha csak azért ült volna ott fenn a fenyő legmagasabb ágán, hogy virtuóz módjára koncertet adjon. Értő fülekre lelt, mert hallgattam volna órákon át, megnyugtató hangja száműzött belőlem minden feszültséget és problémát.
Azután feljöttem Pestre, és valóban más lett az élet. Nem figyeltem a természet hangjaira, mert magával sodort ezernyi más dolog. Idővel egy iskola közelébe költöztünk, és örömmel vettem tudomásul, hogy van zenei oktatás is. Délutánonként, amikor arra sétáltunk a kislányommal, lelassítottam a babakocsit, mert az egyik ablakból egy zongora édes hangja ugrált elő, és az külön öröm volt számomra, hogy nem gyermekdalt játszott a művész, hanem valami komolyabb darabot varázsolt elő a billentyűkről. Később aztán, időről időre felcsendült máshol is, és megértettem, hogy legnagyobb örömömre valaki otthon gyakorol.
Most is ezt hallom. Leülök a nádfotelba, és lehunyt szemmel hallgatom. Igen, persze van itt más is, az élet nem áll meg, pedig megállhatna, ha csak egy pár percre is. Ringatózom a dallam ritmusára, ujjaim elengedik a mosott ruhát, amely az ölembe hull, s úgy tesznek, mintha ők maguk játszanák a számomra ismeretlen darabot, ugrálnak jobbra és balra, és közben hálát adok az égnek, hogy nem átlátszó az erkélyünk színes üvege. Az álmodozásból a férjem hangja ébreszt.
– Akkor megyünk?
– Persze – felelem.
Sétálni indulunk a parkba. A térkövezett járdán pattog a babakocsi kereke, a társasházak előtt kis elkerített virágágyásokban várják a növények a locsolást. Nagy a meleg, túlságosan is. A hőhullám nem kímél semmilyen élőlényt, aki teheti, behúzódik a hűvösbe, vagy víz mellett várja ki az afrikai forróság végét. Tulajdonképpen mi is ezt tesszük, csak kicsiben. A parkban ugyanis, ahová igyekszünk, gondosan kiépített locsolórendszer gondozza a füvet, virágot, fát, a közepén pedig itató- és szökőkút hűsíti az arra járókat. Szaporán igyekszünk hát a park felé, most hiába mondanám a kislányomnak, hogy veszek neki baracklevet, csokit vagy bármi finomságot, mert kétévesen már érti, ha azt mondjuk:
– Megyünk a szökőkúthoz!
Ez egy varázsmondat a számára, ilyenkor már alig bír ülve maradni, ha messziről meglátja a vízsugarakat. Befordulunk a sétányra. A térkő árnyékba borul a hatalmas lombú tölgyfák alatt, a távolban hallatszik a vízcsobogás. Emma hátranéz a babakocsiban, majd babanyelven csacsogni kezd, és felénk nyújtja a kezét.
– Oké, kiveszlek, de csak óvatosan…
Az anyai aggódást pillanatok alatt tiporják el a kicsi lábak, melyek pattogó sebességgel indulnak meg a fő attrakció felé.
– Majd én megyek, csak maradj – hangzik fel apukája nyugodt hangja.
Hát jó. Nézem, ahogyan távolodnak. Egy boldog, izgatott apróság, nyomában a nagy, kimért léptű mackó, aki felméri a terepet, majd a szökőkút egy olyan pontjához kíséri Emmát, ahol lehet pocsolni. Teketóriázás nélkül felmászik a peremre, ami szerencsére elég széles ahhoz, hogy kényelmesen le lehessen rá ülni. Aztán kinyújtja a karját, és kezdődik a szenzáció. A kis csövekből előtörő vízsugár százfelé spriccel a keze alatt, pillanatok alatt vizes lesz, de nem számít ebben a hőségben. Ami igazán okot adhat arra, hogy újra és újra ingassam a fejem a hitetlenkedéstől, és ugyanakkor mosolyra ingerlő, amitől mindenki jó kedve lesz, az a visongás. Ugrál és remeg izgalmában, önfeledten kacag, és csak remélni merem, hogy nem köt ki valamelyik óvatlan mozdulatával a szökőkút hideg vizében, ahogy helyezkedés közben egyre közelebb merészkedik a vízpermethez. Aztán megérzi, hogy a nagy pancsolásban már a popója alatt is vizes a kő, így feláll, odébb megy egy másik vízsugárhoz. Apa megfogná a kezét, de nem adja, nem akar elszakadni a remek játéktól, így férjem csak a közelében marad, ugrásra készen.
Végül rájövök, hogy jól megvannak ők ketten, s közben más kisgyerekek is megirigyelték a játékot, egyre többen élvezik a hűsítő szórakozást. Leveszem hát a szandálomat, és a fűre lépek. Nagyon kellemes érzés. Hűvös a gyep, a hatalmas fák alá nem ér be a napsugár, csak itt-ott szűrődik be a fény, de nincs ereje felforrósítani a földet. Sétálok a virágoázisok között, néha hátrapillantok a szökőkút népére, de mivel csak boldog, izgatott fröcskölést látok, megnyugodva lépdelek tovább a fűben. Aztán egyszerre megszáll a nosztalgia az otthoni dolgok után. Vidéken, a várkertben épp így sétálgattam a nyári estéken. Élveztem a múzeumból kiszűrődő halk zenét, leültem a fűben, és amikor véget ért, hallgattam tovább a csendet. Az szólított meg mindig legelőször. Ahogy letelepedtem, mintha azt mondta volna: „Isten hozott, jó, hogy itt vagy.” Aztán képzeletbeli kalapot emelve tovább állt, s mintha másik kezével elhúzta volna a természet függönyét, megérkezett a többi hang. Fokozatosan meghallottam minden apró neszt. A tücsköket, a levelek zizegését, a békákat a tóban. Itt nem kellett félnem, hogy valaki megzavarja a varázst. Tiszteletben tartottuk egymást. Bár lehet, hogy egyszerűen azt gondolták, meditálok.
Így elmélkedem magamban a parkban, amikor hirtelen felrémlik, hogy már nem is állok, rég törökülésbe ültem a gyepre. „Hát legyen.” – gondolom magamban – „Miért is ne? Kinek ártok vele?” Szép csendben lehunyom a szemem, és figyelek. Figyelem, mit hallok a villamos zaján túl, mi jut el hozzám a kutyaugatás és a gyerekhangok mellett. Lassan, szelíd susogással meghallom a füvet. Megszólal rezgő hangján a tölgyfaliget, a közelben ág reccsen egy talpacska alatt. Végül könnybe lábadt szemmel, széles mosolyra húzódik a szám. Igen, hallom őket. Nem tudom megállapítani, mennyien vannak, de ott ülnek a tölgyfák ágain, és mesélnek egymásnak, hívogatják egymást. Csodálatos, ezerszínű történet lehet, mert most sincs két egyforma trilla. Így hallgatom a feketerigót, és megmagyarázhatatlanul ujjong a lelkem. „Beszéljetek csak! Mondjatok el mindent! Merre jártatok ma? Mi mindent láttatok? Talán épp a rendetlenkedő gyerekeket szidjátok, mert nem tudtok miattuk az itatókúthoz repülni? Bármiről is legyen szó, mondjátok! Csak abba ne hagyjátok!” – gondolom magamban. Lábam alatt selymes a fű, épphogy csak megérzek egy hangyát a bokámon, de nem zavarom el, hadd menjen szabadon a dolgára. Olyan itt is, mintha egy erdőben lennék. Na jó, majdnem olyan. Csak zárjam ki a forgalmat, meg a sok embert. Aki figyelmes, kicsit mégis a természetben érezheti magát. Előfordul, hogy ha meghallom, és a férjem is a közelben van, csak a fülemre mutatok, és ő tudja, hogy megint feketerigó éneket hallok. Megértő mosollyal hagy ilyenkor kicsit magunkra, és tudja, hogy minden figyelmességnél többet ajándékoz nekem ezzel.
Egyszerre apró lábak dobogására leszek figyelmes. Éppen hátrafordulnék, és éppen meghallanám, ahogy férjem megkésett figyelmeztetést küld felém:
– Szívem, vigyázz, érkezünk!
Máris belém csapódik egy kis test, apró karok fonódnak a nyakam köré, kacag Emma baba, és mindketten elterülünk a földön. Kacagok most már én is, nem tehetek mást. A fű tompán felfogja a hanyatt dőlést, én is átkarolom a kislányomat, és ahogy ott elfekszünk a füvön, a szemem sarkából, még megpillantom a fák lombjai közül felrepülő árnyékokat. „Milyen kár!” – gondolom magamban.
Nagy nehezen felülünk, s kislányom egyszerre csak az ég felé mutat. Nem akarom elhinni! Csak nem meghallotta a feketerigókat? Én is figyelni kezdek. Fülemet azonban egy másik hang üti meg, amely az ő számára sokkal feltűnőbb mostanában, és mindig jelzi, ha hallja. Keserédes mosollyal veszem tudomásul, hogy a menetrend szerinti repülőjárat húz el felettünk a magasban. Hát jó, az is érdekes, főleg ha a szokottnál alacsonyabban szállva készülnek a leszálláshoz. Nézelődünk még egy kicsit, férjem is odatelepszik hozzánk a gyepre, lovagoltatja Emmát. A szökőkút körül még vannak néhányan, de mára elég volt a pancsolásból. Az emberek jönnek-mennek a sétányon, kutyát sétáltatnak, bicikliznek, dolguk után sietnek.
Egyszerre gyengéd simogatást érzek a karomon. „Jól van, ideje hazamenni.” – gondolom magamban. Tápászkodó mozdulatot teszek anélkül, hogy felnéznék. A simogatásba szelíd visszatartó húzás vegyül. Csodálkozva, kérdőn nézek a férjemre, és amit látok a mozdulatán, az kicsit megzavar, összeráncolt szemöldökkel jutalmazom néhány pillanatig. Aztán leesik a tantusz. Egyik kezével elengedi az ölében ülő Emmát, és mutatóujjával felfelé jelez. Aztán a következő pillanatban ez az ujj a füléhez irányul. Automatikusan megnyílik a hallásom, és hirtelen beengedi az új trillákat. Sok-sok szép, bűbájos hangocskát. Visszatért a feketerigó. Egyetlen egyet hallok. Az az egy pedig azt kéri tőlem, hogy jöjjek máskor is. Mosolyogva állok most már fel, a családom is útra kész, de nem állom meg, hogy ne lépjek oda, és adjak neki egy csókot, mert ilyen figyelmes volt. Erre ő, megszokott csipkelődő, szerető stílusában csak annyit mond vigyorogva:
– Jól van, eljövünk erre holnap is.