Fehér abrosz
Fehér abrosz
Irénke alig várta, hogy a busz odaérjen a kis faluba. Nagymamája ősz kontyát, vállkendőjét már messziről megismerte, ugrott is ölelő karjaiba, amikor a buszsofőrtől elbúcsúzott. Nagylánynak érezte magát, hiszen teljesen egyedül utazott a tavaszi szünet első napján a kisvárosból a nagyszüleihez. Indulva nagyapóhoz egyik kezében hozta kis bőröndjét, a másik kezével nagymama kezét szorította.
Gyakran jöttek ide “haza”, ahogy anyukája is mindig mondta, és valóban neki is inkább ez a kis falu volt az igazi otthon, nem a városi második emeleti lakás. Szerette, és most is csodálta a tájat, belefeledkezett a rügyező, virágzó, zöldellő fákba, bokrokba, fűbe. A kertkaput kinyitva ott pompázott előtte nagyi kiskertje, a lábához hajoltak a jácintok, nárciszok, büszkén mosolyogtak a színes tulipánok, megtelt a levő frissítő és balzsamos illatokkal. Itt látni és érezni lehetett, hogy a táj tavaszi ruhába öltözött.
Nagyapó a verandán ülve kosarat font, de mikor Irénkét meglátta, úgy ugrott fel, mintha nem lenne hetven évi öregség fájdalma a lábában.
– Hát megjöttél?! Tudod, hogy mennyire vártunk?! És várnak az állatok is, meg a sok munka – mondta mosolyogva, hosszasan ölelve unokáját.
– Tudom és alig várom! – és Irénke megsimogatta nagyapó ráncos, borostás arcát.
Jóízűen megebédeltek, aztán pihentek a kerti padon, arcukat megfürdetve a csiklandozó napsütésben, a tavaszt köszöntő madárkórus kánonja mellett. Délután a kertben, az állatok körül is dolgoztak, Irénke arra különösen büszke volt, hogy szépen felgereblyézte az udvart, a verandai asztalt, padokat lemosta, a vázába tavaszi, színes csokrot készített.
A vacsoraasztal mellett fáradtan, de elégedetten ültek.
– Az ünnepre jó készülni! – mondta Irénke, aki ezt már nemcsak megtanulta, hanem meg is értette.
– Együtt megélni a hétköznapok szépségeit nagyon jó, de várni, készülni, átérezni az ünnepek méltóságát, megkoronázza a családok életét! – bölcselkedett nagyapó.
Irénke a vacsora után a kis székre kuporodott, közelebb húzódott mamihoz, fejét az „öreg foltos” kezére hajtotta, beszívta jellegzetes illatát, és hallgatta a húsvéti ünnep történetét. Nagyapó a konyhaasztal mellett ülve, füstkarikákat pöfékelve, csillogó szemmel nézte őket, az ablakon szeretettel bekukucskált a Hold is.
Irénke elhatározta, hogy reggel korán kel, hiszen minden előkészületben részt akart venni, de a fáradtság, a jó levegő, a sok élmény elnyomta, már magasan járt a Nap, mire felébredt. Nagyapó az udvari üstben főzte a sonkát, a konyhában a fonott kalácsok már csak sütésre, a főtt tojások festésre vártak.
– Lekéstem mindenről? – aggódott a kislány.
– Dehogy, díszítheted a tojásokat, megteríteni is kell ! – nyugtatta nagyanyó.
Lázas, de mégis szívet lelket nyugtató készülődés örömmel töltötte el őket.
– A család a legfontosabb! – mondogatta nagyanyó mindig, és ilyenkor, mikor várta érkezésüket, teljesen megfiatalodott. A kissé görnyedt háta kiegyenesedett, a keze alatt égett a munka, a szemébe csillogás költözött.
A fehér abroszt még egyszer gondosan kivasalta, Irénkével az asztalra terítették, de tenyerével is simította, hogy tökéletes legyen. A fehér abrosz tele lett minden jóval, illatos sonkával, fénylő tojással, foszlós kaláccsal. De a kis ház is megtelt az érkező családdal, beszélgetés, nevetés zajával, a szeretet bársonyával…
Irénke szomorú volt, hogy az ünnep, a szünidő ilyen gyorsan elmúlt. Elbúcsúztak, nagyapó szemében mintha könny csillogott volna, nagyanyó mosolya is szomorkásnak tűnt. Irénke beszállt a szülei autójába, indultak vissza a városba, egyre távolodtak, de amíg csak látta a két egymásba kapaszkodó alakot, addig integetett nekik. A két öreg lassan visszasétált az üres házba…
Irén néni gondosan simítgatta a húsvéti, ünnepi asztalra a fehér abroszt, pont úgy, ahogy réges-rég nagyanyótól látta. Most ő készült, most ő várta haza a családot.
