Emlék-szem
Emlék-szem
Csak néhány pillanat boldogság…
Ezt a történetet olvastam vagy hallottam valahol, de az is meglehet, hogy álmodtam.
Ez talán mindegy is, mert úgy fogom mesélni, mintha velem történt volna… végül is, ne zárjuk ki ezt sem – rád bízom kedves olvasó döntsd el Te, és akkor még mindig ott van a lehetőség, hogy akár magadat is beleképzelheted a „főhős” szerepébe, ha épp férfi vagy. Hoppá.
Férfi, ez a legjobb; tehát nem én, hanem egy férfi lesz a történet szereplője, Anitát pedig hívjuk egyszerűen a nő-nek.
A férfi odalépett a pulthoz, presszókávét kért minden nélkül, azaz semmivel, és egy mentes ásványvizet; aztán körülnézett, talál-e helyet – nem túl fontos – lehetőleg az ablak mellett.
A Klaudia Presszó, szemben vasútállomással, klasszikus hangulatú, olyan kávézós kis hely volt, ahová az emberfia szívesen betért a napi frissítője elkortyolgatására és nem egy esetben minden ok nélkül, mert az, és ott jó. A férfi is így tett naponta egyszer biztos, de volt úgy, hogy kétszer. Itt mindenki ismert mindenkit, még akkor is, ha sohasem beszélgettek egymással; együtt, egy helyen kávéztak, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy ha a városka bármely részén össze-, illetve elfutottak egymás mellett egy kedves fejbiccentéssel, egy jó napottal és egy mosollyal jelezzék – Ismerlek.
A presszó hangulatához hatalmas ablaka, üvegfala is hozzátett egy picit, a négy fős kis méretű kávézós asztalokból úgy lett három fős, hogy az egyik széle az ablaknál volt közvetlen, tehát mintha kint az utcán üldögélnénk, csak épp a kávét nem löki ki senki a kezünkből. Ezekben az asztalokban az is jó volt, hogy lehetett kifelé bámulni a sétáló párocskákra, vonatra rohanó emberekre és azokra, akiket mindennapi dolguk hozott arra.
A férfi – olyan ötvenes lehetett – teljesen átlagosnak mondható külsővel rendelkezett: farmer, mindegy csak kényelmes cipő és ing, lazán, ami sosem volt teljesen begombolva, még akkor sem, ha a muszáj nyakkendőt kényszerített rá. Valami furcsa vagy inkább érdekes azért mégis észrevehető volt rajta; a nyaklánca, ami inkább nőinek volt mondható, mint férfiasnak. Hosszabb, a mellkas fölé lógó, szépen díszített aranylánc, rajta függő ovális medállal, amolyan szelence formájú, amit valószínűleg ki is lehetett nyitni, a fedelét pedig egy szemre hasonlító motívum ékesítette. Barátai csipkedték is ezért eleget, meg hogy biztos ezért nem gombolja végig az ingét, hogy mindenki lássa a szép nyakékét, egyikük még királynénak is becézte; de férfi ezeket elengedte, egy jó barátságba sok minden belefér. Aztán voltak olya…
- Helló! Jó napot! Bocsánat, lenne itt egy szabad hely?
A férfi, mintha legjobb álmából riasztották volna fel, habogva próbált valami értelmesnek hallatszó mondani.
– Hogy? Mit? Ja, ja, igen, persze, tessék csak, tessék.
– Megijesztettem? Ne haragudjon!
– Nem, nem, dehogy csak elbambészkodtam egy kicsit…
– Bocsásson meg!
– Jaj, ugyan, foglaljon helyet, tessék!
A férfi a habogásból kikeveredve egy kedves mosollyal biccentett egyet és visszafordult az ablak felé, hogy tovább bámulja az utcán nyüzsgő emberkéket.
Azaz csak próbált volna egy jót bámészkodni vagy ahogy ő mondta bambészkodni, de szemeit valami mindig a nőre vitte, és ha véletlen összeakadt a tekintetük, egy bugyuta mosollyal kapta félre fejét. Rég látott ilyen csodát. A nő pedig miközben rendelt egy hosszú kávét édeskével, csak mosolygott és mosolygott, pfh… de micsoda mosoly volt az.
– Szép a nyaklánca – törte meg a csend jegét a nő.
– Igen, szép, köszönöm. Maga is, azaz, illetve a magáé is…
– Anita vagyok, szerintem tegeződjünk.
– Tessék?! Ja, ja… Rendben, szia! – mondta kicsit bátrabb, de azért hebegő hangon a férfi.
– Szia! – mosolygott vissza a nő. Jaj, de micsoda mosoly volt az, és szinte minden pillanatban egyre szebb, elbűvölőbb lett.
– Utazik, vagy izé, utazol valahova?
– Fogjuk rá, …mindig utazunk valahová, hm… reggel érkeztem, de csak néhány órácskára…
– Munka?
– Nem, sajnos nem… temetés.
– Ohh, bocs, bocsánat – mondta a pillanatnyi zavarában a férfi – Rokon, barát…?
– Nagymamám.
– Sajnálom! Én már 19 éve elvesztettem… az ő nyaklánca volt ez – simogató szorítással nyúlt a medálhoz.
– Gyönyörű, megnézhetem közelebbről?
– Persze – már lendült is a karja, hogy leveszi a nyakláncát, de a nő megelőzte.
– Maradj csak – pattant fel libbenő könnyedséggel és áthajolt az asztal fölött.
Na, ez aztán hiányzott a férfinek. Nem volt elég, hogy alig bírta levenni szemét a nőről, most még ez az illat is, de micsoda illat volt az, most is beleborzongok, illetve beleborzongana ha ő mesélné, mindezt. …vagy valami ilyesmi, inkább hagyjuk.
A nő graciőz mozdulattal, a mutató és középső ujja külső részével végigsimította a láncot mindkét oldalon, mintha vigyázna arra, hogy véletlenül se érjen a férfi mellkasához, majd megállt a medálnál; és mélyen a férfi szemében nézett.
– Kinyithatom? – kérdezte.
A férfi ijedten, de nagyon óvatosan kapott oda, aztán miközben ujjai finoman megpihentek a a nő kezén, néhány picit tétova, picit szikrázó pillanat múltán…
– Végül is… bár én még nem nyitottam ki egyszer sem – mormogta az orra alatt és közben a nő szemébe mélyedt; de micsoda szemek voltak azok. A férfit valami furcsa, rég vagy még egyáltalán nem is érzett kellemes melegség árasztotta el.
– Nem? – lepődött meg a nő. Aztán nem akart, vagy nem mert rákérdezni, ő sem tudta pontosan, de szerencsére a férfi folytatta.
– A nagymamám azt mondta, amikor a nyakamba akasztotta,
„-Édes kisfiam ebben van a boldogság, vigyázz rá nagyon. Soha ne légy rá kíváncsi és soha ne nyisd ki ok nélkül, mert csak egyszer lehet. Az a kis szem minden lát és érez, amikor szükség lesz rá, ki fogja nyitni neked a szelencét. És becsüld meg azt az egy pillanatot, mert akkor lesz rá igazából szükséged.”…ostoba történet, tudom, de nem nyitottam ki azóta sem.
– Hát, akkor hagyjuk is így; maradjon bezárva a boldogság – suttogta a nő, közben kacsintott egyet azzal a gyönyörű szemével és megengedett magának egy elbűvölő mosolyt is – nem szeretném megtörni a misztikumát.
– Jaj, dehogyis, mondtam, hogy bugyuta történet, nem is értem, miért nem nyitottam még ki – majd lenézett a mellkasán ékeskedő szelencére és erős férfi ujjaival próbálgatta kinyitni, de ez nem akart összejönni sehogy sem.
– Hagyd, majd én… – és a nő, mielőtt elkezdte volna birizgálni a szelence nyitókáját, egy röpke puszit adott a férfi finoman borostás arcára.
– Hoppá – csak ennyi jött ki a férfi száján, és egy reflexszerű visszapuszi.
Néhány tétova, de azért mégis csak bizsergető pillanat után…
– Hm, hát ebben nincs semmi…
– Pff, semmi…
–…vagy éppen most szállt ránk – mondta bájos hangon a nő.
– Ezek szerint most van rá a legnagyobb szükségem – vonta meg vállait a férfi és próbált vicces grimasszal mosolyogni. Aztán csak nézték egymást egy darabig és olyan nagyokat pislogtak egymásra, mint a kisgyermek amikor először próbál kacsintani, és egy picit bele is kuncogtak.
Férfi vett egy nagy levegőt, a nyakláncához nyúlt, a nő gyönyörű szemében nézett és kicsit elcsukló hangon szólalt meg.
– Neked adjam?
– Jajj, dehogy, ne viccelj! Ez a Tiéd, a drága nagymamádtól kaptad, ez az ő emléke, ez az emlékszeme.
A férfi levette a nyakláncát, nem tudta mit akar, nem tudta miért és különben is, ehh.
– Akkor ezt most neked adom…
A nő bámulatba ejtő tekintete megdermedt egy pillanatra, szemei fennakadtak, és egy hatalmasat nyelt, hogy kijöjjön valami hang a torkából.
– Nem mondod! Köszönöm…. Ez most komoly?!
– Igen a Tiéd, tessék! Van még más emlékem is tőle, nehezen válok meg tőlük, de el kell kezdeni valamikor. Nem rakosgathatjuk őket ide-oda egész életünkben… az igazi emlékeket úgyis szívünkben őrizzük… – aztán sóhajtott egy kicsi és egy aprócska mosoly is megjelent az arcán.
A nő átnyúlt az asztal felett, megfogta a férfi kezét, amelyikben a nyakláncot tartotta és finoman megszorította.
– Köszönöm, ez majd mindig rád fog emlékeztetni és ezekre a pillanatokra. Köszönöm.
– Hm, ez most egész nyálasra sikerült – próbálta viccesen megtörni ezt az elég érdekesnek mondható pillanatot.
A nő markába fogta a láncot és egy érzéki csókot lehet rá, majd a nyakába akasztotta. A megilletődöttségét leplezve finoman megigazította a blúzát és annak gallérját, láthatóan ügyelve arra, hogy a nyaklánc kerüljön előtérbe. A nyaklánc, ami most már a férfira nézett, vagy ő a nyakláncra.
– Tulajdonképpen most mi történik velünk? – kérdezte a férfi bamba mosollyal.
– Nem tudom – válaszolta a nő ugyanolyan bamba mosollyal, de azért az övé sokkal szebb volt. – De, jó! Úgy érzem ez most jó, nagyon jó!
Csend, és csak nézték egymást és mosolyogtak közben lepillantottak a nyakékre, ami a nő nyakában már valóban az volt.
– Uhh, hogy elrepült az idő! – eszmélt fel a nő – Ne haragudj, mennem kell, egy taxis barátom jön értem, ő hozott el ide is – majd felugrott, dehogy ugrott, fellibbent, mint amikor egy pihe-tollat felkap a szellő, finoman megköszörülte torkát…
– Hát akkor szia, és talán viszlát – majd egy félénk mozdulattal a kezét nyújtotta a férfinek.
– Hát akkor szia, és talán viszlát – amolyan baráti tisztelettel, de nagyon-nagyon gyengéden szorította meg a nő kezét.
Miután végig követte a távozó nő kecses lépteit, nagyot szippantott az ott lebegő illatból, jajj, de micsoda illat volt az… a pulthoz lépett, fizetett és kisétált az ajtón.
Az asztalkán pedig ott maradt egy fél presszókávé minden nélkül, azaz semmivel, egy mentes ásványvíz… és egy érintetlen hosszú kávé, édeskével.
Ahogy az utcára lépett, bár szemét még feddte valamiféle köd vagy homály, a fene tudja mi is volt az, egyből kiszúrt egy ismerős alakot a villanyoszlop és a parkolótábla között. Hát persze, hogy a nő volt az.
Odalépett.
– Szia!
– Szia!
A tőlük már megszokott bugyuta, egyszerűséggel egymás szemébe néztek és néztek és néztek…
– Késik?
– Késik, lehet, de mindjárt itt lesz… – és abban a pillanatban, villámcsapásként, amit senki nem fog megérteni, pláne Ők nem… összeölelkeztek.
Összeölelkeztek és ölelkeztek és ölelkeztek, mozdulatlanul, szorosan, forrón, és nagyon dobogott a szívük, és nagyon jó volt, ott akkor a villanyoszlop és a parkolótábla között.
Kettő aprócska dudaszó, riasztotta fel őket az ölelkezésből..
– Mennem kell, szia!
– Vigyáz magadra és légy mindig boldog! Szia!
A nő beszállt a taxi hátsó ülésére, letekerte az ablakot, a férfira nézett, végigsimította a nyakláncot, egy pillanatra megállt a medálnál, majd szájához emelte kezét, egy aprócska csókot lehelt az ujjai végére és nagyon finom, alig észrevehető mozdulatokkal integetni kezdett. A férfi lehajolt hozzá, – fogalma nem volt mit akar, csak… – aztán egy nagyon gyengéd mozdulattal végigsimította nő arcát, és még egyszer is, de most már a nyakláncot is érintett, mintha attól – attól is – búcsúzna.
Ekkor a taxi, egy gyors manőverrel kifordult az úttestre és besorolt a forgalomba.
Azt, hogy pontosan hogyan történt, felesleges lenne így utólag találgatni, kielemezni minden mozdulatot… de valószínűleg az egyik ujja akadhatott bele a láncba, ami a gyors manővernek köszönhetően elszakadt és a férfi kezében maradt.
A férfi ijedt bambasággal nézett a már-már remegő markában szorongatott láncra és ugyanilyen bambám bámult a távolodó taxi után…
Talán egy boldog-szomorú könnycsepp is megjelent a szeme sarkában, majd eltorzult hangon csak ennyit kiáltott a József utca irányába, ahol a taxit már nem is lehetett látni.
– Ez majd mindig rád fog emlékeztetni…
Aztán hazasétált, bekapcsolta tévét, megmosakodott, lefeküdt, felkelt, megreggelizett, elment dolgozni, hazafelé beugrott kávézni, aztán hazasétált, bekapcsolta tévét, megmosakodott, lefeküdt, felkelt. Csakúgy, mint az elmúlt 20-30 évben…
Válaszok