Élet-halál határsáv

Élet-halál határsáv

Egyszer csak arra eszméltem, hogy viszik a fásszínű padlót alattam. Váratlan hirtelenséggel jött, akár egy csúnya, zsákmányt követelő démon, vagy fekete mumus, betegeskedő, magas vérnyomással fertőzött szívembe egy légkalapácsszerű, majdnem végzetes kimenetelű ütés.
– Te? Ez nehezebb, mint gondoltam! Mit zabált össze ez a pacák? – kérdezte egy mackós, termetes mentőstiszt, akinek az életmentés lenne a dolga.
– Pfúj! Én nem tudom, de szerintem ez a hapsi már hónapok óta nem fürdött! – úgy fogták közre húsos, kocsonyaszerű karjaimat, mintha fertőző beteghez kellene gumikesztyűt húzva hozzáérniük.
– Na, kapd el a másik karját! Osztán levisszük! Csoda, ha egyáltalán túléli az infarktust – vélekedett az egyik, amelyiknek útközben pocakos hordószerű hasáig csúszott nadrágja.
– Én már annak is örülnék, ha valahogy sikerülne kirángatni a gödörből ezt az átkozott egészségügyet, de most meg azt hallom, hogy leépítések, és átcsoportosítások várhatók.
– Hú! A fenébe is! Tudod ez mit jelent? Kevesebb lesz a lóvé karácsonykor! – szűrte le a keserű végkövetkeztetést orra alatt a másik.
– No! Gyorsan tegyük be ezt a szerencsétlent az autóba, mert a végén még túl késő lesz! – vélekedett az egyik. Látszott kissé sietőssé vált a dolga.
– Hát… pajtás… – vakarta meg csóválva fejét a másik. – Tarts gyávának, de én nem szeretném így végezni…
– Hát én se! Na mozgás, mert úgy érzem lesz még ma jó pár hasonló fuvarunk!
A két mentőstiszt betaszigált a vijjogó mentőautóba, és mint a meszes, szuperszonikus sebeséggel, szirénázva, átvágva a dugóba szorult délelőtti városi csúcsforgalmon megindultak velem a kórház irányába, miközben egyikük folyamatosan igyekezett szemmel tartani állapomat egy kis minimonitoron.
– Te ennek a pacáknak furcsán ver a szíve! – jelentette ki, aki mellettem üldögélt.
– Most nem érek rá! Nem látod, hogy épp próbálok besorolni! – kormányt szorongatta a másik cigivel a szájában, miközben éppen készült megereszteni – valószínűleg -, mindenki hallatára egy vaskos, odamondogató káromkodást. – Hogy az a jó édes anyádat te rohadék! – bukott ki belőle, mert az egyik autós bepofátlankodott elé, holott ő szirénát is használt. – Hát az ilyenek miatt vannak közúti balesetek – újabb tömény slukk következett. Szinte érezni lehetett amint a masszív, kábító füst bent ragad a mentőautó utasterében. Jólesett volna most az az oxigén szájmaszk, ami könnyedén himbálózott valamelyik ismeretlen eredetű orvosi műszeren.
Így is több, mint fél órába tellett, mire szirénázva begördültünk a Szent János Kórház komor, vaskos, lepusztult épületébe. Kikészített, erősen rozsdásodásnak indult hordágyra fektettek, és biztos, ami biztos alapon lábszíjaztak vaskos, stabil, megbízható bőrszíjakkal, melyek szinte kövér húsomba vágtak, amint az ember megpróbálta egy kicsit tornáztatni macskásodásnak induló végtagjait.
Egy kórház mindennapjait jobbára a folyamatos, megállás nélküli ide-oda rohangálás, sürgés-forgás teszi ki. Elvégre senki sem kedveli, ha áll a munkavégzés.
– Na mit hoztatok? – kérdezte egy posztoló, ügyeletes nővér, akinek – látszólag -, rettentő sürgős dolga volt éppen.
– Infarktusgyanús eset! – felelte az egyik mentős egykedvűen.
– Tegyék le itt a váróban! A főorvos úrnak most sürgős operációra kellett mennie! – hangzott az egykedvű, tunya, unalmas válasz.
,,Ha az ember ennyire szakavatott, és minden bizonnyal precízen felkészült emberek társaságába kerül, akkor olyan nagy baj igazán nem történhet vele! – gondoltam magamban. Igen ám! De sajnos egy magyar közkórháznál sosem lehet tudni. Akasszák a hóhért! Igaz, ezúttal nem jelképesen, de valóságosan. Ha valaki bekerül egy közkórházba nálunk, akkor tanácsos, ha gondosan megírja a végrendeletét, mert nem biztos, hogy innen élve, és két lábon távozik!
S míg a vékony, hangyányi élet és a megsemmisítő kaszás halál határsávján bolyongtam, akárcsak Dante, tovább szőttem magamban kissé letargikus, búskomor gondolataim láncolatait. Nézzük csak, hogy mi is sikerült hitvány, semmitmondó negyven évem alatt lerakni az asztalra! A gyönyörű, egzotikus bombázó feleségről szőtt idillikus álmaimnak már akkor búcsút mondhattam, amikor tanárkodásra adtam a fejem. Hiszen a pedagógusok jóformán éhbéreken tengődnek, ahhoz képest a számtalan, felturbósított munkákhoz képest, amit a nyakukba varnak. Két gyerkőcről is lemondhattam, hiszen két gyerek ellátása, felnevelése, soványka keresetből ugyancsak szánalmas, és szerencsétlen feladat, bármennyire azt szajkózzák a sztárok, hogy nincs ennél csodálatosabb dolog. A szépen berendezett családi ház vágyképe is csupán ködpára lehet, hiszen – ha az ember kicsit jobban utánajár a dolgoknak -, könnyedén rájöhet, hogy a mostani ingatlanárak súlyos milliókkal az egeket verdesik. Saját irodalmi jellegű kézirataimon kívül tehát szinte semmi olyasmit sem tudtam felmutatni, ami a külvilág szemében egy értékes, hasznos, vagy akár megbecsülhető ember kialakult képét jelentette volna, következésképp, arra aztán végképp ne is számítsak, hogy lesz-e egyáltalán, aki emberséges könyörület címszóval megszán, és kifizeti valószínűleg horribilis költségű hamvasztásomat.
Megpróbáltam felülni gondos, szíjakkal fogva tartó hordágyamból, hogy legalább azt láthassam, hogy vánszorognak semmitmondó egykedvűségükben az átkozott percek, amik legalább olyan unalmasan teltek, mint amikor az embernek semmi teendője sincs, és csupán bámul ki a nagyvilágba. Óvatosan remegő szememmel a nagy faliórára pillantottam, mely a nővérpult fölött – ha minden igaz -, mindig a pontos időt mutatta.
Mikor is tolhattak be ide? A fene tudja! Az óra szerint nemrég múlhatott este tíz, ami annyit tesz, hogy legalább már negyven-negyvenöt perce csak kitettek ide, mint egy tökéletesen élettelennek tűnő, mócsingos, gusztustalan húsdarabot. ,,No, most aztán mihez is kezdjek magammal? Talán malmozzak, amíg végleg le nem áll aggastyánkorú szívem?!” – töprengtem.
Néhány beteget ugyancsak a mellettem lévő székekre ültettek, hátha titokban elkapok tőlük valami halálos kórt, ami megszabadít a szóban forgó infarktus esetleges szövődményeitől, vagy lehet, hogy csupán csak a baráti kapcsolatok előmozdítása végett kaptam új ülőtársakat én, akinek mindig annyira nehezen ment a barátkozás és a kisebb-nagyobb interdiszciplináris kapcsolatok kialakítása, lévén introvertált személyiség vagyok!
– Bocsásson meg kolléga úr! Régóta várakozik?! – nyolcvan éves, műprotézist viselő, nyámmogó szájú öregember kérdezte ezt, akin már jócskán meglátszott, hogy megette a kenyere javát. Most is csupán azért ide ült, mert valamelyik ügyeletes ápoló azt mondta neki, vagy mert itt talált egy szabad helyet.
Húsos, telt szájam cserepesre száradt, és most akár az életemet is odaadtam volna egy csepp hűsítő vízért, vagy egy üdítőért, csak valami folyadékot kaphassak. Mivel már a beszéd is nehezemre esett némán, bölcsen hol bólintottam, hol pedig megráztam busa fejem, mintha tökéletesen megértettem volna az öregember gondját-baját.
Tizenegy óra felé közeledtünk, amikor a nővér befújt valamilyen kesernyés, gusztustalan sprayt a számba, a nyelvem alá, és azt ígérte ez majd segít. Később egy idegeskedő, műtősruhába öltözött orvos is megjelent, aki kinézetre hallatlanul büszke volt rá, hogy ő egy sebész, tehát élet és halál egyedüli ura. Odament a nővérpulthoz, és mintha csak flörtölni szeretett volna a csinos nővérrel kedvesen, gáláns úriemberek módján évődni kezdett vele. Tán még a hamvas arcocskáját is megcirógatta.
Az estéből aztán hajnal lett a szokásos vizitelések korszaka. Ami annyit jelent, hogy rólam a jelek szerint mindenki megfeledkezett, mert egész éjjel leszíjazott állapotban voltam a kórház jégveremszerű folyosóján. Legalább valaki eltolhatott volna egy radiátorig, ahol kicsit azért mégiscsak melegebb van, mint más helyen.
Végül a korai reggeli órák környékén a magamban csak udvarló dokinak hívott nyurga Pityke Őrmester orvos elsétált mellettem; figyelmesen megnézett, majd megvárta, amíg a nővér bizalmasan súg valamit a fülébe, miközben az orvosi kartonomat fixírozza.
A további rész az idők homályába vész. Lebegésközeli állapotba kerülhettem, hiszen már csak arra emlékeztem, hogy egy kissé barátságtalan, piszkos kórteremben fekszem; fejem felett jócskán megrepedezett, málló sárgás vakolatdarabkák akarnak minden másodpercben a fejemre potyogni, és az egész helyet valami ismeretlen masszív ürülék, és ammónia, és jellegzetesen kórházi szag tölti be, miközben ágyszomszédom nyitott szájjal úgy tesz, mintha békésen legjobb álmát aludná, aztán egyszer csak a nővér kitapintja pulzusát és arcán látszik a néma döbbenet, amihez sosem lehet elégszer hozzászokni!