Éjjeli látogató

Éjjeli látogató

Nálunk is nagy divat lett a Halloween, mindenhol denevérekkel, töklámpásokkal, ijesztő alakokkal és véres ujjakkal találkozhatunk, még a hirdetésekben is. Barátnőmmel úgy gondoltuk, szervezünk magunknak egy félelmetes estét. Átjön hozzám, megnézünk valamilyen borzongató filmet, miközben pattogatott kukoricával a kezünkben rettegünk egymás mellett.
Már a filmválasztás is nehézkes volt. Nem szeretem a brutálisan véres filmeket, mivel elég sok mentálisan sérült ember szaladgál a világban, jobban kedvelem a szörnyes filmeket, mert ugyan mekkora az esélye annak, hogy egy vicsorgó űrlény megtámad az utcán? Nagy valószínűséggel semmi. Végül közös megegyezéssel egy démonos filmet választottunk. Óriási bátorságra utal a részemről, hogy a film nagy részét a takaró alól néztem, alig várva, hogy vége legyen, de legalább nem adtam fel. Barátnőm persze jót mosolygott rajtam. Utána még kicsit beszélgettünk, zenét hallgattunk, hogy még csak véletlenül se ezzel az emlékkel hajtsam álomra a fejemet. Mondanom sem kell, hogy ő pillanatok alatt elaludt, miközben én minden apró neszre egyre magasabban húztam a fejemre a takarót. Azért valamikor csak sikerült elaludnom, mert arra riadtam, hogy valaki hosszan nyomja a csengőt. Vagyis inkább egyfolytában, mintha hozzáragadt volna az ujja. Halálra rémülten ültünk fel az ágyban, tanácstalanul nézve egymásra.
-Ki lehet az? – kérdezte tőlem.
– Fogalmam nincs róla – válaszoltam az igazságnak megfelelően, mivel egyébként is ritkán hívok meg magamhoz bárkit, főleg ebben az időpontban. Persze közben egyfolytában szólt a csengő.
– Ez elég ijesztő, abbahagyhatná már – mondta remegő hangon. Bevallom engem is hatalmába kerített a rémület, de tennünk kellett valamit.
– Megyek, megnézem ki lehet az – mondtam bátorságot merítve nem tudom honnan, miközben az a bizonyos zabszem sem fért volna oda, ahova ilyenkor mondani szokták.
– Veled megyek! – lépett ki velem egyszerre az ágyból, miközben még mindig nyomták odakint a csengőt.
– Nem lenne jobb szólni valakinek? – ragadta meg idegesen a karom, miközben óvatosan lépkedtünk a bejárati ajtó felé.
– Ugyan kinek?
– Hívjuk a segélyhívót! – suttogta.
– És mit mondunk nekik? Valaki halálra akar minket ijeszteni azzal, hogy nyomja a csengőt? – súgtam vissza.
– Akkor sem normális, amit csinál! Gondolhatná, hogy már halálra rémültünk eleve attól, hogy ilyenkor csenget, nem kell még tetéznie is!
– Ne feledd, pont ez a lényege az ijesztgetésnek!
– Mit ne mondjak, ez túl jól sikerült neki, bár ki is az – Közben odaértünk az ajtóhoz, néhány pillanatig csak néztük, és hallgatóztunk, hátha hallunk valamilyen kuncogást a másik oldalról, amitől fellégezhetünk, de a visító csengő hangján kívül semmit sem hallottunk.
– Ki az? – kiáltottam túl a harsogó hangot, mivel nem állhattunk egész éjszaka az ajtó előtt. Semmi válasz. Újra próbálkoztam, újra semmi.
– Most mit, csináljunk?
– Siess a konyhába, hozz valamit, amivel védekezhetünk, ha szükség lenne rá! – Mint a villám, olyan gyorsan tette meg azt a három méternyi távolságot, kezében a legnagyobb serpenyőmmel visszatérve.
– Ez komoly? – néztem rá.
– A filmekben beválik – vonta meg a vállát.
– Hirtelen felrántom az ajtót, te pedig azonnal odasuhintasz a serpenyővel, amint meglátsz valakit!
– Rendben! – markolta meg erősen a fegyvere nyelét. Megfogtam a kilincset, óvatosan elfordítottam a zárat és bólintottam, hogy most! Hirtelen kitártam az ajtót, de senki sem állt odakint. Viszont a csengő még mindig szólt. Újabb értetlen pillantást váltottunk egymással, majd kiléptem és a csengőre meredtem.
– Te jó ég! – kiáltottam fel.
– Mi az? – lépett mellém éjjeli társam, hogy ő is láthassa, amit én.
– Fúj, ez gusztustalan! – rázta meg magát.
– Szerintem meg aranyos – vetettem ellen. Éjjeli látogatónk nem volt más, mint egy megtermett csiga, amely az én csengőgombomat választotta éjszakai fekhelyül magának. Óvatosan megfogva leemeltem és a fűbe helyeztem, ahol szerintem jóval kényelmesebb és biztonságosabb volt a számára.