Éjjel a temetőben

Éjjel a temetőben

Mára végeztem, a munkahelyen minden kész van, csak be kell zárni, és indulhatok haza. Már késő van, szeretnék mielőbb hazaérni egy fárasztó nap után, de van ezzel egy kis gondom. Mivel ma nem bringával jöttem, – mert reggel esett az eső – így most kénytelen vagyok gyalog menni, ami még legalább fél óra. Sebaj, időm van, sétálok egyet, ami még egészséges is.

Miután kilépek a kapun, bezárom azt is, majd a sötét és kihalt utcán elindulok. Amikor az utcasarokra érek, eszembe jut, hogy mi lenne, ha a temetőn vágnék át? Úgy sokkal rövidebb lenne az út. A temető kapujában megállok egy pillanatra, és nézem a nyitott kaput, ami olyan, mintha hívogatna. Aztán eszembe jut, hogy ma van halloween napja, és ilyenkor egy temető…

A fenébe is, én nem vagyok babonás, nem hiszek az olyan mendemondákban, mint a temetőkben tanyázó szellemek. Aztán mégis továbbmegyek, hisz ott sötét van, és hát…

Mi van? Beszari vagy? Megállok, és hallgatózok. Vajon ki szólt hozzám? Senki nincs a közelemben, ezért arra gondolok, hogy talán csak egy belső hang volt, ám én ebben sem hiszek.
– Tudod mit? Én nem vagyok beszari – mondom magamnak, amiről eszembe jut a kedvenc filmem, amiben Marty Mcfly tiltakozik, miszerint “engem senki nem nevezhet nyuszinak”. Jó film ez, az egyik kedvencem. Mire észbe kapok, már a kapun belül vagyok, és egy sötét, levelekkel borított úton haladok a temető vége felé, ahol már nincs sem kerítés, sem kapu, és ami szinte a házunkig vezet.

Nem vagyok félős alkat, de azért nyitva tartom a szemem, nehogy meglepetés érjen, amikor is meglepetés ér. A távolban azt látom, hogy az egyik sírkő mellett egy fehér árnyas alak áll. Mi a picsa? Hát mégis vannak szellemek? Megállok, és csak bámulom, de nem látok sokkal többet, mint eddig. Nem mozdul, nem csinál semmit, csak áll. Lehet, hogy mégis vissza kéne fordulni, és a hosszabb úton hazamenni?

Amíg ezen töprengek, a fehér ruhás alak megmozdul, majd leül a sírkőre, ami mellett álldogált. Mi legyen? Tovább menjek, vagy inkább…
A francba, nehogy már megijedjek egy szellemtől! Lépek egyet, majd még egyet, így egyre közelebb kerülök hozzá, így már jól látom őt. Egy fiatal lány, alig lehet több tizenhét évesnél, és gyönyörű. Vajon mit keres ilyenkor a temetőben, ilyen lenge öltözékben?

Már csak néhány lépés választ el tőle, amikor felém fordul. Megigéz a szépsége, szinte a földbe gyökerezik a lábam, és csak bámulom őt. Ekkor lecsusszan a kőről, és felém fordul.
– Szia. – köszön rám, szinte csilingelő hangon.
– Szia. Ki vagy te? –  teszem fel neki a kézenfekvő kérdést.
– Kati vagyok.
– Milyen Kati?
– A teljes nevem, Nemes Katalin.
– Te ismersz engem?
– Személyesen nem, csak futólag, hisz én is itt élek ebben a faluban.
Furcsa, nem emlékszem rá, és talán sosem láttam őt, de most alaposan szemrevételezem. Szép lány nem is vitás. Már épp nyitnám a szám, hogy feltegyem neki a következő kérdésem, amikor ismét megszólal, azon az angyalian csengő hangján.
– Volna kedved egy kis időt eltölteni velem?
– Mire gondolsz pontosan? – kérdezek vissza.
– Arra gondoltam, hogy talán beszélgethetnénk, ha van hozzá kedved.
Szellemekre számítottam, ám ehelyett egy ilyen szépséggel hoz össze a sors.
– Szóval, szeretnél egy kicsit beszélgetni velem?
– Persze.
– De miért pont itt, és miért éjszaka?
– Mert ilyenkor minden olyan csendes, és mert… Ma még senki nem szólt hozzám, és hiányzik az emberi szó.
– Jól van, beszélgethetünk egy kicsit – mondom neki, majd leülök mellé a hideg kőre.
Eleinte végig ő beszél, elmond magáról sok olyan dolgot, amit csak a barátoknak illik elmondani, de itt és most más a helyzet.
Ahogy telik az idő, egyre jobban érzem a hideget, ahogy mardossa a bőrömet, amint a ruhám alá kúszik. Katin nem látszik, hogy fázna, és bár én sem vagyok elég melegen öltözve, nem számítottam arra, hogy az éjszaka közepén egy lánnyal beszélgetek majd a temetőben. A jó nevelés arra ösztönöz, hogy lovagiasan felajánljam neki a dzsekimet, de ő érthetetlen módon visszautasítja.
– Nem. Hagyd csak magadon, én nem fázom.
– Jól van, de azért azt megengeded, hogy kicsit felmelegítselek?
– Igen, az talán jólesne. – mondja mosolyogva.
Leveszem a dzsekimet, majd úgy terítem a hátamra, hogy az őt is betakarja, miközben átölelem őt, mert azt gondolom, hogy ez segít melegen tartani.
Így beszélgetünk még egy ideig, és közben azt érzem, hogy egyre gyengébb vagyok, rám tör az álmosság, a szemeim is majdnem leragadnak.
– Ne haragudj, de nekem már mennem kell.
– Nem haragszom. Örülök, hogy beszélgettünk.
– Én is – mondom álmatagon, amikor minden elsötétül előttem.

Amikor kinyitom a szemem csak a sötétséget látom. Fázok. Leginkább a hátam, ami a hideg kövön fekszik még most is. Felülök és körülnézek, ám a lányt nem látom. Lemászok a kőről, aztán csak állok a sírkővel szemben, és bámulok rá.

Először nem akarok hinni a szememnek, de aztán rá kell jöjjek, hogy az nem csap be. Kiver a víz, hányinger kerülget, és szeretnék mielőbb hazaérni. Már nem vagyok messze, néhány perc és a meleg szobámban lehetek.

Amikor hazaérek, az egész házban sötét van, a szüleim már biztosan alszanak. Csendben bemegyek a szobámba, levetkőzök, és megyek a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Amikor készen vagyok, és kilépek onnan, épp akkor lépnek be a szüleim a bejárati ajtón, talpig feketében.
– Hát ti? Hol jártatok? – kérdezem tőlük meglepetten.
– A Nemeséknél – mondja anya, miközben leveszi a kabátját, és felakasztja a fogasra.
– A Nemeséknél? Miért? – kérdezem anyutól még inkább meglepve.
– Te nem is tudod?
– Mit nem tudok?
– Ma volt a temetés.
– Ki halt meg?
– A lányuk, Kati. Ekkor egy kicsit megszédülök.
– A Nemes Kati?
– Igen ő.

Ettől végképp elszakad a cérna, bebotorkálok a szobámba, elterülök az ágyamon, aztán ismét csak a sötétség borul rám.