Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Egy mosolyért…
Az utca csendes és kihalt volt. Kevesen jártak már ilyenkor, a csúcsforgalom ideje elmúlt. A lassan lenyugvó Nap a ködös őszi délutánon szomorkásan bambult be a tízemeletes házak közé. Kósza szellő kergette a faleveleket az úton, amik zörögve csapódtak a járdaszegélyhez. Néhány felkapaszkodott és tovaröppent. Egy rozsdabarna színű elakadt André cipőjénél. Felemelte a lábát és útjára engedte.
Magányosan ücsörgött a megállóban. Az órájára nézett, aztán meg ki az útra. Ilyenkor, a várakozás miatt, az idő is lassabban telik, de hát a busz nem jött időben. Az a tíz perc, mióta ott állt már olyan félórának tűnt. Közben arra gondolt, hogy vajon miért találkozott ma csak olyan szomorú arcokkal. Hiányérzete volt és erős vágyat érzett arra, hogy végre lásson egy mosolygó embert.
Eltelt még néhány hosszú perc, míg végre a kanyarból előtűnt a jármű, és megtermett elefánt módjára lomhán becammogott a megállóba. Ismeretlen volt a sofőr. André gyakran járt erre, szinte minden vezetőt ismert, persze csak látásból. Néhányan szimpatikusak voltak neki, de akadt köztük, aki nem, és ha sok ideje volt, akkor nem utazott olyan busszal, amelyiket nem a kedvére való sofőr vezette. Az arcukról ítélte meg őket. Ha valamelyiknél pozitív kisugárzást érzett, azt kedvencnek nevezte el a lelke mélyén, a többieket morcnak. Néha nevetett magában a kicsinyes dolgain.
Az ismeretlen sofőrt a morcosak közé sorolta, mivel nem mosolygott. Az ajtó lassan becsukódott mögötte.
Hátra ment a buszban. Állva szeretett utazni, ha leült, akkor mindig valami kötöttséget érzett, nem érezte olyan szabadnak magát. Miközben a háttal ülő emberek tarkóját nézte, azon szokott gondolkodni, hogy vajon éppen akkor mi járhat a fejükben. Ahány ember, annyiféle gondolat.
Nem voltak sokan az utastérben. Egy jólöltözött idősebb házaspár ült elöl jobbra, az őszes hajú szemüveges nő ültében is belekarolt a kalapos, barna kabátos férjébe, mögöttük egy a mobilját babráló kamasz, fülhallgatóval a fülében, és tőle balra egy fiatal anyuka ült három, kicsit zajos gyerekkel. Mögöttük két fiatal lány, akik éppen felvihogtak valamin.
Egy perc múlva eszébe jutott, hogy nem kezelte a jegyét. Elővett egyet, de megállt a mozdulata a levegőben, mert, a busz fékezett. Megérkeztek a következő megállóba.
A középső ajtón egy nő szállt fel. André rajta felejtette a szemét. A jelenség annyira elvonta a figyelmét, hogy a kezeletlen jegyet szinte a tudata alatt visszacsúsztatta a zsebébe. A nőnek rövid barna haja volt, tökéletesen illett szép profilú arcának a vonalához. Finom rajzolatú szemöldöke alatt szomorú kék szem, szép ívű orr. Kissé duzzadt ajka testszínűre volt rúzsozva. Jól állt neki a halványzöld kosztüm, amit viselt, ahogy a magas sarkú cipőjében ott állt az ajtóban, izgatóan domborodó fenekével. Nem ült le, pedig volt hely bőven, ebből azt gondolta, hogy a következő megállónál valószínűleg le fog szállni.
Valami gondja lehetett, mert bánatosan bámult kifelé az ajtó üvegén. Vajon mitől ilyen szomorú? Mennyivel szebb lenne, ha mosolyogna.
A nő váratlanul a táskájában kezdett kutatni, majd elővette a mobilját. Megnyomott néhány gombot, valakit hívott, de nem beszélt bele, valószínűleg a másik nem vette fel. Kicsit várt még, aztán eltette a táskájába, és még borúsabb képet vágott.
Andrét kezdte bosszantani a dolog, mert ez egyáltalán nem illett ahhoz az archoz. Egyszerre csak egy könnycsepp indult el a nő jobb szeme sarkából, és a busz rázkódásától végiggurul az arcán. Közben továbbhaladtak, elhagytak egy megállót is, mert nem volt felszálló.
André arra gondolt, hogy mindig észreveszik az emberek, hogyha merőn nézik őket, ezért aztán szuggerálni kezdte a szemével, el akarta érni, hogy felé fordítsa a fejét. Egy hosszú perc is eltelt, mire végre a nő egy pillanatra hátratekintett a busz végébe. Egy tizedmásodpercre találkozott a tekintetük, aztán máris elfordult, mint aki egyedül akar maradni a gondjaival. Olyan gyorsan történt mindez, hogy esélye sem lehetett arra, hogy valami bíztató pozitív energiát küldjön feléje.
A nő a kézfejével törölte le a könnyét. Hm. Pedig reménykedett, hogy legalább egy mosolyt tud csalni az arcára. Nem sikerült. Még két megállót ment, aztán jelzett a hátsó ajtónál, hogy leszáll. A nő nem szállt le, sőt pillantásra sem méltatta, úgyhogy kissé bosszúsan lépett le a járdaszigetre.
Párat lépett a járdán, majd váratlanul az agyába villant valami, és megállt. Megfordult. Az ajtó azonban már bezárult és a busz elindult. Futni kezdett utána. Nem mérte fel, hogy a hatalmas tömeg és lóerő elleni versenyben csak vesztes lehet, csak futott, s közben a következő megállót figyelte, hogy mikor tűnik fel. A busz nyert. Előbb ért oda, de nem volt benne biztos, hogy a sofőr nem látta a visszapillantó tükörben az igyekezetét, ahogy megpróbálja utolérni. Talán tíz, tizenöt méter hiányzott a célig, az ajtó viszont becsukódott.
Most már azonban nem adta fel, sőt felszökött az adrenalin szintje. Megcsapta a versenyszellem. A csakazértis! Sportolói múlttal ez nem lehetett gond, kezdte élvezni a futást, felvett egy jó tempót. A következő megálló előtt lámpás kereszteződés volt, és a piros lámpa megállította a buszt, így kapott egy esélyt, hogy utolérje. És valóban, bár a busz kicsit előbb ért a megállóba, még fel tudott ugrani rá.
A nő viszont eltűnt a középső ajtóból! A szentségit, mormolta magában, lehet, hogy közben leszállt? Még szólt az indulást jelző csengő, s ekkor bosszúvágyón nekifeszítette a lábát az ajtónak, így az többszöri próbálkozás után sem záródott, mert erősen tartotta. Az utasok – már többen voltak – érdeklődve felfigyeltek a váratlan eseményre. Mikor látta, hogy a sofőr dühösen kiugrik a vezetőfülkéből, előrántotta a zsebéből a jegyét, kajánul vigyorogva felmutatta, bedugta a jegykezelő automatába, és lekezelte.
– Az imént elfelejtettem! Tudja, a… izé… a lelkiismeret… – mondta jól kihangsúlyozva az utolsó szót, majd leszállt, odaballagott a megállóban levő kukához, összegyűrte a jegyet és beledobta. Aztán elindult visszafelé nyugodt léptekkel, miközben magán érezte az utasok tekintetét.
A busz végénél, az utolsó ablaknál önkéntelenül benézett. És ott ült akit keresett! Tekintetük találkozott és látta, amint az nő arcán szétterül a mosoly, olyan gyönyörű volt, szinte átfénylett az ablakon! Egy pillanatra megállt, visszamosolygott rá, aztán most már lazán, elégedetten fütyörészve ballagott tovább.
Mikor egy pillanatra hátranézett, látta, hogy a sofőr még mindig ott áll a busz mellett a nyitott ajtónál, és értetlen arccal, bambán bámul utána…
