Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Egy a sok közül
Az ipari parkban mellettük működő mindkét cégnél karnevál dübörgött. Repesztette a füleket a techno, gyülekeztek a maszkos, rendhagyóan alul- és túlöltözött urak, hölgyek, nem binárisok. Ő meg a halasi boltjuk lefagyott pénztárgépével küszködött. Táv hibaelhárításban. Miközben a kasszásnő telefonon percenként kérdezte, mikor lesz már kész. Mert a vevők ráborítják a pultot. Ami persze durva túlzás. Lehet így a munkára koncentrálni? Péntek dacára, amikor a munkaideje rég lejárt? És akkor még nem is csevegtünk arról, hogy egész idő alatt az ajtóban álldogált a türelmetlenség szemvillanásait küldözgetve felé az egyik területi vezető, hogy sürgősen nyomtasson neki ezer címkét. Ezt a nyomást nem bírja sokáig. Miért nem lehet a melót emberségesebben szervezni, mint más cégeknél?
A rendszergazda-állásinterjún kedvesek, előzékenyek voltak. Eleinte a szexi háeres kérdezgette. Majd bejött a napfényes terembe két vállalkozó kinézésű férfi. Távozásuk után sejtelmes mosolyba bugyolálva közölte a háeres: maga a tulaj és a kereskedelmi igazgató volt kíváncsi rá. Mert ő viszi a prímet az addig meghallgatottak között. Húh, milyen büszke volt magára! Rugalmas munkaidőt, versenyképes javadalmazást, csapatépítési mítingeket előkelő üdülőkben, szolgálati autót ígértek. A kereskedelmi igazgató kimutatott az udvarra, ahol sorban álltak az elektromos járgányok: az a fehér rád vár. Villanyszámla támogatást is adunk. Alig hitt a fülének. Hatvan kilométer oda-vissza nem a világ, négysávos út, száz a megengedett sebesség. De nem mindegy, hogy a saját kocsidat koptatod, vagy a cégét. Az előző munkahelyén, ahol akkor még fel sem mondott, a minimálisan fizetendő tizennyolc forintos utazási hozzájárulást is megtagadták. Nincs rá keret, értse meg. Meg is mondta, amikor kilépett: még én fizettem, hogy gályázhassak nektek. Nem tetszett a vezetőnek, kezet sem fogott, kiment, bevágta az ajtót.
Hárman voltak rendszergazdák a cégnél. Három megyében tizennyolc bolt digitális kütyüit felügyelték. Hármójuk közül a főnököt home office-ban alkalmazták, csak akkor látták személyesen, ha nagy baj volt valahol, amit ők nem bírtak megoldani. Közvetlen kollégája, Ábel, akivel egy konténerben nyelték a légkondis levegőt, szívélyes volt, minden tudását megosztotta, míg ő is felveszi a ritmust. Furcsa gyerek, Angliát, Írországot is megjárta. Elvarázsoltnak, egyben elveszettnek tűnt. Harminckét évesen a szüleivel élt, talán még sosem volt nővel. Az is megfordult Zsolt fejében, hogy ő „más”. De a lényeg, hogy jószívű, segítőkész. Csak ajtaja volt a konténernek, ez kissé zavarta. Előző munkahelyének első emeleti ablakából panorámás kilátás nyílt az alföldi városkára. Klausztrofóbiás leszek? – nyilallt belé egyre gyakrabban. Sokszor a szendvicsét bekapni sem volt ideje. Míg kiment a vécére, már hárman várták cigizve az ajtóban, megoldandó problémákkal.
Egy darabig úgy állt a dolgokhoz, hogy minden kritikus helyzetből tanul valamit. Aztán a vezetőjük összebalhézott a tulajjal, és felmondott. Az okra nem derült fény. A meghirdetett állásra jelentkezők nem bírták a gyűrődést, vagy hamar átlátták, mi vár rájuk, pár nap alatt besokalltak. Minden krízist kettőjüknek kellett orvosolni. Ha meghaladta tudásukat, az ugyanabban az ipari parkban működő informatikai cégtől rendelte meg a tulaj a szakembert, persze kétszer-háromszor annyiért, mintha saját emberei oldották volna meg. Dühében azzal vádolta őket, hogy munka helyett aktokat kukkolnak az interneten. Mindketten a felmondás gondolatával kacérkodtak, már fennhangon is. Ábel Pesten szeretett volna elhelyezkedni, többször volt interjún, de valami miatt nem sikerült neki. Napról-napra bizonyosabb lett, megrogynak a négy-öt emberes terhelés alatt.
Hamar kiderült, hogy a rugalmas munkaidő azt jelenti, hétvégén, ünnepen is rendelkezésre kell állni. Míg hárman voltak, még tűrhető volt, hogy háromhetente szombat-vasárnap a vécére is magával hordta a céges mobilt. Amikor ketten maradtak, az állandó készenlét rémálommá vált. Az első utaláskor kiderült, szakmunkás minimálbérre lett bejelentve. Ez csak a próbaidőre szól, vigasztalta a háeres. Aztán a negyedik hónapban mindössze ötvenezret emeltek a szakmunkás minimálbéren, ezt nevezték versenyképes javadalmazásnak. Számonkérte, hogy céges autót is ígértek. A háeres szembesítette a tulajjal, aki sértődötten közölte, rosszul megy az üzlet, összébb kell húzni a bagariát. Hiába emlékeztette a háeres csaj: tudod, megígértük. Amikor másnap a tulaj új Mercedesén gurult be a céghez, s dicsekedett, hogy milyen újszerű technikai megoldásokat kínál a kocsi, Zsolt besokallt. Elhatározta, megfenyegeti a vezetést, ha nem változtatnak, felmond. Kereste a háeres csajt. Már kilépett, a tegnapi volt az utolsó felmondási napja. Hogy lehet, hogy nem jelezte távozását? Azt hitte, jóban vannak.
Váratlanul meglepte a céget a NAV. A tulaj állítólag külföldön tartózkodott, Romániában és Szerbiában is voltak érdekeltségei. Felesége, akivel már nem élt együtt, bezárkózott az irodájába. A dolgozók nem tudták mi legyen, meg volt tiltva, hogy önállóan tegyenek bármit. Az ellenőrök fenyegetőztek. Egy idő után a hölgy bájos mosollyal előbújt, valami félreértésről motyogott, utasította az alkalmazottakat, működjenek együtt a navosokkal. Zsolt észlelte, kollégái be vannak tojva. Mintha szájzár módba kapcsolt volna mindenki. Nyilván, van mitől tartani, az utazási hozzájárulást ő is készpénzben, zsebbe kapta. Elkérték a belépőket a gépekhez, mindent átvizsgáltak, a könyvelés adatait letöltötték. A vizsgálat eredményéről a dolgozókkal semmit sem közöltek.
Rövidesen felmondott a könyvelő, aztán a könyvelő helyettese. A bérszámfejtő hölgy is kilépett. Pletyka indult, hogy a tulaj csődeljárást fog kérni saját cége ellen. Ábel hivatalosan bejelentette, felmond. Közben folyamatosan hirdették a megüresedett állásokat. Új háerest nem kaptak, a tulaj maga, meg a felesége, aki igazgatót játszott, vizsgáztatták a fényes állásokra áhitozókat. Mert a neten minden olyan ígéretesnek, olyan reményteljesnek tűnt. Ábel beteget jelentett. Zsolt egyedül maradt.
Dadogni kezdett. Észrevette, hogy feszült helyzetekben remeg a keze. Aztán a szempillája is rebegésbe fogott. Mint egy picsogó aggszűz az első randi előtt, gúnyolódott saját magán. Elfelejtett elmenni a gyerekért az iskolába. Leordította a feleségét, minden semmiségért. Tanácsot kért tőle a kislánya egy számítógépes feladathoz. Elhajtotta, rá se bír nézni a gépre. Kisfia panaszkodott, hogy semmi sem működik: a bicajom gumija kilyukadt, az elektromos autóm nem indul, a rendőrautóban lemerült az elem, s te mindenre azt mondod, majd megoldom. De sosem oldasz meg semmit!
Ez fájt. Meggyőződésévé vált, hogy a céges mobilja megfigyeli. Más szakember híján, munkaidő után és minden hétvégén készenlétben kellett állnia. Gyakran elaludt a laptop mellett. Éjszaka meg persze nem jött álom a szemére. Ha mégis elnyomta a buzgóság excel-táblázatok vonultak kivont szuronnyal vele szembe, kábelkötegek csavarodtak a végtagjaira, hogy a menekülést megakadályozzák. Ez így nem mehet tovább, fogalmazódott meg benne a lázadás. Ahogy hazaért, kivitte a házból a mobilt, betette egy kartondobozba, s bezárta a padlásfeljáróba. Vasárnap elvitte a családot Hollókőre, a céges mobilt otthon hagyta. Hétfőn oroszlánszájjal várta a tulaj, hogy micsoda dolog ez, két üzletet be kellett vasárnap délben zárni, mert a pénztárgép bemondta az unalmast, ő pedig elérhetetlen volt. Micsoda kár, micsoda kár! Levonom a fizudból! Ami gyakorlatilag nincs, reagált ő csendesen. Bocsika, holnap felmondok.
Még aznap délután bekérték az igazgatói irodába. A tulaj felesége a férje nevében, aki valójában már nem volt a férje, kedvesen érdeklődött, mi az a pénz, amiért maradna. Számolják ki, mennyi a felmondási idő, mennyi szabadság jár neki, azalatt eldönti, marad-e vagy sem. Pedig már eldöntötte. Tartott tőle, hogy kap egy újabb hangzatos szóbeli ígéretet, ami semmire sem kötelez. Előbb-utóbb majd csak találnak szakembert, s őt mondvacsinált ürüggyel kirúgják. Persze a gyanújáról mélyen hallgatott. Már csak azért is, mert erre az eshetőségre sokat tapasztalt anyja figyelmeztette: Te számukra nem vagy ember, rabszolga vagy, egy a sok közül. Ő maga ekkora aljasságot, ekkora képmutatást nem feltételezett senkiről.
Ahogy megkapja a papírokat, bejelentkezik az enefeszhez, a biztonság érdekében. A civijét elküldi minden érdekesebb hirdetésre. Másfél éve lépett ki a közalkalmazotti státuszból, jobb kereset reményében. Azt tapasztalta, ugyanannyi pénzért kétszer annyit kell harcolni az úgynevezett versenyszférában, megbecsülés nincs, emberi méltóság kuka, kiszolgáltatottság ezerrel. De nem adja fel. Lehet, ő is hibás, túlságosan elkényelmesedett, elurasodott. Össze kell szedje magát. Máris talált néhány ígéretes hirdetést. Bel- és külföldön kamionosokat keresnek. Roboghat az Alpokban, miközben kedvenc zenéit hallgatja. Megteheti, van E és C kategóriás jogosítványa. Hétágra süt a nap, szikráznak a havas hegycsúcsok. Gyönyörű tájakat ismerhet meg, és megfizetik rendesen. Igaz, napi kilenc óra vezetés egy szünettel negyven tonna kockázaton lovagolva. Plusz le-fel rakodás, 3-4 óra minimum. Hetente, vagy két hetente egyszer alszik otthon. S akkor már az a pénz nem is olyan sok. Aztán IT menedzser asszisztensi állás nemzetközi cégnél. Otthonról is lehet dolgozni. Szolgálati kocsi, versenyképes fizetés, bónuszok, továbbképzési lehetőség. Ezt mintha olvasta volna már valahol. De legalább lehet megint álmodozni.
