Csak írja alá a lap alján!
Csak írja alá a lap alján!
Ilidža, Szarajevó zsupa, 2308 április…
A négy K-26 típusú harci helikopter a mező felett körözött. Jahic zsupán annak ellenére, hogy számtalanszor hallott már mendemondákat a repülő bestiákról, szájtátva bámulta a légi bemutatót. Ilidža népe szintúgy kíváncsian bámulta az acélszörnyeket, az asszonyok Allahhoz fohászkodtak kegyelemért, a keresztény negyed kalmárfeleségei ujjal mutogattak a kék égre, Jusuf Jahic pedig megátkozta azt a lassan nyolc évvel ezelőtti napot, amikor kikiáltották minden szarajevói, muzulmán és keresztény zsupánjának, a Trebevictől az Igmanig. Allah a legnagyobb, mondta akkor, mint írástudó nagygazda, igyekezett bölcsen vezetni a népét. A helikopterek egyre alacsonyabban repültek, már maga is látta azokat a puskacsöveket, amikről annyit meséltek neki a keletről kereskedni jövő szerb kalmárok és mesteremberek. Jahic minden meghallgatás után magában kinevette a hallottakat, mert repülni csak Allah és angyalai tudnak. Tavaly, amikor a Mostar felől nyomuló ellenség először lebombázta a Medencét, Gorenc, a szlovén követ annyit mondott:
– Léghajó.
Nekik is van néhány ott messze északnyugatra és ha ezt vagy azt megengedi, a Főtanács segít szerezni egyet Szarajevónak is. Ilidža városa azóta majdnem leégett, a fegyveresek fogynak, Hercegovina-Montenegro pedig közeledik, a hírek szerint döntő rohamra készülnek a hegyek között, és akkor újra eljön az a hatalmas léghajó, hogy az égből vadássza le a túlélőket. A mellette álló kopasz, magas nőszemély elégedetten fonta össze a karjait a mellkasán. Ezredes, mondta magáról, ugyanolyan piszkosszürke felöltőt és nadrágot – Allah kegyelmezz – hordott, mint a férfiak, akik kérdés nélkül ugráltak a parancsára. Gorenc követ és kísérői kék gúnyát hordtak magukon mindig, a mostari hódítók sötétzöldet. Jahic elgondolkodott már korábban, hogy a hitetleneknek biztos valamiféle mániája ez az egyforma ruházkodás. Barbár dolog, az ember alig tudja, kivel beszél, gondolta nem egyszer még régebben.
– Nos, zsupán uram, mi a véleménye?– kérdezte az ezredes. Ő is, emberei is, a keleti szerbek nyelvén beszéltek hozzá, de a napokban Momo, az egyik szolgája azt súgta neki, hogy a magyarok ugyanúgy beszélik a rigómezeiek nyelvét is, de nem tudta megmondani, milyen okból szóltak ezek a hitetlenek a skiptárok szavaival. Hallotta őket egymás között társalogni, és megállapította, hogy hiába nevezik magukat aggódó szomszédoknak, semelyik közeli nép beszédére vagy az egész balkánon ismert kalmárszerbre sem hasonlít a nyelvük. Messzi népek voltak, minden porcikájuk messzire volt a szarajevóiaktól, pedig azt mondták, a Krivaja folyóig tart az országuk.
– Egészen hihetetlen! – ismerte be Jahic – Mit várnak a segítségükért?
– Mindent írásba foglalunk!– mosolygott az ezredes – Ha uraságod is elfogadja, a Forrásnál várja a tábornok úr, és megegyezünk. A harcjárók és a helikopterek akár holnap napfelkeltekor elkezdhetik felszabadítani a zsupát. Közös az ellenségünk, és Királyunk szívén viseli a kedves szomszédaink sorsát.
A helikopterek egy utolsó kört tettek, majd elrepültek északkelet felé. A zsupán egy bólintással elköszönt, és szolgái kíséretében visszalovagolt a városba. Ilidža központjában izgatott jövés-menés volt annak ellenére, hogy bármelyik pillanatban feltűnhetett az égen az a léghajó. A Palota földszintjén szolgák sürögtek-forogtak, a zsupán ingerülten küldte ki a többségüket. Momo, aki jobban hallgatózott mindenkinél, csak akkor kezdett halkan beszélni, amikor a Palota nagyterme kiürült.
– Gorenc üvöltve toporzékol – kuncogott a vékony fiú. Apró, tizenkét éves fiúcska volt, egy mosónő fattyú gyereke. Keresztény mosónő, akit Jahic jobban, sokkal jobban ismert a többi szolgalánynál. A fiúcskának ugyanolyan sűrű és göndör haja volt mint Jahicnak volt, amikor maga is csak tizenkét esztendős volt. – Követeli, hogy beszéljen vele uraságod, nem hajlandó addig elmenni a keleti kapuból.
– Szólj Erminnek, hogy zavarják el erővel! – parancsolta a zsupán határozottan – Ez a bolond ma egyáltalán nem hiányzik. Leszeded még ma a csizmámat, vagy orrba rúgjalak?
A fiú két mozdulattal lehámozta ura lábbelijét, és egy kényelmesebb nyúlszőr kalucsnit adott rá a bőrcsizma helyett. Indult is a csizmákkal a dolgára, de Jahic még utánaszólt:
– Kerítsd elő Maric uraságot a gyehenna tüzéről is, és küldd ide azonnal!
– Birkaszar uraság az istállónál okádik – nevetett a kölyök, Jahic pedig maga is elfojtott egy kacagást. Mohammed talán a saját fia, talán másé, ha biztosan a másé lenne, megveretné vagy megégettetné a nyelvét az ilyen beszédért. Viszont igaz, ami igaz, Maric eszes ember volt, de büdös mint a birkaszar. Perceken belül be is lépett a nagyterembe, és illedelmes távolságot tartva hallgatta ura szavait. Jahic így is szédült a szagától, amihez még a keresztények mérgének, a gyümölcsszesznek a kellemetlen bűze is társult.
– Ha nem innád azt a húgyot egyfolytában, hitetlen pondró, magad is láttad volna. „Helipokker” vagy ilyesmi, ezt a szót használta a némber. Kicsik, sokkal kisebbek mint a léghajó, de az ezredes magabiztosan mondta, hogy ezek a „heli”-akármik könnyen legyőzik.
– A szerbek is ezt mondták, uram. Szent Györgyre esküdött mind a négy, akiket kikérdeztem. Annak a marha szlovénnak az egyik embere meg azt mondja, a messzi nyugati vizeken a vatikáni hajókat is szétlövik ezekkel.
– És a többi dolog amit állítanak? Mondtak annyi mindent, nagy meséket.
– Nem mese az uram – mondta Maric határozottan – Egy Savic nevezetű féllábú senkiházi azt mondja keleten élt, és kétszer is látott olyan harcjárót, pont olyannak mondta el, mint a magyarok. Nem gőzgép hajtja, nem ló húzza, némelyik ágyúval is fel van szerelve. De azt is mondta, a katonáik lótestű-szamárfejű bestiák hátán ülve átgázolnak hegyen-völgyön, szakadékon, folyón. Öszvérnek nevezik, a szerbek szerint valami boszorkányság útján tudják tenyészteni őket. Akik lovagolják ezeket a dögöket, a hegyi-csatárok. Állítólag a legnehezebb terepen is átgázolnak, de ha harcolni kell, akkor leszállnak azokról az öszvérekről. Egy szál bottal fel tudnak gyújtani egy falut, egy másik bottal napvilágot csinálnak a legsötétebb éjszaka közepén, a puskáikkal nyolcat is lőnek egy töltéssel. Így mondta.
– Badarság! – legyintett Jahic.
– Nem hiszem uram. Ez a Savic retteg tőlük, pedig nem mondta, hogy bántották valaha is. Egy másik keleti szerb szerint van egy völgy, abban egy nagy város, Szokje, vagy mi a neve. Ötször többen lakják mint Ilidžát, vannak ott mindenféle népek, bolgárul, meg skiptárul, meg zsidóul is beszélnek ott, de a magyarok uralkodnak mindenki felett. És mondtam a szlovént, aki látta a repülőmasinákat, na az teljesen biztos benne, hogy a magyarok már várost építettek a Krivaja partján. Ráma megyének hívják a földet a Száváig.
– Ezek a magyarok keresztények? – váltott témát a zsupán, mert nem akart több rémisztő mesét hallani.
– Láttam őket disznót enni, és a boruk igen finom. Nem muszlimok és nem is zsidók, de a szlovén szerint gyűlölik a vatikániakat. Őszerinte nem keresztények, hanem istentelenek. De Savic szerint hasonlóan imádkoznak mint mi… vagyis amint a kroátok, de nincsenek ott papok, nem harangoznak. Nem tudom biztosan, mi az igazság.
– Mit gondolsz, megmentenek minket? Kétezer kroát már a hegyekben tombol, és kelet felől is közelednek.
– Azt elhiszem, uram, hogy képesek rá, elég erősek. A kérdés, mit akarnak cserébe?
Jahic nem akarta elmondani, hogy nem méltatták előzetesen tájékoztatni, és nem akarta megvitatni, hogy nincs alkupozícióban, mert a magyarok segítsége nélkül 2-3 nap múlva megszűnik a Szarajevó zsupa, és valószínűleg Birkaszar ugyanolyan halott lesz mint ő maga, ezért elküldte valami indokkal a városba Maricot, ő maga pedig szolgákat hívatott, akik díszes ruháiba öltöztették és felnyergelték a lovát.
Hat testőre kíséretében kényelmes lépésben egy bő félóra alatt odaért a Forráshoz, ahol a magyarok vezérei letáboroztak. A kopasz ezredesen kívül nem látott másik nőt, ellenben ezek a katonák sötétzöldbe öltöztek, a zsupán nem is tudta megmondani, hogy a fák között húsz, vagy csak hat katona játszott egy fakockával. Az ő legényei is puskát viseltek, de rongyos hegyi útonállónak tűntek a magyar katonák mellett. Nem sokkal az első őrposzton túl pedig maga is meglátta a szamárpofájú, lótestű hátasokat. Vagy kéttucat öszvér legelészett egymás mellé kikötve, csúnyának találta az állatok kinézetét, de semmi ördöngösséget nem talált rajtuk. Az állatok kisebb termetűek voltak mint az ő lovaik, de minden porcikájuk erőtől duzzadt, az azokat megülő katonák pedig láthatóan szeretettel gondozták. Nincs itt semmilyen bűbáj, csak Birkaszar részeges fejében gondolta a zsupán tenyésztik, ahogy mi a kecskéinket, méghozzá igen ügyesen!
A legnagyobb sátor felé vette volna az irányt, amikor a háta mögül valaki a nevén szólította. Gorenc, a szlovén követ vágtatott az őrposzt irányába, a magyar katonák rákiabáltak a saját nyelvükön, de a szlovén nem lassította le a hátasát. Az őrök fél térdre ereszkedtek, és a vállukhoz emelték a puskájukat. Elhangzott egy újabb, a zsupánnak értelmetlen mégis egyértelmű felszólítás. Ha a szavak nem is, a gesztus mindent elmondott, „állj, vagy lövünk!”. Jahic szurkolt, magában bíztatta a magyarokat, szabadítsák meg a nyűgjétől a varázspuskájukkal, amikor egy ismerős női hang hallatára az őrök leeresztették a fegyvereiket. Az ezredes kopasz fején megcsillant a kora délutáni napfény, gúnyos mosollyal fogadta a beügető szlovén követet, akit a vad balkáni vidék kalmárszerb nyelvén fogadott.
– Gorenc követ, ha jól tudom! Nem vagyok köteles elfogadni a megbízólevelét, és figyelmeztetem, hogy jogomban áll lelövetni!
A követ megértette az ezredest, de makacsul elfordult tőle, és a zsupánhoz kezdett beszélni a sokkal kellemesebben hangzó szarajevói szerb szavakat használva.
– Zsupán uram! A Szlovén Nagytanács nevében tiltakozom a Magyar Honvédség jelenléte ellen. Szlovénia háborúban áll a Magyar Királysággal. Hazámra nézve sértő a beavatkozásuk, és nem tanácsolok velük semmiféle szövetséget.
Jahic látta, hogy a szlovén nem egyszerűen retteg. A halált, a pusztulást látja a magyarokban, és valószínűleg nem parancsra, pusztán indulatból cselekedve kapott lóra, hogy kövesse őt.
– Köszönöm, követ – mondta a zsupán színlelt közönnyel – de tizenegy hónapja ígért szlovén segítséget, modern fegyvereket. Azt ígérte, hajót meneszt az ellenséghez, és a szlovénok közvetíteni fognak. Kaptunk hetven puskát, rég elfogyott már a belevaló golyó. Semmi más nem történt, a kroátok itt vannak a nyakunkon. Mit vár tőlem mégis?
– Ők sokkal rosszabbak! – üvöltötte a követ – Ők a valódi ellenség! Szarajevónak, Hercegovina-Montenegronak és Szlovéniának együtt kell fellépni ellenük a Balkánon, vagy mindhárom népnek vége!
Az ezredes megfogta a zsupán kantárszárát és kezet nyújtott, hogy segítsen leszállni, közben mosolyogva a zsupánhoz szólt.
– Gorenc követ arra utal, hogy nem egész fél éve Szlovénia megtámadta az Isztriai-félszigetet, és háborút robbantott ki ezzel a népeink között. Illetve arra, hogy Szlovénia teljesen jogtalanul hosszú évtizedek óta jogot formál több más magyar területre is. Azért sértő a jelenlétünk, mert a puszta létünk akadályozza a szlovénok nagyhatalmi álmait.
– Igaz ez, követ? – kérdezte visszafordulva a zsupán.
– A magyarok provokálták ki a támadást! – erősködött Gorenc – Három irányból kerítették be a hazámat! Minek telepítettek sereget az Alpokba? A vatikániakat is megtámadták, erről beszéljen velük!
A zsupán hajlott rá, hogy higgyen a követnek, ettől függetlenül sem volt semmiféle választása.
– Maguk nem segíthettek. Senki más sem segíthet, követ! Senki sem rohan a kroátokkal verekedni.
– De ez nekik csak ürügy – a követ szinte sikított – megszállják a földjét, ugyanolyan hódítók ezek mint a kroátok! Jól jegyezze meg, zsupán, szörnyű sors vár magukra, szolgák lesznek mint a salzburgiak!
– Salzburgban a múlt hónapban épült az első saját léghajókikötő! – mondta egy férfi, aki a nagy sátorból lépett ki. Jahic megint elcsodálkozott, mert ez az ember se nem szürkét, se nem sötétzöldet viselt. Fekete csizmát, hasonló nadrágot és hófehér inget viselt, olyan ragyogó fehéret, mint a friss hó – Emellett gyárak, kereskedelmi telephelyek létesültek, a lakosság száma folyamatosan nő. Ez lenne a szörnyű szolgasors? A szlovénok csak ígérgettek maguknak, mi cselekedni akarunk!
– Aztán majd nem lesz földjük, nem lesz otthonuk, nem lesznek csak szolgák a saját hegyeik közt – replikázott Gorenc. Talán ősz haja miatt is, de a feje szinte világított, annyira elvörösödött.
– Ó, így csak azok járnak, akik fegyvertelen magyar hajókat süllyesztenek el – mondta kedélyesen a fehéringes férfi – Kérem, zsupán uram, jöjjön utánam a parancsnoki sátorba, a tábornok úr szeretné mihamarabb megállítani a kroátokat, csak néhány aláírás hiányzik. A szlovén követ úr pedig máris távozik, tudja, mi nem szoktunk tárgyalni háborús agresszorral. A katonáim eltávolítják a táborból, és ha kell, ehhez erőszakot alkalmaznak! Minden jót, követ uram!
Gorenc tiltakozott volna, de két nagydarab zöldruhás lerántotta a nyeregből, majd a földön, a lábainál fogva húzták, egyenesen a város irányába. Jahic követte a fehéringest a sátorba. A kopasz ezredes mellett egy öregember állt szénfekete ruhában, ő lehetett az a tábornok – jelentsen ez akármit is – odabenn olajlámpák világítottak, és kényelmes székek álltak egy nagy faasztal körül. A fehéringes bólintott a tábornoknak, aki a kopasz nővel együtt leült, majd a zsupánt is hellyel kínálta magukkal szemben.
– Takács ezredes asszonyt ismeri, bemutatom Kéry Levente tábornokot, a Ráma-Szlavónia Honvédhadsereg főparancsnokát! – az öreg hanyagul bólintott egyet – Én hejczei Hornyai Pál báró vagyok, Ráma megye rogánya és őfelsége VI. József király különmegbízottja. A királyi tanács szomorúan értesült Hercegovina-Montenegro tavaly óta szünet nélkül tartó agressziójáról. Most, hogy sereggel vonultak fel, jó szomszédi kötelességünk felajánlani a katonai segítséget. A tábornok úr elkészítette a tervet, és amennyiben uraságod ezt helybenhagyja, garantáljuk, hogy öt-hat napon belül teljes stratégiai győzelmet aratunk!
Ez a rogány, aki kétségtelenül szép, nyugatszerb szavakkal szólt, de Jahic sok mindent nem értett a beszédéből. Először hallotta azt, hogy agresszió, báró, stratégia, de valamennyire ki tudta következtetni a soknevű fehéringes ember mondandójának lényegét.
– A szlovénok ígérgették, hogy beszélnek velük, hogy ne harc legyen, hanem szövetség, kereskedelem. Maguk meg azt mondják, pár nap alatt elverik őket. Biztos ez?
– Egészen biztos! – mondta a báró, majd az öregemberhez szólt – Tábornok!
Nem tudta, mi az a rogány meg tábornok, de a fehéringes itt a főnök, gondolta Jahic, valami král féleség lehet, mert még az öregnek is parancsolgathat. Messzi népek ezek. A tábornok egy nagy papirost vett elő, amire egy furcsa térkép volt rajzolva. Mély hangon a saját nyelvén kezdett szólni, a kopasz nőszemély szerbül fordított. A makedóni kalmárok szokása volt az ilyenforma tárgyalás, de ők legalább férfiakat, leginkább zsidókat hoztak magukkal tolmácsolni.
– A városukat nem érdemes nagy erőkkel védeni, mert nyitott, itt az ellenség kihasználja a létszámfölényét! – fordította a tábornok szavait az ezredes – A négy helikopterünk azonnal kész megindulni. A felderítés szerint egy kisebb lovascsapat Montenegro felől közelít, a nagyobb erők Mostar irányából támadnak, ahogy ezt tudjuk. Egyik gépünk megindul, és igyekszik visszakergetni a lovasságot Montenegroba, a hegyi-csatár csatlakoznak a szarajevói erőkhöz. A célunk, elsőre kiszorítani a hegyek közül az ellenséget, és minimum egy merev frontvonalat tartani amíg megkapjuk az erősítést Rámabricskről, ez nagyjából 3 nap. Ezután az egyesített sereg felmorzsolja a támadók erőit.
– Mi lesz, ha hozzák a kroátok azt a léghajót újból? – Jahic sosem felejti el az égő város látványát, pedig csak kétszer húzott el felettük az a nagy hengeres gépsátán – Legyőzik ezek a helik az égben?
– Könnyű célpont a pilótáimnak – mondta az ezredes mosolyogva, ezúttal magától, majd lefordította a tábornoknak is a szavait. Az öregember nagyot nevetett.
Ezek tudják, hogy nyernek, gondolta Jahic, egy picikét sem félnek, a kroátok pedig vagy hatezren vannak.
– Mit jelent az, hogy erősítés? – kérdezte végül. Sok furcsa új szót hallott pár perc alatt, de ennek nem találta meg a szarajevói értelmét.
– Tízezer fegyverest – felelt a fehéringes – Pontosabban hatezer lovas és négyezer hegyi-csatár áll indulásra készen. Hoznak három ágyút is. De uraságod engedelmével sürget az idő, már csak pár órányi gyalogútra van az ellenség, és a harcosai fogynak. Csak uraságodon múlik, mikor avatkozzunk közbe!
Jahic nagyot sóhajtott.
– Mi az ára a segítségnek?
A rogány intett a tábornoknak, aki összetekerte és elvette az asztalról a térképet. Helyette a fehéringes vett elő két másik papírt. Az egyiken a saját nyelvén volt írás, a másikon szerbül.
– Úgy értesültem, uraságod tud olvasni, kérem nézze át a szerődést! – mondta a fehéringes.
– Nem túl jól – hazudta a zsupán. Szerette volna a rogánytól hallani, azt mondja-e, amit a králja papírra vetett.
– Először is, a Magyar Királyság a mai nappal, 2308. április 11-én Védelmi Megállapodást köt Szarajevó zsupa biztonsága, földjei és hegyei, folyói és vizei védelmére határozatlan időre. Ennek értelmében:
1. Szarajevó zsupa vállalja, hogy a mostani, és az elkövetkező honvédelmi harcokban részt vesz, fegyvereseit a Ráma-Szlavónia Honvédhadsereg parancsnoksága alá helyezi
2. A Magyar Királyság Ráma-Szlavónia Honvédhadsereg helyőrséget, és hadicélú helikopter fel és leszállóteret, illetve hadi és polgári célú léghajókikötőt épít Ilidža városától 8 magyar mérföldnyire északnyugatra.
3. Szarajevó vállalja, hogy magyar mintára saját Honvédhadsereget állít ki, összesen 1600 főnyi állománnyal, saját helyőrséget épít vagy építtet ugyanúgy Ilidža városától 8 magyar mérföldnyire északnyugatra.
4. Szarajevó vállalja, hogy jelen harci cselekményekre további ezer főt biztosít egy napon belül.
Jahic szívverése felgyorsult. Gorenc nem hazudott, idejönnek ezek a magyar katonák, és tartósan betanyáznak a régi város helyére. A fehéringes csak sorolta és sorolta tovább a pontokat. Jönnek a magyarok bányát csinálni. Jönnek, és maguk közt elosztják a gazdátlan földeket, legelőket. Jönnek a mesteremberek vagy kik, és vas meg faholmikat csinálnak, meg olyan furcsa magyar ruhákat szőnek. Ha lenne még egy napja – gondolta, meghallgatná, mit akarnak a kroátok, melyik hódító lenne a kegyetlenebb. A távolból robbanás hallatszott. Közeledik a léghajó és bombázza szarajevó ifjait akiknek volt, hogy csak furkósbot jutott fegyverül.
29. Végezetül, Szarajevó zsupa vállalja, hogy minden, keleti és északi irányból a földjére menekülő muzulmán embert befogad, munkát, hajlékot biztosítani törekszik a részükre – fejezte be a felsorolást a báró, majd kérdőn nézett a zsupánra.
– Ezek a feltételek! Úgy hallom, közeledik a léghajó, zsupán! – ujjával az ég felé mutatott – Ha úgy kívánja, öt perc alatt felszállunk és megszabadítjuk tőle.
A zsupán a papírt, az írást nézte és szomorúan válaszolt.
– És akkor ugyanúgy meghódítanak, mint a kroátok, csak nem léghajóval, hanem cifra írással, igaz?
A fehéringes hátradőlt a székében és elmosolyodott.
– Hallott a kroátok vallásáról uraságod?
– Keresztények, tudtommal.
– De nem úgy keresztények, mint a maga szarajevói jámbor iszákosai – hogy szavait nyomatékosítsa, a fehéringes, aki rogány, meg báró, meg biztos, kopogtatni kezdte az asztallapot. Újabb dörgés hangzott, még közelebbről – Katolikusok! A Vatikán vallását követik. Megjegyzem, a szlovén barátai is katolikusok. Ugye a vatikáni papokról, és cselekményeikről azért már hallott ezt meg azt?
Ugyan a zsupán nem értette, mi az, hogy cselekmény, de azt sok kalmártól, szerbtől meg makedónitól hallotta, hogy a vatikáni papok még a keresztény balkániakat is ütik-verik, elveszik a földjüket, megszabják mikor ehetnek-ihatnak, ki kivel hálhat. A zsidókat és a muzulmánokat elkergetik, ha nem állnak át a vallásukra, és megölik ha nem akarnak vagy nem tudnak elmenekülni. Több tízezer muzulmán, tizenöt-húszezer keresztény szarajevói hova meneküljön? Északra a magyarokhoz, ott aztán élhetnek szintén magyar urak alatt, csak rosszabbul, mintha aláírná a szerződést. Keletre a Vad Balkánra, ahol se isten, se törvény nincs, a szerb falvakat a rablók, a rablókat a magyar hegyi-csatárok üzik egyfolytában azokon a ronda szamár-lovakon. Rigómezőre? A skiptárok ugyanúgy a kroátok szolgái, ugyanaz a sors várja, ha itt most elutasítja a magyarokat.
– Mi, magyarok nem foglalkozunk azzal, ki hogyan és kihez-mihez imádkozik – mondta a báró – Amíg a szerződést mindenki betartja, a mindennapokban észre sem fogják venni, hogy itt vagyunk! Élhetnek úgy, mint eddig, sőt jobban, gazdagabban. Válasszon, zsupán uram, de gyorsan!
Jahic elmormolt egy imát, Allah segítségét kérve, majd a fehéringes szemébe nézett.
– Kérem! – nyögte – Kérem, segítsenek rajtunk!
– Jól döntött! – intett a tábornoknak, aki korához képest fürgén felpattant, majd a kopasz asszonnyal a nyomában kirohant, és parancsokat ordibált a katonáinak. A fehéringes tollat és tintatartót nyújtott át Jahicnak, és a két lap aljára mutatott. – Itt írja alá!
Mire a papírokat szignálták, felzúgtak a helikopterek. A hegyi-csatárok is felültek azokra a boszorkányosnak mondott, de igencsak közönségesnek kinéző öszvéreikre és mindenféle habozás nélkül megindultak arra, amerről a kroátok szorították a szarajevóiakat. Idegen emberek, idegen földön, nem is akartak ennél többek lenni, mégis úgy mozdult meg mindenki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne nekirontani hatezer kroát katonának. A hangok, a fegyverek hangja volt, mégis a legfélelmetesebb. Három repülő szerkezet a léghajó irányába tartott, mégis a negyedik, ami Montenegro irányába repült, tüzelt elsőként a hegyek felől lopakodó ellenséges lovasokra. Több tucat, sőt több száz dörrenés pár lélegzetvételnyi idő alatt, miközben alig pár órája, amikor a mező felett parádéztak, a zsupán látta, hogy csak egyetlen jókora puska csöve meredt a géprondaság orránál előre. Nem sokkal később a három másik is csatlakozott ehhez a pokoli muzsikához. Jahic már lóhátról figyelte, hogy a léghajó, a rémséges fenevad lángolva zuhan az egyik hegy oldalába, letarolva fákat, bokrokat, köveket. A füstöt okádó rettegett gépmonstrumot percek alatt porba sújtotta a magyarok ereje. Gorenc követ a csapás szélén sírt és átkozódott, nem messze a katonai tábortól. A szép kék ruhája több helyen is kiszakadt, miután a magyar legények elráncigálták. Jahic zsupán nem törődött vele, otthagyta, hadd sírjon. Az átkokat talán jogosan szórta, ki tudja, hányszor élte át ugyanezt a látványt a sajátjai között. A hegyi-csatárok lövései még hallatszódtak, itt-ott füstoszlopok törtek az égbe. A tűz eljött a kroátokért, csakhogy ugyanez a tűz elemészti Szarajevót. Ő írta alá.
