Betekintés

A repedés először a konyha falán jelent meg, a csempe és a konnektor között, pont ott, ahol a fény mindig olyan furcsán megtörik.
Zsuzsa napokig észre sem vette, csak annyit érzékelt, hogy a levegő ott valahogy más: lassabb, sűrűbb, mintha a mozdulatok is nehezebbek lennének azon a ponton. Egy reggel, kávéfőzés közben, a résből halk zúgást hallott, ami folyamatos, monoton mormogássá alakult.
Nem volt egészen hang, inkább rezgés, mint amikor valaki a nevedet suttogja, de nem ismeri a nyelvet, amin megszólít. Először azt hitte, a vízforraló zúg. Aztán rájött, hogy a zúgás egyfajta válasz a gondolataiban cikázó kérdésekre.
Mikor szóba hozta, Laci, a férje, kinevette.
– Túl sokat lógsz a YouTube-on, meg sok filmet nézel, és túl keveset alszol, inkább sétálj és pihenj, ne foglalkozz mindenféle marhasággal – mondta visszafordulva a számítógépéhez, és a munkájába temetkezett.
De pár nap múlva már ő is hallotta. Egy idő után megváltozott, már nem érdekelte a munkája, pedig imádott könyvborítókat, posztereket tervezni. Egyik reggel hosszan nézte a tükörben a szemét, és halkan csak ennyit mondott:
– Mintha valami, valaki nézne vissza rám a tükörből. Nem én, hanem rajtam keresztül valami.
Innentől minden nap egy kicsit más lett, elcsúszott, egymásba olvadt. Az idő nem folyt tovább, hanem megtört, mint a fém, ha túlhajlítják. A tárgyak árnyéka furcsán mozgott – a széké például délután kettőkor észrevétlenül átkúszott a plafonra.
Zsuzsa fura dolgokat kezdett álmodni. Valamit, ami nem lehetett álom. Inkább delírium, vagy hallucináció. Egy tér nélküli helyet látott, ahol a gondolatok úgy úsztak, mint az áttetsző medúzák. A hang ott is szólt hozzá, de már értette:
– Nem ti vagytok a valóságban. A valóság ti vagytok!
Egyik este odament a repedéshez, ami már ajtónyira nőtt, és hosszan nézte.
A falon a fény lassan pulzált, mintha lélegezne. Nem bírta tovább, lassan megérintette, majd belépett az egyre táguló résbe.
A férje később azt mondta a rendőröknek, hogy nem tűnt el, csak „széthajlott”. Mint amikor a papír meghajlik, és a rajz átcsúszik a másik oldalra. A tér megnyílt, de nem volt mögötte semmi – csak lüktető fény, amely egyszerre volt hideg és eleven. Szövevényes, ugyanakkor nemesen egyszerű. Összetett gondolatok harmóniája, ami szavak nélkül válaszol minden kérdésre, legtöbbször kérdéssel, folyamatosan. És zümmög, nem lehet kikapcsoli.
Zsuzsa ott állt, ebben a gyönyörű, lüktető fényben test nélkül, mégis felismerhetően.
– Ott, ahol most vagyok – mondta –, nem különbözik a gondolat az anyagtól. Ti hiszitek, hogy a valóság stabil. Pedig az csak a ti nézőpontotok. Számos más perspektíva létezik, számos más tudat, létforma. Élő, lélegző anyagok és terek. Én most a minden vagyok, túlnyújtózkodom a végtelen űrön, mégis itt vagyok, és mindenhol. Eggyé váltam azzal, ami eleve voltam – energia, részecske, atom.
A férfi elsírta magát. Meg akarta érinteni, de a keze eltűnt a ragyogásban.
– Ha tudnád, hányszor próbáltunk már… – mondta Zsuzsa, mielőtt elhalványult volna. – Hányszor próbáltunk felébredni.
Azóta Laci egyedül él a házban. Nem beszél sokat, a munkahelyét is otthagyta.
A falon a repedés már nem látszik, de ha sötét van látni, ahogy a levegő finomam megmozdul és fényes szemcsék rajzolják ki a törések vonalát ott, ahol valaha volt. Néha látni véli benne Zsuzsa alakját, amint szétfolyik és összeáll újra, milliónyi apró vibráló fényes pontból.
A szomszédok szerint éjjelente beszélget valakivel, halkan, türelmesen. Ha valaki elég közel hajol a vékony panelfalhoz, hallani lehet, ahogy egyre suttog:
– Nem biztos, hogy mi álmodjuk a világot.
Lehet, hogy a világ álmodik minket.
És néha… felriad.