Beolvadás

4.8 (11)

Beolvadás

A lövészárokban olyan szúrós volt a halál szaga, mint az odakozmált húsé. Ritter húzta a lábát, tele volt repeszszilánkkal, és a bal szemére nem látott. Még mindig jobban járt, mint a szakaszának azon tagjai, akikből csak testrészek, és húscafatok maradtak. Az átkozott utolsó bomba teljesen váratlanul érkezett.
Mi lenne, ha úgy tenne, mintha nem érdekelné az egész szarság? Kigyalogolna a hadszíntérről, megmártózna az Isonzo folyóban, és nem foglalkozna se az ellenséggel, se saját hadosztályával.
Ritter fogta magát és leoldotta az övét, a válláról a földre helyezte a tizenegy és fél kilós Maschinengewehr 42-őt, a tölténytárt, kidobálta a zsebeiből a gránátokat, majd meztelenre vetkőzött.
A sebesült lábát gondosan elkerülte a tekintetével. Amit nem látunk, az nem is létezik – győzködte magát. A hasa behorpadt, a bordái kiálltak aszott bőre alatt. Az elmúlt két évben folyton éheztek, a szűk adagok épp elegendőek voltak a túléléshez. Olykor ürgét sütöttek, vagy mezei nyulat. A városokból eltűntek a galambok. A lovakat már a háború elején elkezdték felzabálni.
– Jesszusom hadnagy, mit művel?
– Üdv Alfréd, megyek fürdeni a folyóba.
– Skandallum, pár száz méternyire van az ellenség!
– Nem érdekel, szeretném kimosni a fejemből ezt a bűzt.
– Biztosan megártott a légnyomás. Itt kell maradnia, míg ostromgyűrű vesz körül minket. Aztán majd a kórházban…
– Nem érdekel. Engem már nem érdekel semmi!
– Gebleeeer, jöjjön segíteni! A hadnagy sokkot kapott – kiabálta Alfréd.
– Engedjen el azonnal közlegény! Ez parancs!
Alfrédnak idegesen rebbent a szempillája, vasmarokkal fogta a csuklóját. Szerencsés fickó volt, későn sorozták be, alig fél éve tartozott a szakaszába. Még voltak izmai és ereje, nem falta le róla a több éves harctéren tartózkodás.
– Nem tehetem uram, ha a folyóhoz megy, lelövik mielőtt a parthoz érne.
– Lehet, hogy pont azt akarom. Engedjen el Alfréd!
És akkor összekapcsolódott a tekintetük, az ő egy szeme, Alfréd szempárjával.
– A nadrágomban van a feleségem képe, a kislányom is rajta van. Matilda. Vegye magához.
Az ellenség csak azt látta, hogy egy őrült, magas, szikár, meztelen férfi sétál a folyó felé. Több százan látták, nem tudták pontosan ellenség-e, vagy csapatjátékos, de senki se lőtt. Olyan döbbenetes volt, amint rendületlenül lépkedett, mintha maga az emberiség megszemélyesítője lenne egyetlen, csupasz testben. Egy test, amelyet a háború megaszalt, megkeményített, egy ember, akinek lelke mérhetetlenül vágyott a szabadságra.
Ritter elérte a vizet, és erőtlenül belecsúszott, jegesen vette körbe, bénítón. De cseppet sem bánta, csak hagyta, hogy az a nehéz valami, ami kiszorította a mellkasából a levegőt, húzza lefelé. A sötétséget kívánta, a megkönnyebbülést, a semmi állapotát.
Egy halászcsónakban tért magához, égett a tüdeje, és lüktetett a feje. Testét vastag és durva pokróc takarta. Így is vacogott, összekoccantak a fogai. Az evezőnél egy ősz hajú, ráncos képű férfi ült. A szeme azonban élénken csillogott. Esteledett, szürke égbolt terült föléjük, a csónak egyenletesen húzott, közepes tempóban.
– Maga mentett meg?
– Nem mondhatnám.
– Akkor ki?
– Nem tudom, én csak a révész vagyok.
Ritter megfeszítette az izmait, és felült. A folyó sötéten örvénylett, majdnem feketének tűnt.
– Furcsa itt az Isonzo, olyan sötét a vize.
– Ez nem az a folyó.
– Akkor melyik?
– Sztüx a neve.
Ritter egy csöppet megerőltette az agyát, aztán nevetni kezdett.
– Persze Sztüx, mi? Maga, pedig a halál.
– Csak a révész vagyok, már mondtam.
Parthoz értek, a révész, pedig kinyújtotta a karját.
– Menj lélek, már várnak rád!
Ritter erőt akart meríteni az öreg tekintetéből, de annak eltűnt az írisze, és a pupillája, mély sötétség áradt onnan. Reszkető lábbal lépett a hideg és kietlen sziklára. Süvített a szél, kopárság vette körbe, ameddig ellátott. Aztán megjelentek az egyforma csuklyás alakok, arc nélküli, test nélküli, levegő-sűrítménynek tűntek. Magukkal sodorták őt, miközben emberi teste felbomlott, hogy éppen ugyanolyan legyen, mint azok.
Nem akarom! Neeem! – de hangot már nem tudott kiadni.
Aztán olyan ordítás szakadt ki a mellkasából, mintha kitépték volna a szívét. Mats Ritter csak képzelte az egészet! Ott áll a hídon, ahová azért ment, hogy belevesse magát a folyóba.
Megrázta magát, akár egy vizes kutya. A látomást talán a védőangyala bocsátotta rá. Nem volt háború, 2024-et írtak, csupán a szerelmi bánata miatt akart meghalni. Milyen ostoba volt! Szóval a végén mind ugyanaz vár az emberre! Miért ölné meg magát a beolvadás előtt? Elkezdett lassan vánszorogni hazafelé, mind gyorsabban ment, majd a végén már rohant.
Boldogság öntötte el, hogy van otthona, hogy egészséges, és hogy béke van. Egyedül élt, harmincéves volt, banki ügyintéző. Azonnal készített egy teát magának, és egy melegszendvicset. Kapkodva evett, ezután, pedig mint az őrült elkezdte kifelé dobálni a szekrényből a ruháit, míg meg nem találta a dobozt, amit az anyja hagyott rá.
Régi családi fotókat tartalmazott, még a dédszüleiről is. Ismerősként bámulta a képeket, és Istenem, meglátta a dédapját, aki a első világháborúban szolgált a gyalogságnál, és az Isonzo folyónál is harcolt. Túlélte a háborút, egy szemére megvakult, és amputálták a bal lábát térdtől lefelé. Akkor értette meg, hogy a védőangyala, nem más, mint a dédapja. Könnyek futották el a szemét, a szívét pedig a hála öntötte el.
– Dédapa – simogatta meg a képet – köszönöm!
Soha többé nem jutott eszébe az öngyilkosság, és megpróbált sokkal jobb ember lenni, és egyéniség.
Az ember embrióként kezdi és testetlenül végzi.
Csakis, mint hús-vér emberek találhatjuk meg önmagunkat.