Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Bájos gesztenye
A fiatal nő, Klaudia kisírt szemmel mered maga elé. Puha tenyerével végigsimít a homlokán, majd dús, barna hajába túr. Majd rám néz, és halkan, szipogva kezdi mondanivalóját:
– Akkor még minden jó volt. Anyám a hetvenest ünnepelte, akkor még mindenki önfeledten ünnepelt. Aztán az ősszel… – mondja.
Hangja elcsuklik. Legyint egyet.
Az ablak felé néz, melyen keresztül lágyan szűrődik be a kellemes őszi napsütés. Arcán keserű mosollyal folytatja:
– Éppen ősszel volt. Párom, Zete akkor kezdte fájlalni a mellét. És egyre többet köhögött. De tudja, az ember nem tulajdonít ennek máris nagy jelentőséget. Azt hittük, a cigitől van. És amúgy is. Kellett a pénz. A lakásunk berendezésére felvett kölcsönt pedig fizetnünk kellett. Hogy elment volna orvoshoz? Nem is gondolhattunk ilyenre.
Klaudia halkan sóhajt, haját hátradobja.
– Nos, nehéz erről beszélnem. Ami ezután történt, az… az… az…
Ajkába harap, szeme sarkából könnycsepp gördül elő.
Az ablakon átszűrődő napsugarak különös játékba kezdenek. A gesztenyefa ágának, leveleinek árnyéka pajkosan integetnek. Klaudia halkan elneveti magát. Mosolyában azonban fájdalom vegyül.
– Bájos gesztenyém. Mindig így szólított. A születésnapomra gesztenyepürés süteményt hozott. Este aztán pezsgőt bontottunk, és mint minden ilyen alkalomkor, ezúttal is a jövőnket terveztük. Aztán akkor éjjel. Rosszul lett. Rosszul. Rosszul.
Hosszú percekig elhallgat. Tenyerét combjára helyezi, látni, hogy ideges, feszült.
– A történtekért magamat okolom, a rohadt életbe!
A nő válla megrázkódik, keserves zokogásban tör ki.
– A felelősség nem lehet a magáé – mondom. – Minden ember maga dönti el, hol jön el az a pont, amikor segítséghez folyamodik.
Klaudia kerek szemmel néz rám, és így felel:
– Nem, nem. Nem erről van szó. A döntésem, ami ezután volt, mindent megváltoztatott.
– Sajnálom, erről nem tudtam – jegyzem meg. – Szívesen hallgatom tovább. De ha úgy látja jónak, akkor.
– Nem – vág a szavamba, – elmesélem. Bár annyira abszurd, és kínos ez az egész. De örülök, hogy meghallgat. Köszönöm, hogy itt van, érti?
Kicsit közelebb hajol, és végigsimítja a karom.
– Amikor vért hányt, nagyon megijedtem. Totál lefagytam. Zete csak azt ismételgette, hogy csinálj, csinálj valamit, hallod? Össze kellett szednem magam, hogy a mentőt hívjam.
Klaudia zokogásban tör ki. Miután csillapodik, mély sóhajt vesz, és folytatja:
– Amikor már a kórházban voltunk, az orvos félrehívott. Nyíltan megmondta, hogy úgysincs remény, de javasolta, hogy vessem alá páromat az Örök Élet Reménye nevű kísérletnek, melyen már jó ideje dolgoznak. És hát, akkor hoztam azt a döntést, amit nem kellett volna.
Meglepődve bámulom Klaudiát. Nem tudom megérteni, hiszen nehéz helyzetben az ember minden lehetőséget mérlegel, és, ha úgy látja jónak, elfogad. Mindezt ki is fejtem neki.
Az ajkába harap. Bambán néz rám.
– Igen ám. Akkor úgy tűnt, talán minden oké lesz. Talán. Még akkor is, amikor Zete meghalt. Merthogy a kísérletnek a lényege ez: hogy vissza lehessen csinálni. Magát az életet. És én ebben bíztam. Az, hogy ne legyen tovább, nem tudtam elfogadni. Szerettem Zetét. Szerettem. Mennyire szerettem.
Érdeklődve nézek rá. Ő, mintha tudná, mit szeretnék kérdezni, így feleli:
– Ugye, meglepődött, amikor azt mondtam, hogy szerettem? De biztosan megérti. Úgysem ért meg senki. Senki más.
Néhány mély levegővétel után folytatja:
– Amikor hívtak, hogy a kísérlet sikerrel járt, nagyon örültem. Hálát adtam a Jóistennek, hogy visszakaptam a párom. Az öröm, hogy életben van, újra együtt, az, hogy végül minden szuper lesz, ez az érzés leírhatatlan.
Amikor e szavakat mondja, erőtlen mosoly fut végig az arcán, mint amikor a remény parazsa egy pillanatig izzik, hogy aztán örökre kialudjon. Amikor a még kisírt szemmel is bájos arcot figyelem, mély szánalmat érzek e szegény nő iránt. Megérintem az asztalon lévő kézfejét. Láthatóan megnyugszik.
– És aztán megváltozott minden. Zete nem szólt hozzám. Amikor meglátott, tekintete üres volt. Csak a távolba meredt. Érti? Csak úgy, a semmibe. A mindig vidám, élettel teli arc megváltozott. Teljesen tanácstalan volt, szegény, nem tudta, hol van, mi van vele. Anya, anya. Ezt mondta. A kezelőorvosok persze nyugtattak, hogy ez így normális. Hát így? De leintettek, hogy idő kell, legyek türelemmel.
Kezemből kicsúsztatja a tenyerét, közben az ablakon át belátszódó gesztenyefa leveleit nézi.
– Már soha nem szólított engem bájos gesztenyémnek. Soha. És a mozdulatai, ölelése. Olyan ügyetlen volt. Pedig eleinte mindent megtettem, hogy hassak rá. A kedvenc fehérnemű, mely őt mindig lázba hozta, csak bambán bámult. Aztán egyik éjjel.
Klaudia hangja elvékonyodik. Szemében látom a rémületet, riadt félelmet.
– Mi történt? – kérdezem óvatos kíváncsisággal.
– Akkor éjjel hozzámbújt. De elviselhetetlen volt. Bocsánat, nem megyek bele a részletekbe. De már tudtam, hogy ő nem az én Zetém. De én tehetek róla. Én vagyok a felelős.
Próbálom megnyugtatni, hogy nem tudhatta előre, hogy ez lesz. Sőt, a helyében szintén így cselekedtem volna. Kérdésemre, hogy mi történt Zetével, hűvös feleletet kapok: Megfojtottam. Önvédelem volt.
Válasza nagyon megdöbbentett. Amikor kilépek a komor épületből, nem tudom nem elítélni a nőt. Hogy lehet valaki ennyire lelketlen, hogy valaki, aki visszakapja kedvesét, így viszonyuljon hozzá? A temetőt járva keresem a választ. Egy ósdi sírkövön egy alig kivehető idézetet betűzök: Aki elment, az elment. Ne tartsátok vissza, így van jól. E jelöletlen sír megadta a választ. Dühöm megértésbe fordul át. Megértem Klaudiát.
