Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Az órásmester
Sürget az idő. Sietősen húzom a gurulós utazótáskámat a hatvani buszállomáson keresztül. Néha fennakadok egy-egy gödröcskén vagy fel-lelépőn.
Az egyik padon idős, hajléktalan férfi üldögél. Látszik rajta, hogy nem utazik sehova, még a két rossz cipőjéből is kilépett, letaposva várakoznak mellette a kövön. Lábai vörösek és dagadtak. Egy borosüvegre téved tekintetem, majdnem üres már, de a férfi ki nem engedi a kezéből: erre tellett ma, amúgy meg kell a túléléshez.
A pad mellé érve, megcsap a hajléktalanság jellegzetes, nehéz szaga, ami a mosdatlanság, az alkohol testen száradó és a szervezetből áradó émelyítő bűze egyszerre. Mellé a húgyszag egyenesen szúrja a szemet, ehhez jár még egy, az ázott, kóbor kutyák szőrére emlékeztető átható szagkeverék. Átlagembernek majdnem elviselhetetlen. Tovább is gurítanám a csomagom, de ekkor kinyitja dagadt szemhéját és reám veti eddig delíriumban pihent tekintetét. Meghökkenek. – Gy… úr? Aszódról. – A felismerést mosollyal nyugtázza.
Egy Aszód melletti kis faluból jövök. Ott a hetvenes és nyolcvanas években, amikor gyerek voltam, nem volt csak élelmiszerbolt. Minden egyebet Aszódon szereztünk be. A háború alatti szatócs és fűszeres üzletek jelentették a túlélést a vidéki népnek, ahol hitelbe lehetett vásárolni télen, amikor semmi nem termett és törleszteni lehetett nyáron, amikor beérett a termés és az eladásra szánt csirkék, kacsák is megnőttek.
Később a szatócsüzletek eltűntek, de a tulajdonosok átadták gyermekeiknek a helyet Aszód főutcáján, akik minden bizonnyal a kereskedői vénát is megörökölték a szüleiktől, mert ott működött azután több pici üzlet, amit csak úgy hívtunk: a Ruhabolt, a Cipőbolt, a Lépcsős méteráru.
A Galga étterem, az élelmiszerbolt, a fodrászat és a kocsma is állami volt, de néhány kis magánüzlet engedélyt kapott létezni. Ilyen volt az órásé is. Szerettem oda bemenni anyámmal vagy nagyanyámmal, már a csönd miatt is. Akkoriban egy család értékes darabnak tekintette saját asztali, fali vagy állóóráját, amit jobb helyeken még a nagyszülőktől örököltek. A mechanikus órák elromlottak, ami zavaró volt, mert nem volt telefon, vagy egyéb digitális kütyü, ami mutatta volna az időt.
Az órásmester és segédje javította a faliórákat, a férfi-női karórákat, óraszíjakat ajánlott és cserélt, amelyek akár ékszernek is beillettek. Izgalmas volt, ahogyan az órás a fél szeme elé rakott kis fekete nagyítóval beletekint a szerkezetbe, hogy rájöjjön, vajon mi okozhatja az óra betegségét, és ha lehetséges ott helyben meg is gyógyítsa azt. A súlyosabb esetek nyilván több időt igényeltek.
Ahogy teltek az évek új üzletek nyíltak, a kereskedők egymást váltották. Volt, aki nem értett hozzá és hamar tönkrement, mert a vásárlói kör igényeinek kiszolgálásához előrelátás és gyors reagálás szükségeltetett. Az órásüzlet még ezek után is megmaradt és mindennap kinyitott, hogy kiszolgálja az immár megváltozott igényeket. Régi és értékes órákra, órakülönlegességekre és azok javítására specializálódott. Talán azért is maradhatott meg, mert az üzlet az órás família családi házának frontján, az aszódi főutca legforgalmasabb helyén volt ugyan, de pont ezért nem kellett magas bérleti díjat fizetni.
Ha néhanapján betévedtem, a „fiatal” órásmester viccesen fogadott: – Üdvözlöm a Galga-völgye gyöngyszemét! – Ezért, nem lehetett mosoly nélkül távozni.
Telt-múlt az idő, talán eltelt másfél évtized, de egyszer csak az órásüzlet eltűnt. Újabb cipőbolt vette át a helyét.
Aszód nagyon kis város és a környékbeliek mindent tudnak mindenkiről. Ha kíváncsi voltam hová lett az órásüzlet, hamar megkaptam a választ.
Az órásmester az idős édesanyjával élt. A kilencven éves mama nevén volt a ház és a benne lévő üzlet. Aztán jött az egyik pesti unoka, és villámgyorsan eltartási szerződést kötött a mamával, aki rövidesen meghalt. A vele élő és őt ápoló fiának pedig, mennie kellett a házból, mert az unokának nagyon kellett a pénz. Szélsebesen eladta az aszódi házat az üzlettel együtt.
– A szerencsétlennek még haszonélvezeti joga sem volt – mondta a tájékozott környékbeli asszony, majd hozzátette – Bizony mondom, az ember még a saját családtagjaiban sem bízhat!
Indul a járatom Hatvanból, de nem tudok szó nélkül elmenni.
Mondanom kell valamit az órásnak, de keresem a szavakat, miközben átadok neki egy papírpénzt, amit nem borravalónak szánok.– Gy… úr! Tudom, mi történt magával. Annyira sajnálom! Ugye tudja, hogy jogi úton rendezni lehetett volna ezt a dolgot?– Fájdalmas tekintettel néz rám. – Igen, tudom. De ki akar pereskedni a saját családjával? Én csak az üzletet sajnálom.
