Az idők végén

Az idők végén

Lantos egy szépen napon arra ébredt, hogy megöregedett. Nincs is ezzel semmi probléma. Elvégre az öregedés, akárcsak az idő múlása, magától értetődő, természetes folyamat, persze amennyiben az egyes ember erre szándékosan, vagy – ha tetszik -, előre eltervezetten felkészíti magát.
Lantos harminc évig dolgozott egy poros kis moziban a régi nagykörúton, ahová azelőtt ezrével tódultak a népek, hogy megnézhessék kedvenc magyar színészeiket a mozivásznon, mivel a többség még nem engedhette meg magának, hogy saját tévékészülék boldog tulajdonosa lehessen.
Azok voltak ám a szép, boldog, aranykori békeidők. Minél híresebb, ismertebb, tehát közkedveltebb volt valaki, annál kedvesebb, közvetlenebb, és persze a végtelenségig alázatos volt, pláne a kedves közönséggel, akik egyedül őmiatta jártak moziba. Így nem is csoda, ha az évek múlásával a valóban rafináltak, vagy a titkokat tudók, szakmai profizmussal sikeresen lelassíthatták saját önző öregedésük testi jeleit. Ám az igazán nagyok, még ebben is képesek voltak megújulni, és túltenni az egyszerű átlagembereken, mert méltósággal képesek voltak megöregedni.
Ha Lantos visszagondolt a régi szép időkre nem kellett attól tartania, hogy a metróaluljáróban egy hevenyészett, folyamatosan hőzöngő, bizonyítási vággyal megáldott huligánbanda egyszerűen kirabolja, hiszen senki sem mer már a segítségére sietni, vagy hogy egyes tömegközlekedési járatokon szintén totálisan lerészegedett fiatalok jóformán akárkibe belekötnek, csupán csak azért, hogy kortársaik szemében nagy mellkassal hencegni tudjanak, hogy mekkora nagy emberek. És természetesen ehhez jött a bulvármédia naponkénti szenzációhajhász idétlen, és végletekig lebutított showműsorai arról, hogy miként is maradhatnánk egészségesek, szépek, fittek, és fiatalok. Arról már nem is beszélve, hogy minden napra jutott legalább öt-hat olyan, elsősorban fiatalkorú, tinédzserkorszakát éppenhogy elhagyó kis „sztárocska”, akinek első néhány kisebb jellegű bemutatkozó jelenete máris óriási ováció, és érdeklődésszámba ment méghozzá úgy, hogy az illető fiatalkorú, jóformán egy értelmes összetett mondatot sem volt képes kinyögni, és a szóalkotása, a fogalmazása is megkívánt volna bizonyos stilisztikai stílust a részéről. Arról nem is beszélve, hogy a stúdiófelvétel közben talán tanácsos lett volna, ha a rágógumit, és a cukorkát is azonnal kiköpi, vagy félreteszi, mert kissé illetlen hozzáállás, hogy milliók figyelik, miközben a rágógalacsint a szája egyik sarkából a másikba tornázza és a műsor alig harminc percén keresztül ez az egyetlen számottevő, érdemleges tudománya.
Ami Lantost kifejezetten irritálta és zavarta, az a társasházi lakásában található különös állapotokat illette. A legtöbben, ha például levitték a szemetet, és az adott szemeteskonténer mondjuk megtelt, akkor a legtöbb új bérlő – hiszen a régi jó lakók már sajnos mind meghaltak, vagy nyugdíjas otthonokban tengették életüket -, előszeretettel rakták le szemetüket a kukák mellé hadd büdösödjön kedvére a megromlott babán, és tovább savanyodhasson álló kefir levében a már így is savanyú tej. Ilyen esetekben minden egyes alkalommal Lantosnak kellett valahogyan hatékonyan rendet tennie, mert az a hír járta, hogy több lakótömbben előszeretettel vertek újra tanyát a barátságtalan patkányok.
– Tényleg ennyire igénytelenek, és trehányok lennének az emberek?! – kérdezte inkább saját magától miközben a rozsdásodásnak indult kanárikalitkás alakú lifttel lement, hogy csoszogó, aprócska lépésekkel bedobja szemetét a kukákba.
Persze, ha kivételesen rászánta az idejét, hogy megjelenjen minden hónap első szerdáján a lakógyűlésen, nem győzte hallgatni, hogy a legtöbb lakó mennyire rikácsolva, mennyire zúgolódva ad hangot szarkasztikus véleményének, mondjuk a szemétkérdésben.
„Már megint csak beszélnek róla, ahelyett, hogy valaki rendelne még egy átkozott konténert, és akkor nem kellene könyékig járnunk a szemétben. Letaposva szinte mindent.”
– Szerintem rendelnünk kellene egy új konténert! – vetette fel már éppen akkor, amikor a lakók, és az új bérlők is kezdtek ölre menni egymással, és valóságos háborús viszonyok kezdtek körvonalazódni az egyes emberek között.
– Maga aztán könnyen beszél! Magának van nyugdíja! Akkor miért nem maga fizeti ki?! – kérdezték Lantost többen is, bár a nyugdíjas mozigépész szívesen felajánlotta, hogy kifizeti a konténert, hogy a szemét további környezeti károkat ne tudjon tenni.
Az egész lakógyűlés ideje alatt a közös képviselőnek megválasztott fiatal, tapasztalatlan, egyetemet végzett, volt politológus hallgató, fülét-farkát behúzta, hiszen a konfliktuskezelés különben sem tartozott eredeti szakterületéhez. Miután mindenki egyhangúan, némán támogatta, így Lantos kénytelen-kelletlen belement, hogy önköltséggel, a közös képviselő megrendelje a szemeteskonténert, és Lantos pedig fizessen akár a katonatiszt.
De hát egy társasház mindennapi életében számos olyan gondok, és problémák adódhatnak, melyekre – legalábbis -, idő előtt egészen biztosan nem lehet felkészülni. Ilyen volt többek között, amikor egy alig huszonhárom éves kismamának hirtelen elfolyt a magzatvize, és a vártnál meglehetősen hirtelen indult meg a szülés.
– No, akkor aranyoskám! Ha jönnek a fájások akkor nekem tessék istenesen nyomni, de úgy mintha az élete múlna rajta! A felesleges nyavalygást, meg hisztériát felejtse el! Semmi szükség rá! – komoly, tapasztalt, sokat megélt, bölcs hangjára szinte nem várt, hipnotikus állapotba került a kismama, aki nemrég még mindenkit hevesen becsmérelt, és arrogánsan lekezelt, de úgy tűnt az öreg hangja nyugtató, relaxáló hatással van rá.
Nem volt semmi baj. Mire a mentők megjöttek a boldog és elégedett kismama egy vasgyúró csecsemő boldog anyukája lehetett.
Lantos mindig kiábrándultsággal, és nehezteléssel fogadta, ha egy modern nő meggondolatlanságból vállal párkapcsolatot, vagy adott esetben gyereket. Bár az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy ő sem volt azért egy mintaapuka. Feleségét nyirokmirigyrákban vesztette el, míg lánya tizennyolc évesen jóformán megszökött a szülői háztól. Később már csupán csak akkor jelentkezett, amikor megszületett kisfia, akiről egyetlen fényképet küldött apjának, de kapcsolatba nem léptek.
És most itt volt hatvanegynehány évesen, teljesen kiszolgáltatva valaminek, amit leginkább elfásultság, a napok összemosódása, reménytelenség és depresszió közötti átmeneti hangulatingadozások jellemeztek, amit a külvilág szemében mesterien tudott leplezni, ám abban a pillanatban masszív meggyökeredettséggel felszínre törtek, amint végleg egyedül maradt negyvennégy négyzetméteres kis lakásában.
Bár közeli barátai mindig igyekeztek meglátogatni, valamit ők sem sejthettek előre. Lantos már egy ideje komolyan betegeskedett, és amit biztosan tudott, az az volt, hogy semmi szín alatt nem akart tartósan kórházba vonulni, hiszen az egyértelmű lett volna a halál előszobájával. Rejtélyes, különös halálhíre mégis minden lakót, és minden közeli embert mélységesen felkavart. Íróasztalán több búcsúlevelet is találtak, egy kézzel írott végrendelettel együtt, melyben könyveit egy könyvtárra hagyományozza, becses kéziratait egy kulturális alapítványra. Az utolsó rejtélyes levélen csak egy név volt olvasható. Senki sem tudhatta bizonyosan, hogy feleségének, barátnőjének, vagy mely nőismerősének szól a bizalmas levél. Abban a percben, hogy lakását a gondnok kinyitotta a tolvajkulccsal, megérkezett a hőn áhított szemeteskonténer, hogy a lakóknak lehessen hová folyamatosan növekvő hulladékot pakolniuk.