Az erdő csodája

Az erdő csodája

Panni egy nagy városban élt a szüleivel. Öt éves csacsogó kislány volt. Minden érdekelte, szinte szívta magába a környezetében lévő eseményeket. Folyton folyvást kérdezett. Eleven, mozgékony, barna hosszú hajú, barna nagy kerek szemű kislány volt. A haját két copfban szerette hordani. A szoknyákat nem szerette, mert abban nem lehet jól szaladni és játszani. A városban csak a játszótéren tudott igazán önmaga lenni. Ott élhette ki a hatalmas mozgásigényét. A nagymamája, Kati mama vidéken élt. Ritkán látogatták meg, mert nagyon messze lakott tőlük. Panni szülei sokat dolgoztak, felváltva vigyáztak délután rá. Az is ritka nap volt, amikor mind a hárman együtt lehettek. Egy szép májusi délután az anyukája és apukája Pannit elvitték a játszótérre. Nézték, ahogy szaladgál, mindent kipróbál, a két copfja csak úgy lobogott a futkározástól. Elfáradt, és leült a szülei mellé pihenni. Azt kérdezte a szüleitől:
– Anya, Apa? Milyen érzés fára mászni? Olyan, mint a mászókára? Milyen egy erdőben sétálni? Csípnek a bogarak, ha leülünk a fűben? Ha felmászok egy nagy fára, elérem a felhőket? – Panni kérdezett, és a nagy kerek barna szemeivel várta a szüleitől a válaszokat.
A szülők egymásra néztek és mosolyogtak. Imádták az éles eszű, örökké kérdező Pannit. Apukája megszólalt:
– Fára mászni teljesen más érzés, mint mászókára. Tudod miért?
– Azért, Apa, mert a fának a törzse nem sima, és szúr? Kiállnak a gallyai? – válaszolt Panni.
– Igen, valóban vigyázni kell, hová teszed a lábadat, és hogyan mászol egyre feljebb. Tudod, Panni, a fa él. A fának van illata, és otthont nyújt a madaraknak. Oxigént biztosít minden élő számára. A fa nem csak dísznek van. Sokkal több annál. Az almafa például finom almákat terem nekünk és a többi ember számára. A felhőket nem éred el, de úgy tűnik, mintha egyre közelebb kerülnél hozzájuk. A bogarak nem csipkednek össze, nagyon ritkán fordul elő – válaszolta az apuka a sok kérdésre.
Panni nagy szemekkel figyelte, és még a szája is nyitva maradt a csodálkozástól, ahogy hallgatta az apukáját.
A szülei eldöntötték, hogy beszélnek Kati mamával, és elviszik Pannit egy hosszabb időre nyaralni, ahol végre kiszaladgálhatja magát, és felfedezheti az erdő szépségeit, na és fára is mászhat. Kati mama boldogan hallgatta a jó hírt. Végre unokázhat. Süthet, főzhet, és mesélhet, kirándulhat a kicsi Pannival. Már régen nem látta. A szülők elmondták Panninak, hogy nyaralni megy a nagyihoz. Boldogan ugrált örömében. Még aznap elkezdett pakolni a kis hátizsákjába. Hosszú utazás várt rájuk. Autózás közben Panni apukája elmondta, hogy a nagyi házához közel van egy erdő. Sokat járt oda, amikor gyerek volt, a barátaival bújócskáztak is ott. A nagyinak sok gyümölcsfája van, ehet sok friss almát egyenesen a fáról. Megérkeztek a mamához. A nagyi annyira ölelte és puszilgatta Pannit, hogy azt hitte, soha nem engedi el. Kati mama sok finomsággal várta őket. Úgy jól lakott Panni, hogy majd kipukkadt. A szülők másnap kora reggel elmentek. Panni megígérte, hogy jól fog viselkedni, és szót fogad a nagyinak.
Kati mama megígérte Panninak, hogy kimennek a kertbe, és megmutatja neki a sok fát, és kipróbálhatja a fára mászást.
– Gyere, Panni, megyünk a kertbe! Megmutatom neked a sok almafát. Holnap meg az erdőbe megyünk, és szedünk gombát, és majd meg fogom főzni ebédre – hívta a mama.
– Juj, de jó! – örvendezett Panni.
Boldogan szökdécselve, ugrálva ment a mama mellett. Kati mama megállt egy öreg almafa mellett. Emlékeiben élt, amikor Panni apukája mindig erre az almafára szeretett a legjobban felmászni. Boldogan eszegette a még félig megérett almákat rajta.
– Na, Panni, erre felmászhatsz! Ez volt édesapád kedvenc almafája – mondta örömmel a mama.
– Megyek is. – válaszolta boldogan az unoka. Bámulatos ügyességgel tette-vette a kis lábát, és már fent is volt az almafán Panni. Az almák még éretlenek voltak, enni nem lehetett őket. Szétnézett, és látszott, milyen boldog, hogy ő bizony tud fára mászni. A mama nézte az arcát, Panni megsimogatta a fát, emlékeiben ott volt, amit az apukája mondott. „A fák nem csak dísznek vannak, élnek. Sokkal többek annál.”
Este Kati mama mesét mondott Panninak. A jó levegő miatt hamarabb elfáradt, mint a nagyvárosban. Odaült az ágya szélére, és fejből mondott mesét a mama. Elmondta, hogy az erdőben minden hajnalban, amikor felkél a nap, lehet látni az erdő tündéreit. Szorgosan dolgoznak a fákon, bokrokon, virágokon, patakokon, és állatokat gyógyítanak, sőt a növényeket is. Mikor felkél a nap, már nem lehet őket látni. Panni eldöntötte, ezt látnia kell, és mosolyogva elaludt.
Másnap délelőtt elindult a mamával az erdőbe. Vittek nagyítót, kosarat, benne elemózsiát, és egy kockás plédet, amire leülhetnek. A nagyinak volt kontya, és fehér volt a haja. Fiatalosan mozgott, pedig már túl volt a hatvanon. Jót sétáltak. Meg-megálltak, és a nagyítóval nézték a bogarakat, megvizsgálták a fa törzsét. A hangyákat figyelte Panni, milyen szorgalmasak. Szedtek egy kosár gombát. Kati mama elmagyarázta, melyik ehető, és melyik mérgező. Leterítették a plédet, és ettek, ittak. Panni csak a nagyítóval figyelte a fűben dolgozó bogarakat. Csodálta, és élvezte az erdő szépségét és lakóit.
Amikor hazamentek, Panni megint jól elfáradt. Kérte a mamát, hogy mondja el azt a mesét, amit tegnap este. Titokban eldöntötte, hogy ő bizony kimegy hajnalban, és meglesi a tündéreket. Egy zseblámpát a párnája alá készített. A mama elmondta a mesét, és aludni tért.
Panni is aludt, de sokszor felébredt. Ismerte az órát, és kinézett az ablakon. Eljött az idő. Felöltözött, és fogta a zseblámpát, csendesen kiosont a szobából és a házból. A Nap még éppen ébredezett. Közel volt az erdő. Kicsit félt, de eldöntötte, hogy bátor, és látni akarja az erdő tündéreit. Belépett az erdőbe, és nagyon csendesen lépegetett, nehogy elriassza őket. Volt egy kitaposott ösvény, azon haladt beljebb és beljebb.
Egy kis tisztáshoz ért, és ott megállt. Leguggolt, kikapcsolta a zseblámpát, és figyelt, várt. Az erdő éledezett; a madarak énekeltek, a fák levelei susogtak, a fakopáncs dolgozott, szinte muzsikált az erdő – a természet és az állatok együtt dúdoltak. Egyszer csak az egyik fán egy ragyogó fény jelent meg. Egy pici erdei tündér tűnt fel, majd egy másik, és harmadik, egyre többen lettek. Kezükben apró varázspálcákat tartottak. Éppen egy beteg fa ágát gyógyították. Az apró tündérek csillogó, ezüstös szárnyaikkal repkedtek ide-oda, miközben szórták az ezüst fényű port a fa gallyára. A fák körül gyönyörű szivárványszínekben tündöklő fények ragyogtak, és a levegőben finom, édes illat terjengett. A tündérek csodálatos dallamot énekeltek, mely egy varázslatos, megnyugtató melódiát alkotott, amitől az erdő szívből, harmonikusan zsongott.
A mama észrevette Pannit, ahogy kiosont a házból. Köntösben gyorsan utána indult. Sejtette, mire készül. Minden gyermeke megcsinálta ugyanezt. Annak idején ő maga is, amikor gyerek volt. Mosolyogva ment utána, tisztes távolságból figyelte. Nem zavarta meg az élményben. Ez a Pannié, hadd élvezze ki, amit lát és hall.
Panni csodálattal nézte a pici tündéreket. Szívta magába az élményt, amit látott. A nap felkelt, és a sugarai egyre jobban beszűrődtek az erdőbe. A pici lány felállt, és elindult vissza. A mama az ajtóban várta. Panni megijedt, hogy leszidják, amiért kora reggel az erdőben mászkált. Kati mama megfogta a kezét, és az ölébe ültette. Megkérdezte:
– Pannika, elmondod nekem merre jártál, és mit láttál, amiért ilyen korán felkeltél? – kérdezte kíváncsian a mama.
– Elmondom neked Kati mama, de ugye a mi titkunk marad örökre? – mondta Panni.
– Megígérem neked, Pannika, senkinek nem mondom el, még a szüleidnek sem – válaszolta mosolyogva a mama.
A pici lány elmesélte lelkesen, izgatottan, mit látott: a tündéreket, ahogy gyógyították a fa beteg gallyát, és hogyan énekeltek. Boldogságtól kipirult arccal beszélt. Megbeszélték a mamával, hogy ez az ő titkuk marad örökre. Az elkövetkező napokban sokat kirándultak, és Panni teljesen megismerte az erdőt, ahol a nagyija élt. Eljött a búcsú ideje. Panni megkönnyezte, hogy el kell válnia Kati mamájától. Olyan élményben volt része, mint még soha. A nagyi süteményei, a gombapörköltje, amit együtt szedtek, és az erdő varázsa egy örök élmény lett számára. Az apukája ránézett a nagyira, aki kacsintott egyet, ebből tudta meg, hogy Panni is látta a tündéreket, és hogy kiszökött az erdőbe. Azt is tudta, hogy a nagyi végig figyelte, ugyanúgy, mint annak idején őt. Boldog volt, hogy a lánya is átélte azt a csodát, amit ő. Az erdő csodáját.