Emlékezés édesanyámra a születése napján. Különleges írás, mert a bőrébe bújok egy történet erejéig. Hét éve nincs már közöttünk, de a szeretet iránta örök. Jó szívvel ajánlom ezt a novellát mindazoknak, akik szerették, és akik szeretik az írásaimat!
Egy család karácsonyi története, tulajdonképpen tipikusnak mondható. A gyerekek messze kerültek a szülői háztól, a mama magára maradt. Eljön az az idő, amikor a fiatalok fontolóra veszik, hogy nem utaznak haza az ünnepekre, mást választanának. Vajon hogyan döntenek végül? Felveszik a modern világ ritmusát, és síelni mennek inkább vagy visszahúzza őket a szívük a szülői fészekbe? A választás sosem könnyű.
Sok éven át dolgoztam német tanítóként. Ennek kapcsán rengeteg emlékem gyűlt össze, novelláskötetre valóan sok. Az egyik ilyet osztom most meg, kicsit másképp, kívülről szemlélve. Az olvasó helyet cserél a szerzővel, vagy ha úgy tetszik, kívülről szemléli önmagát. Mindezt az ősz egyik legszebb ünnepének tükrében.
Ez az elbeszélés egy pályázatra készült, „Egymásra lépni tilos!” címmel. Nem ért el helyezést, de mégis olyan őszinte gondolatokat és érdekes kis történeteket tartalmaz, hogy úgy döntöttem, nem adom az asztalfióknak. Ez most rólam is szól, az én utam egy részét meséli el. Kétféle múlt, amelyek mégis közös szálon futottak. Hogy miért? Csak annyit mondhatok: jó olvasást kívánok!
Egy újabb családi történetet kap most az olvasó. Ezúttal anyai ágról érkeznek az emlékek, melyekben szerepet kapnak a nagyszülők is. Visszaugrunk abba az időbe, amikor még fiatalabbak voltak, és egy békés családi idillbe pillanthatunk bele. Nem minden olyan szép azonban, mint amilyennek tűnik.
Sok családi történet megörökítésért kiált annak mondanivalója miatt. Megmosolyogjuk vagy megkönnyezzük őket, de hidegen, közömbösen egyikük sem hagy. Ez a történet a kettő keveréke, libabőrös mosolygást okozott nálam is, amikor hallgattam.
Hirtelen tapsvihar tör ki, ováció harsan, a szemekben könny csillan, hitetlenkedő nevetés hangzik fel, s a bizottság tagjai bólogatva csapják össze tollaikat elejtő kezüket. Az elnök arcán egyetlen érzelem marad: az elismerés. Minden mást lemos az elmúlt percek varázsa.
A nagyváros hangjai sokszor nem a legkellemesebbek. Vidékiként nem is vártam egyebet a villamos, a repülő, na meg a szomszédok zaján kívül. Végül mégis értek meglepetések. S még hozzá milyen csodálatosak.
