Sok családi történet megörökítésért kiált annak mondanivalója miatt. Megmosolyogjuk vagy megkönnyezzük őket, de hidegen, közömbösen egyikük sem hagy. Ez a történet a kettő keveréke, libabőrös mosolygást okozott nálam is, amikor hallgattam.
Hirtelen tapsvihar tör ki, ováció harsan, a szemekben könny csillan, hitetlenkedő nevetés hangzik fel, s a bizottság tagjai bólogatva csapják össze tollaikat elejtő kezüket. Az elnök arcán egyetlen érzelem marad: az elismerés. Minden mást lemos az elmúlt percek varázsa.
A nagyváros hangjai sokszor nem a legkellemesebbek. Vidékiként nem is vártam egyebet a villamos, a repülő, na meg a szomszédok zaján kívül. Végül mégis értek meglepetések. S még hozzá milyen csodálatosak.
