Átverés
Átverés
Ezt a történetet a kollégáim mesélték, de később maga az értelmi szerző is megerősítette. Úgy írtam le, ahogy ő adta elő.
„– Vezérőrnagy úr, Pazsitka István alezredes parancsára megjelentem! – léptem be a katonai vezető ügyész irodájába.
– Gyere Pista, ülj le, gyújts rá! – mondta a főnök, majd így folytatta:
– Hétfőn te leszel a helyszínelő ügyeletes, és a fogalmazódat osztottam be ügyeletes tisztnek. Figyelj rá, mert nagyon nehéz szolgálat lesz a bevonulás miatt. Ha nem bírja, segíts neki! – bocsátott el.
A sorkatonák bevonulása mindig rengeteg munkával járt az ügyeleten. Volt néhány vallási szekta, amelyek a rendszerváltás és a sorkatonai szolgálat eltörlése után hivatalosan egyházak lehettek – amelyek hívei nem voltak hajlandók fegyvert fogni. Ezek a fiatalok a bevonulás napján reggel nyolcra kis bőröndjükkel megjelentek az illetékes katonai ügyészségen, jelezve, hogy vállalják a börtönt. Néha 20-22 fő is összejött ilyenkor, akik egysoros vonalba felsorakozva várakoztak arra, hogy beszólítsák őket.
A behívóparancs megtagadását ekkor még büntetni rendelte a törvény. A Rákosi rendszerben honvédelem elleni izgatás címén 8-10 éveket is kiosztottak érte, később is legalább 3-4 évnél állt meg a szigor, de történetünk idején, amikor maga a katonai szolgálat sem tartott pár hónapnál tovább, egy év börtönben mérte a bírói gyakorlat az ilyen cselekményt.
Az ügyeletes tiszt feladata annyiból állt, hogy a jelentkezőket jegyzőkönyvben ki kellett oktatnia az alternatív, fegyver nélküli szolgálatok lehetőségére, és akik ezt sem vállalták, csak azoknál kellett a törvény szigorával eljárni. Néhány szekta tagjai a szanitéc, a polgári védelem és hasonló fegyver nélküli szolgálatokat elvállalták, ezeket a jegyzőkönyv felvétele után elirányítottuk az illetékes parancsnokságokhoz. Volt azonban egy csoport, amelyik következetesen elzárkózott ettől is, és a tagjai kijelentették, hogy inkább mennek a börtönbe, minthogy akár egy katona felgyógyításában is segédkezzenek, hogy azután az fegyvert foghasson. Megjegyzem, ezek az emberek minta elítéltek voltak, soha semmi baj nem volt velük, beilleszkedtek, és kedvezménnyel, az egy évből 6 vagy 9 hónap után szabadultak attól függően, hogy fogházat vagy börtönt mértek-e ki rájuk. Kis idő múlva szinte mindegyik megkapta a bírói mentesítést is, azaz büntetlen előéletűnek számítottak a későbbiekben.
Azokat a fiatalembereket, akik kitartottak a hitükben, gyorsított eljárásban bíróság elé állítottuk. Ehhez gyanúsítottként kellett őket kihallgatni, majd időpontért folyamodtunk a bírósághoz (mindnek külön-külön) és az időpont ismeretében egy ügyvédet is kirendeltünk, mert a védelem kötelező volt a fogvatartás miatt. Persze elrendeltük és kihirdettük az őrizetbevételt is, amely ilyenkor 3 helyett 8 napra szólt, és addigra ott kellett állni a bíró előtt. Végezetül megszerkesztetünk egy „Feljegyzés bíróság elé állításról” nevezetű okmányt is, amely ebben az eljárásban a vádiratot helyettesítette. Mindez egy embernél minimum eltartott másfél órát, még az ügyeletes titkárnő, a géppuskakezű Manyika segédletével is, különösen, hogy abban az időben mindent végig kellett írni, mert még nem voltak számítógépek.
Mindezek a feladatok vártak tehát Juhász Ferire, az ügyeletes tiszti szolgálatba beosztott fogalmazóra.
Juhász Feri alhadnagyként kezdte nálunk, akkor még létezett ez a rendfokozat. Még az egyetem befejezése előtt került ugyanis hozzánk valami hátszéllel. Fogalmazó azért rögtön még nem lehetett, egyelőre írnoknak vették fel, amíg meg nem szerezte a diplomát. Ez pedig nem is sikerült neki elsőre. Ennek ellenére mindenkinél mindent jobban akart tudni, képes volt az idősebb kollégákat is kiigazítani, de soha nem volt pápább a pápánál, ezért sok baja volt ebből a szokásából. Éppen ezért – többek között – nem lépett elő hadnaggyá egy darabig akkor sem, amikor meglett az államvizsgája és jogi doktorrá avatása alkalmával fogalmazóvá nevezték ki. Majd’ egy évet várt, amíg le nem telt az alhadnagyi rendfokozat kivárási ideje. Valószínűleg köze volt a fellengzős modorának abban is, hogy a bevonulás napján osztották be ügyeletesnek is.
Feri erős, mackós testalkatú fiú volt, hunyorgó szemmel és erőszakos állal. Általában harsányan beszélt.
Hétfő reggel kezdtem várni, hogy mikor kér segítséget az ügyeletre. Az idő telt, de Feri nem szólt. Tíz óra körül lesétáltam a második emeleti irodámból az ügyeletre. Amit ott láttam, az nem volt semmi. Huszonegy fiatalember álldogált ott fegyelmezetten a bőröndje mellett. Gyors fejszámolással megállapítottam, hogy ha ezt a mennyiséget egyedül akarja feldolgozni az ügyelet, akkor a másnap reggeli váltásig meglesz a feladata, de jut még elintézni való a következő ügyeletnek is kb. délig. Vagy leküzdi a büszkeségét és segítséget kér, ez esetben a kollégák átvesznek néhány ügyet, és este hatra minden befejeződhet. Elhaladtam a várakozók sorfala előtt és beléptem az ügyeleti helyiségbe.
Feri szemben ült az ajtóval. Bal kezében a sokbillentyűs telefon egyik kagylóját tartotta a füléhez, a másik kagylót a jobb vállgödrébe szorította, és mindkét kagylóba szimultán beszélt. Jobb kezével jegyzetelt. Az asztal előtt két rendőr fogott közre egy szemmel láthatóan erősen részeg határőr sorkatonát, a járőrvezető éppen jelentést tett, azt fogadta. Ahogy meglátott, intett a ceruzás kezével, és visszafordult a rendőrökhöz. Felvontam a szemöldököm, így kérdeztem, kell-e segítség, mire megrázta a fejét, és a kezével hessegető mozdulatot tett.
Ez már sok volt nekem. Visszamentem az irodámba, és BM vonalon felhívtam az ügyeletet.
– Halló, Katonai Ügyészség, dr. Juhász Ferenc hadnagy, katonai ügyészségi fogalmazó, ügyeletes tiszt! – jelentkezett be előírásosan.
– Erőt egészséget, én Kovács János rendőr főtörzsőrmester vagyok, a Dombóvári Rendőrkapitányságról – kezdtem, majd így folytattam:
– Nagy bajban vagyunk, nem is tudom, hogy mondjam el. Van egy rendőrünk, a múlt héten telt le a próbaideje és véglegesítettük. Ma volt először önállóan szolgálatban, mikor a Sió hídján észrevett egy jólöltözött nőt, aki láthatóan a folyóba akart ugrani. A rendőr megpróbálta lebeszélni, de valahogy fordult a dolog, és a nő beszélte rá, hogy lökje be. Rendőrünk annyira megsajnálta, hogy vállalkozott erre, de a nő (talán az életösztön ébredt fel benne, nem tudom) az utolsó pillanatban arrébb lépett, és a rendőr esett át a korláton, rá a jégre. Most ott fekszik a jégen, és nem tudjuk, túléli-e. Várjuk a mentőt, nem merünk a jégre lépni! – hadartam egy szuszra.
– Ekkora egy marhát! – ordított fel Feri, majd lecsapta a kagylót. Nem kellett sokáig várnom, csörgött a telefonom. – Na, Feri végre segítséget kér – gondoltam. Legnagyobb rémületemre azonban nem Feri, hanem a nagyfőnök szólt a telefonba, akiről azt hittem, hogy aznap felment Pestre, a Katonai Főügyészségre. Ehelyett itt volt hús-vér valóságában.
– Öltözz egyenruhába, mész Dombóvárra! Előtte gyere be hozzám eligazításra! – adta ki a parancsot.
Falfehér arccal nyitottam be a vezetői irodába, hogy elmagyarázzam a bizonyítványomat arról, hogy miért is nem öltöztem át, és miért nem kell Dombóvárra menni. A vezérőrnagy a vezénylést lapozgatta, én pedig a legrosszabbra is fel voltam készülve. Az irodában a főnökön kívül ott volt Márton ezredes, a főnök helyettese, és Bártfai alezredes, a csoportvezetőm, aki pipájából nagy füstfelhőket eregetett.
Mielőtt kinyitottam volna a szám, két pöffenet között megszólalt Bártfai Laci bácsi.
– Te főnök! – vakkantotta – A Sió nem is arra folyik!
A vezérőrnagy abbahagyta a lapozgatást, és meghökkenten nézett rám. Amikor észrevette a rémületemet, csendesen megkérdezte: – Te voltál?
– Jelentem, én! – leheltem és vártam a hatást.
A főnök hirtelen elnevette magát, mire a többiek is csatlakoztak.
– Nagy barom vagy, te Pista! Na menj dolgozni, és ma már ne halljak rólad! – bocsátott el.”
Eddig tartott Pazsitka Pista kollégám története. Onnantól már nem sokáig tárgyaltunk jehovistákat, és alighanem enyém volt az utolsó ilyen ügy a kötelező sorkatonai szolgálat felfüggesztése előtt, amely amúgy jogilag ma is érvényben van, csak nem alkalmazzák.
Úgy döntöttem, hogy a tárgyalásra nem a szokásos állampolgári kötelességre hivatkozással készülök fel, hanem a Bibliából. Miután a vádlott bírói kérdésre előadta tehát, hogy ő bizony nem fog fegyvert és ezért a börtönt is vállalja, feltettem az első ügyészi kérdést:
– Mit gondol, az özönvíz nem az Isten tömegpusztító fegyvere volt? És Szodoma? A hét csapás?
– Jó, én elfogadom, hogy Ő egy harcos isten, de mi Jézus tanításait követjük, aminek lényege a szeretet.
– Ő is kiverte a kufárolat a templomból, egy afféle fegyverrel – vetettem közbe.
– Nem válaszolok több kérdésre! – így a vádlott, és onnantól kezdve bedugult.
Tíz hónapot kapott egy évre felfüggesztve. Az ítélet rögtön jogerős is lett.Tárgyalás után beültem ebédelni egy Mc’Donalds-ba. Ekkor a szemem sarkából azt láttam, hogy egy réveteg tekintetű fiú asztalról asztalra jár, valamit mond, mire az emberek a fejüket rázzák. Odaért hozzám is.- Adj nekem 6 forintot, haver! – szólított meg.
– Miért adjak neked 6 forintot, haver? – kérdeztem vissza.
– Azért, mert én a te felebarátod vagyok, és szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ez áll a Bibliában. Tehát adj nekem 6 forintot kólára, haver!
Na jókor jöttél és jó helyen jársz, gondoltam magamban, de hangosan csak ennyit mondtam (szintén Mózes könyvéből):
– Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé! Úgyhogy most nem tudok neked hat forintot adni, haver!
