Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Arany…? és valóban…
– Sajnálom anyu, ez most nem fog menni.
– Tudom én fiam, ilyenkor mindig sok az elfoglaltság.
– Máshogy terveztük, de közbejöttek a dolgok.
– Persze, megértem én. Talán majd az ünnepek alatt. Akkor csak megpihentek ti is egy kicsit…
– Még nem tudom. Inkább nem ígérek semmit.
– Hát jó…
– Szia, anyu, most mennem kell, még van egy megbeszélésem.
– Szervusz, fiam. Puszilom a családot… – az utolsó szavak már a megszakított hívást jelző búgó hangba olvadnak.
***
Nagy a csend. A telefon fakón fehérlik az előszoba sötétedő félhomályában. Baljával végigsimít a hideg műanyag nyomógombokon, portalanul maradó ujjait gyapjúszoknyájába törli, aztán lassan, nesztelenül helyére illeszti a jobbjában tartott kagylót. Még mozdít rajta egy kicsit, nehogy rosszul illessze a helyére, aztán az egész készüléket csúsztatja cseppnyit hátrafelé, mert nem akarja, hogy megfeszüljön a kábel. Tán még kicsúszik, és nem tudja fogadni majd a következő hívást, ami ki tudja, mikor jön. Végigsimít a hímzett terítőn, képzeletbeli gyűrődéseket egyenget, aztán felnéz a tükörre. Ez a néhány pillanat, amikor farkasszemet néz a reménnyel viaskodó valósággal, hogy lám, most is hívta a fia, fontos azért nekik, még ha sok is a dolog, sűrű is az élet.
Ma azonban másképp néz rá a tükörkép, elmosódni látszik a makulátlan üveg. Sóhajtva fordul el a fürdő felé, hogy papírtörlőt és ablaktisztítót hozzon, a világért sem akar most törődni vele, hogy nem az üveg piszkolódott be, amit még reggel törölgetett le, hanem szemei teltek meg kéretlen, hiábavaló könnycseppekkel. Minek a sírás? Nem segít az semmin. Csak a lelke sajdul bele egyre jobban. Pedig tudta, hogy egyszer eljön ez az idő, előfordulhat, hogy a gyerekek ilyen-olyan oknál fogva nem lesznek mellette az ünnepeken. De hogy pont karácsonykor? Még akkor is, ha az ország másik végében laknak… Csak eljöhetnének néhány napra.
„Szegény ember az, aki még ígérni sem képes.” – gondolja magában zsörtölődve – „Ilyen szavak után, ilyen ünnep elé nézve minek süssek-főzzek? Ki eszi majd meg?” Bemegy a nappaliba, és leül a félhomályos délutánban. A szobát csak a tévé halk nesze, reklámozó villanása teszi emberivé, mintha lenne még valaki vele a lakásban. De nincs. Nincsen már néhány éve. Az egyedüllét néha elviselhetetlen, csak a szomszédok jelentenek némi változatosságot az egyhangú napokban. Szerencse, hogy fiatalok, és egyre bővül a család, így még pótunokája is akad olykor-olykor a sajátjai helyett. Hát süt majd azoknak. Elő is keresi a karácsonyi receptkönyvet, meg kell majd venni a hozzávalókat.
*
–Szia, Dávid! Öregem, a hétvégén kinézhetnénk a meccsre. Azt mondják, nagy ramazúri lesz, sok nézőt várnak… Ja, köszi, jól vagyunk. Sok a munka… Nem, nem hiszem, hogy hazautazunk, örülök, ha végre le tudunk ülni egy kicsit. A gyerekek is egész karácsonyig járnak suliba… Nem, van még szabadságom, azzal nincs baj. Csak nem tudom, mikor vegyem ki. Kész káosz. Tiszta bolondokháza van a cégnél… Ja, az asszony is dolgozik. Most túlórázik, hogy a két ünnep között itthon tudjon lenni a gyerekekkel… Nem, nem szeretnénk bébiszittert fogadni, most kell a pénz, amit arra költenénk… Nem, sajnos az ő szülei már nincsenek olyan jó egészségi állapotban, hogy fel tudnának utazni… Á, az se jó. Anyu meg nem szeret ennyit, messze vagyunk, azt mondja… Hát, még nem tudom, gondolkodom rajta, hogy a két ünnep között… de addig még van egy hónap… meglátjuk…
Ahogy a mobiltelefon képernyője elsötétül, kellemetlen érzés keríti hatalmába a férfit. Mint mindig, amikor szóba kerül az anyja. Amit érez, leginkább a lelkifurdaláshoz hasonlít, de nincs mit tenni, így mindig igyekszik gyorsan elhessegetni magától. Ez lenne az első év, amikor nem mennek haza az ünnepekre. Végül is van telefon, az is tud kézről kézre járni, hogy mindenki köszönthesse a nagyit, ha már egyszer nem tudja használni a mobiltelefont. Mindig azt mondja, hogy ő már öreg ehhez, pedig a vele egykorúak közül sokaknak van okos készüléke. Csak rá kellene szánnia magát, hogy megtanuljon bánni vele. Azt mondja, nem áll rá a keze, az ujjai nincsenek ilyen finom mozdulatokhoz szokva. Az már más kérdés, hogy épp ezek a kezek készítenek még most is gyönyörű hímzéseket, varrtak korábban helyes kis gyerekruhákat, és sütöttek finomabbnál finomabb aprósüteményeket. Az nem ugyanaz. Ez a válasz erre. Egy ilyen okos szerkentyűhöz más mozdulatok kellenek. Ő azokat nem tudja megtanulni. Na, mindegy.
Megdörzsöli a szemét, nyújtózkodik egyet, aztán feláll a hosszú ülés után, és a konyhába megy.
– Levigyem a szemetet? – áll meg a szekrény mellett.
– Azt megköszönöm, drágám – jön a válasz a főzőlap mellől.
– Jó, akkor mindjárt jövök – csörög a férfi a zsákkal, aztán zárul a bejárati ajtó. Felesége komótosan tesz-vesz, kezében időnként megáll a pucoló, ahogy elrévedezve kinéz az ablakon. A bejárati ajtó újra nyílik, nehéz férfiléptek zaja hangzik az előszobából.
– Beszéltél anyukával? – kérdi az asszony mintegy mellékesen.
– Igen – sóhajt a férfi, új zsákot tesz az üres tárolóba.
– Nagyon csalódott volt?
– Szerintem igen, bár próbálta titkolni. Magányosnak érzi magát…
Az asszony lassan bólint, lelassul kezében a zöldséghámozás monoton mozdulatsora. Aztán egyszer csak felnéz a férjére.
– Mennyi szabadságod is van még?
– Majdnem egy teljes hét. Miért? – néz rá kérdőn a férfi.
Az asszony ismét dolgozni kezd, elmélyülten szemléli munkája eredményét.
– Vegyél ki belőle két napot karácsony előtt…
– Úgy érted… utazzunk haza mégis? – néz rá csodálkozva a férje.
– Ha meg tudod oldani…
A beszélgetés a levegőben marad, végleges döntés később születhet.
***
A mama bosszankodik. Ejnye, hát úgy készül az ünnepekre mégis, mintha hazajönne a család. Pedig hát megmondta a fia világosan, nincs idő, sok a munka. De hát nem tehet róla, amióta csak az eszét tudja, így telt ez az időszak. Várakozással, izgalommal. Ebből már nem lehet őt kinevelni, úgy hozzászokott, hogy a takarítás első mozdulatával megérkezett a gyomrába a „repdeső pillangó” érzés, a sütés-főzés előkészületeivel meg a mosolyfakasztó nosztalgia.
Szépen, apránként kezdte, idős már ő ahhoz, hogy mindent egy hét alatt intézzen. Ahogy beköszöntött az advent, és az ebédlőasztalra tette az új illatos fenyőágakkal díszített koszorút, rögtön megjelent a gyermekkori neveltetés hatása, hogy a Kisjézust illik szépen kitakarított, illatos otthonban várni. Ennek megfelelően rendezgetett minden áldott napon, s most már ott tart, hogy a vasárnap este a harmadik gyertya lángját fújta el lefekvés előtt. Egy hét, és itt a karácsony.
Nem vitte túlzásba konyhai ténykedését, de azért lesz mit az asztalra tenni, ha mégis erre téved valaki. Bár ugyan ki tévedne? Talán a szomszédasszony. Ha mégis egyedül marad, az ételek egy részét beteszi majd a fagyasztóba, jó lesz az később, a sütemények miatt pedig felhívja a helyi idősotthont, előfordult már, hogy kijött két fiatalabb alkalmazott, és kedves hálálkodás közepette vitték magukkal a dobozokba csomagolt süteményt és kekszet, amiket készített. Most is azok vannak még hátra a karácsonyi menüből, és persze a sült meg a köret elkészítése. Van még néhány nap vasárnapig.
***
– Befagyott a szélvédő! Letakarítom, aztán pakolhatunk és indulhatunk! – kiált be a férfi a félig nyitva hagyott bejárati ajtón.
– Jól van, jól van, csak ne hűtsd ki a lakást! – szól rá a felesége, de rögtön el is hallgat, amikor hirtelen eszébe jut, hogy tulajdonképpen már mind fel vannak öltözve az utazáshoz, a lakásnak pedig bőven lesz ideje visszamelegedni, mialatt távol lesznek.
Hát sikerült a szabadság. Tegnapelőtt derült ki, hogy szabad az út, férje megkaphatja azt a két napot. A gyerekeket is ki lehetett venni a suliból, és ő is végzett a túlórákkal. Sokáig töprengtek rajta, nem is beszéltek róla egymással, nekiinduljanak-e a hosszú útnak vagy inkább szánják azt a pár napot egy családi síelésre. Gyakran megjelent lelki szemei előtt a havas lejtő, amelyet a vendégház kedélyes nappalijából szemlélhetne egy csésze forralt bor társaságában. Nem kellene főznie, azt ennék, amit az étterem kínálatából kapnak. Akkor kelnének és feküdnének, amikor akarnak, és bebarangolnák az egész környéket.
Aztán egy másik kép is felvillant a szemei előtt, egy vidéki kis családi ház, aprócska kerttel. A ház gazdája bent ül az étkezőben, az asztalon egyetlen teríték, rajta gyöngyöző húsleves csigatésztával, és ő lassan kanalaz, miközben a tévéből szól a karácsonyi mise.
Fájó, lelkiismeretet kínzó érzés suhan a meny szívébe, és el sem ereszti többé. Egyetlen embernek sem lenne szabad egyedül lennie ilyenkor. Egy másik kép kezd fokozatosan életre kelni a gondolataiban. Vágy kelti, szeretet és együttérzés. Egyre több szín, egyre több jelenet bontakozik ki előtte, mind boldog és elégedett. És már tudja, hogy melyik kép az, amelyiket ő is szeretné, melyik az, amire majd hosszú évek múltával is szívesen emlékszik vissza. Nincs más hátra, valóra kel váltani, indulás.
**
Majdnem öt óra hossza. Ennyi volt az út. Igazán nem is olyan sok, ahogy vesszük. Szinte hangtalan az érkezés a kocsibejáróba, de az állandónak tűnő téli szürkületben élesek a villanások, amik a fényszóróból jönnek. Azt meg kell látni.
Nyílik is a kis családi ház bejárati ajtaja, szemöldökráncolva érkezik az idős asszony, hunyorog, próbálja kitalálni, ki lehet a váratlan vendég. Még a köténye is rajta, épp most készült el a bejgli, illatos már az egész ház. Csak áll megkövülten, szóljon, ne szóljon, kik lehetnek ezek. Várakozik a kilincsbe kapaszkodva, amikor a vezetőülésből kiszáll a fia.
– Szia, anyu… – félszeg mosoly érkezik a kipufogógáz párát lehelő kocsi másik oldaláról, miközben a többi ajtó is kinyílik, és kiszáll az egész család.
A mama a szája elé kapja a kezét, mind a kettőt odaszorítja, hogy fel ne sikítson a boldogságtól, úgy is marad még sokáig. Nem hisz a szemének. A fiatalok közben kipakolnak, őt is behúzzák a tiszta otthon melegébe, mesélnek, lármáznak, itt egy ruhadarab a földön, ott egy ajándék a heverőn. A mama csak néz, próbálja felvenni a fonalat, úgy tenni, mintha már felocsúdott volna a meglepetésből, de a lelke egy része ott maradt, abban a pillanatban, amikor köszöntötte a fia.
Ebédhez terítenek, mindenki asztalhoz ül. A mama remegő szájjal hozza a gyufás skatulyát, csak ennyi árulkodik egyelőre a felindultságáról. A család mosolyogva figyeli, ahogy kimondhatatlan öröme újabb jeleként remegő kézzel gyújtogatja meg az adventi koszorú gyertyáit. Három kanóc is befeketült már, égtek az eddigi vasárnapokon. Egy áll még sudáran, büszkén, érintetlenül. Mire ahhoz ér, leég kezében a gyufa. Felszisszen, újabb szálért nyúl.
– Majd én, anyu – áll fel egyszerre fia, és kiveszi kezéből a skatulyát. Nem szól a mama egy szót sem, csak némán leül. Sercegve lobban a láng, és az utolsó gyertya is meggyúl, úgy ragyog a négy fényecske, olyan földöntúli szépségben, mint még egyetlen éven sem.
– Fotózok egyet! – pattan fel a nagyobbik unoka, s már nyúl is a mobilért. Összebújik a család a fényképhez, középütt a mamával, megörökítve a pillanatot.
A mama végre mosolyog, könnyes a szeme. Arra gondol, hogy nem kell őneki semmi okos szerkentyű, hogy emlékezzen erre a napra, a legszebb ajándékra, amit kaphatott. A családját, a gyerekeit. Aranyvasárnap? Tényleg az. Az a legaranyabb.
