Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Adélnek
Az Isten leszállt a virágra. Emberi ésszel felfoghatatlan idő telt el azóta, hogy utoljára a földre jött. Persze, Ő ezt nem tudta, nem érzékelte, hiszen az idő nem létezik, Ő ilyesmit sohasem teremtett, az időt az emberek találták ki, pusztán azért, mert féltek azoktól a dolgoktól amiket nem irányíthattak, nem rendszerezhettek. Kitalálták tehát az időt, ezáltal megbéklyózták saját létezésüket, álmaikat, vágyaikat, de mindezt boldogan, önként tették, a látszólagos biztonság-érzése miatt. Ő ebbe nem szólt bele. Amióta az a dolog történt, az a nagy önállósosdi, elengedte gyermekei kezét. „O.K. No problem, ha nektek ez kell, boldoguljatok egyedül .” Persze az ember, ahogy rájött, hogy a tudás mekkora felelősséggel jár, rögtön kitalálta a vallást, ezt a se veled, se nélküled dolgot, hogy azért önálló vagyok, de légy itt, és segíts -féle valamit. Nem baj, ezen már régen túltette magát. Néha persze figyelte fentről az embereket, hol elszörnyedve azok kegyetlenkedésén, hol megkönnyezve azok szívjóságát. Büszke volt magára az emberek miatt. Szerette őket, mint bármelyik szülő, aki veszekszik a makacs, önfejű gyermekével, de titkon büszkeséggel van tele, annak karakánságán, talpraesettségén, bátorságán.
Most emiatt a virág miatt szállt le, olyan szépre sikerült. Amikor ezt a teremtés dolgot kitalálta, elképzelt fantasztikusabbnál, fantasztikusabb lényeket, amiket később meg is teremtett. Hatalmas hüllőket, óriás fákat, és mindenféle eszement kreálmányt, válogatás nélkül. Sokat el kellett pusztítania később, amikor rájött, hogy nem minden helyénvaló, ami csak kipattan abból a mindenható agyából. Ekkor jött rá arra is, hogy hagyni kell a dolgokat, hagy döntse el az általa alkotott világ, mi marad meg benne, mi nem. Utoljára akkor szólt bele a természet rendjébe, amikor az embert megteremtette. Meg kell, hogy értsük: végtelenül magányos volt. Megteremtette az embert játszani, de melléfogott. Annak nem volt elég az a szerep amire szánva lett, ő többet akart. Önállóságot! Hát megkapta, tessék.
Nagyon sokáig haragudott az emberre emiatt. Később magára, aztán mindenre. Amikor jól kiduzzogta magát, letekintett a földre, és újra atyai szemmel nézte a gyermekeit. Látta küzdelmüket a világgal, látta a halált, a gyászt, de ugyanakkor elviselhetetlenül féltékeny volt, amikor a boldogságukat látta! Ő is vágyott társra, talán ezért teremtette az embert társas lénnyé, mert a vágyait alkotta meg bennük. Akkor jött rá, hogy mi hiányzik neki: Egy társ, egy vele egyenrangú! Megalkotta a fiát, akit ember szült neki. A fia nem csak társa, barátja lett, hanem az emberek képviselője is. Ő, mivel félig ember volt, jobban megértette azokat a vágyakat, félelmeket, amik ezeket a kis lényeket bántották. Ő lett a kapocs ember, és Isten között. Nem is foglalkozott többet a földdel, az a fia gondja lett. Ő boldog volt, hisz többé már nem volt magányos.
Nem is hiányzott neki semmi, ezért nagyon nem is voltak tervei, oly régóta már nem is alkotott semmit.
Hanem egyszer, egészen véletlenül letekintett a földre, és észrevett egy hétköznapi csodát, egy virágba borult bokrot! A kis növény teljes bujaságával maga volt az élet, mindaz, ami hiányzott az Isteni lénynek. Egyszerűen nem tudott ellenállni, le kellett menni a földre, hogy közelebbről is megszemlélje ezt a csodálatos dolgot.
A levél amire leszállt, szinte meg se rebbent a súlya alatt. A nap csodásan melegítette törékeny szárnyait, a szellő békésen hűsítette testét, egyszerűen minden klappolt, csodásan érezte magát.
Ahogy ott üldögélt a növény levelén, egy templomra lett figyelmes a közelben. Na igen! Ezt nem értette sosem: Miért építettek ezek templomot? Jó, tudta, hogy neki, meg miatta, de hát az egész föld az ő temploma! Ezek az emberek bezárkóznak súlyos kövek mögé, elbújnak a világ csodáitól! Itt kellene térdelniük ez előtt a virág előtt! Be kellene szívniuk ezt a csodás illatot, gyönyörködni a virágok változatos, elképesztő szépségében. Itt vagyok, ez vagyok én, a virág, a fű, a föld! Ha velem akarnak lenni, miért bújnak el előlem?
Hiába, csak egy Isten volt, nem érthette az embert.
A templomban véget ért a mise, a hívők sokasága elkezdett kiözönleni a templom súlyos ajtaján. Öregek, fiatalok, gyerekek, özvegyek, házaspárok, mind ünneplőbe öltözve jöttek köszönteni az urat. A templomból kilépve sorra kapcsolták be a mobiljukat, a kimaradt nagyon fontos hívásaikat kellett megnézni. Az asszonyok elkapták barátnőiket, és gyors információcsere közben rebegték el egymásnak aktuális pletykáikat. Kezeiken csemetéik csüngtek, akik halálra unták magukat a mise alatt.
– Hahó, itt vagyok!- kiáltott feléjük az Isten, de azok nem hallottak egyebet, mint a szellőt, a levelek susogását, a madarak csivitelését. Illetve ezt sem hallották igazán. A fülük felfogta ezeket a zajokat, de agyukig már nem jutottak el a csodának eme halk kiáltásai. Fejükben üzleti ügyek, családi problémák, ármányok és csalárdságok jártak. Ide nem fért be az Isten. Pedig ő mindent megtett, hogy felhívja magára a figyelmet! Gyönyörű szárnyaival integetett, elküldte a nap elől a felhőket, megkérte a madarakat, hogy a legszebb dalukkal csalogassák hozzá az embereket. Hogy jöjjenek, és lássák meg ebben a virágban azt, amiért érdemes élni. Senki sem figyelt rá.
Pontosabban a kis Adél látta meg egyedül. Négyéves szemének csak most kezdett megnyílni a világ. Abban a korban volt, amikor a csodák még teljesen hétköznapi dolgok voltak. Ő látta az angyalokat, a virágokat, a madarakat, és meglátta az Istent. Ha bárki más odanéz, ahová ő, igazából egy pillangót látott volna egy útszéli gazon, de ennek az ártatlan kislánynak nem voltak előítéletei, elméjét nem béklyózta meg a tudás, az a fals dolog, ami azt mondja, hogy csodák márpedig nincsenek. Egyik kezével édesanyja tenyerét szorongatta, aki a tisztelendő atyával váltott pár szót. Apja a kocsi távirányítójával bajlódott, így egyikük sem vette észre a kis mutatóujjat, ami egyenesen az Istenre mutatott. Az anyja egy pillanatra elengedte a kis kezecskét, mert a mondandóját egy gesztikulációval szerette volna nyomatékosítani. Ezt a pillanatnyi szabadságot használta ki a kislány, hogy közelebb jusson az Istenhez.
Ő persze rögtön észrevette a gyermeket. Hát felismert!-gondolta, és végtelen szeretet öntötte el a lelkét. -Hát van remény! -Látta ahogy a kislány apró lábacskáin kacsázva elindul felé. Először csak totyogott, de aztán, ahogy megérezte azt a mindent elárasztó végetlen szeretetet amit ez a pillangó sugárzott felé, szaladni kezdett.
Az Isten megérezte a gonoszt! Rossz ez a név, mert rögtön jelző is egyben. Nem volt az más, csak az ellentettje mindannak, amit az Isten képviselt. Szükség volt rá, mert a világ, csak úgy tudott stabil maradni, ha egyensúlyban volt. Kellett a fenn, a lenn, a tűz, a víz, az Isten, a Sátán is hozzá.
A gonosz egy kamion képében jött a földre. A sofőrje már régen nem volt ura a járműnek. Tulajdonképpen semminek nem volt ura, mert az ital átvette azt a helyet a szívében, amit egy asszonynak, gyermeknek, vagy a hitnek kellett volna elfoglalni. Markolta eszelősen a kormányt, de a szesztől a szemhéjai nehezekké váltak, és hosszú másodpercekre lecsukódtak.
A kis Adél nem érzékelte a veszélyt. Ő szaladt-szaladt az Isten felé.
Az Isten megrémült! Ez a kis lény az egyetlen aki felismerte! Nem veszhet oda! Azonnal cselekedett: elrugaszkodott a virágról, és egyenesen a kislány felé repült, pilleszárnyait meghazudtoló gyorsasággal. Abban a pillanatban kapta el Adélt, amikor a kamion szörnyű csattanással péppé zúzta a testét. De sikerült! A karjaiban tartotta a kislányt.
• Szia, te ki vagy?- kérdezte a gyermek.
• A barátod vagyok!
• Nagyon szép pillangó vagy- jelentette ki a kislány, de az Isten nem figyelt. Ő már magasan járt a kislánnyal a kezében, és örült, hogy sikerült megmenteni ezt az ártatlan lelket. Odalenn többen próbálták visszafogni a fájdalomtól félőrült anyát, aki a kamionhoz akart rohanni. Sikoltása a legborzalmasabb hang volt, amit a Teremtő mérhetetlen hosszú élete során hallott. Ahogy szállt fölfelé a mennybe, megeredtek a könnyei, és nem értette miért sír együtt azzal a földi asszonnyal, hiszen nem történt semmi baj. Adél, már otthon van!
Hiába, csak egy Isten volt, nem érthette az embert.
