A gyökerek

A gyökerek

Valamikor az 1880 as években élt egy babona a Kárpátok bércei között, ahol a köd uralta a tájat. Ott nem felszállt a köd hanem birtokolta völgyeket, mint egy szürke, éhező vadállat.Ezen a vidéken a csendet még a madarak sem merték megtörni. Meséli egy pásztor a tűz mellett És ez nem az a béke csendje amit a természet nyújtana, hanem a várakozásé. Egy lehetőségre váró csend.Ott, ahol a vén fenyők ágai egymásba fonódva élő falat alkotnak, ott lakik ő, akinek nevét csak suttogva merik kimondani a falusiak. Ő, Muma Padurii.

Muma Padurii nem akárki volt.Nem egy egyszerű szellem aki előbújik a fák mögül és rémísztgeti az arra járókat és nem is az erdő boszorkánya. Ő az erdőnek dühe és fájdalma egy ocsmány testbe zárva. Az alakja amorf képlékeny leírhatatlan torz kreatúra, mint a fák törzsén megcsillanó árnyék, néha hatalmas, görnyedt vénség, akinek bőre érdes és szürke, mint a bükkfa kérge, haja pedig sötét zuzmóként omlik a vállára. Szemei két borostyánsárga parázsként izzanak a sötétben, és képesek belelátni az emberi bűnök legmélyére.

Azon az éjjelen a szél szokatlanul metsző és hideg volt. Radu, a fiatal fakitermelő, nem hitt a vénasszonyok meséiben. Számára az erdő fái a megélhetést jelentette, a gyors pénzhez jutást.Nem hallotta meg a fák figyelmeztetését, az sem tűnt fel neki hogy a vadállatok eltűntek az erdőből. Amikor fejszéje lesujtott az ősi, szentként tisztelt öreg tölgy törzsére, a hegy gyomrából mély, gyökérszaggató morgás hallatszott.

És ekkor megpillantotta őt.

Muma Padurii nem a lábain közlekedett, inkább mintha úszott volna a fák között. Amerre elhaladt, a fák gyökerei megmozdultak a föld alatt, a vékonyabb törzsek pedig kettéhasadtak, utat engedve az úrnőnek. Amikor Radu felé fordult, a lény nem szólalt meg, de a férfi agyában ezer ág reccsenése visszhangozta a kérdést, Ki merte megzavarni a gyermekeim álmát? A levegő hirtelen megfagyott, a körülöttük álló hatalmas fenyők pedig dőlni kezdtek, mintha egy láthatatlan óriás söpörte volna el őket az útból.

Radu keze megállt a levegőben. A fejsze foka olyan jegesnek látszódott, mintha nem is acélból, hanem a hegyi patak megfagyott vizéből kovácsolták volna. A fenyőfák, azok a hatalmas, néma óriások, most mintha közelebb léptek volna egymáshoz, hogy elzárják a visszautat a völgybe, ahol a falusiak élnek.

Ez csak egy fa… suttogta elhaló hangon a férfi, a természetellenes süket csendben.

Muma Padurii, ekkor előlépett az árnyékból. Nem volt lába, vagy ha volt is, elrejtette a földig érő, bomló levelekből és sötét mohából szőtt palástja. Arca olyan volt, mint egy ezeréves aszalt gyümölcs.Mély ráncaiban bogarak fészkeltek rakták petéiket.Sötét, nedves föld szaga áradt az egész lényből és amikor kinyújtotta a hosszú, karomszerű ujjait, a levegő megnehezült a korhadás, rothadás szagától.

Talán csak nem az erdő kincseiért jöttél, mit ígért neked a kereskedő? A hangja nem a szájából jött, hanem mélyről a föld alól, mintha a fák gyökerei egymáson súrlódtak volna.

Szóval a véremet akarod eladni, mely tudván, hogy gyógyító erejű de azt nem kaphatja meg mindenki.Radu hátrálni próbált, de a csizmája beleragadt a hirtelen megpuhult, mocsaras földbe. Egy közeli bükkfa hatalmas ága, mint egy óriási ostor, suhant el a feje mellett, derékba törve egy fiatal csemetét. Az erdőanya nem bántotta őt, még nem. Csak megmutatta, ki az úr. A fák egymás után dőltek ki, hatalmas robajjal verve fel a völgy csendjét, de egyik sem a férfira esett, csak körbezárták őt, egy élő, faágakból és recsegő törzsekből álló börtönbe.

Menekülj, ha tudsz, embergyerek – sziszegte az anyó, és a szemei hirtelen vörösen izzottak fel, mint a távoli Drakula-kastély ablakai az alkonyatban. – De tudd: amit egyszer az erdő elvesz, azt többé nem adja vissza.

A szél hirtelen forgószéllé változott és lecsapott a tisztásra. A rothadó levelek elvakították Radut, aki vakon rohanni kezdett a sötétbe.A sötétségben Radu nem tudta, merre fut. A szél minden irányból egyszerre fújt, a fák koronái összezárultak fölötte, és a hold, amely az imént még halványan derengett, eltűnt, mintha sosem létezett volna. A férfin úrrá lett a pánik, hirtelen nem tudta, hogy most álmodik vagy ez lenne a valóság?Lába alatt ágak roppantak, recsegtek majd valami puha süppedősbe lépett, frissen felázott földbe, amely minden lépésnél cuppogva tartotta vissza. A férfi zihált, tüdeje égett, de nem mert megállni. A háta mögött nem hallott lépteket, nem hallott üldözőt, mégis biztos volt benne, hogy nincs egyedül.

Az erdő figyelte.A fák törzsén sárgás fényű szemek villantak meg – nem állatoké volt hanem a rajtuk megtelepedett, odanőtt gombáké és a korhadó kéregrepedéseké, mégis úgy bámulták őt, mintha tudnák hogy Raduba ott él a félelem. Minden egyes lépésével mélyebbre hatolt a rengetegbe, ahol már nem nőtt aljnövényzet sem, csak fekete, nyirkos föld és girbegurba gyökerek kígyóztak, mintha csak megdermedt kígyók lennének.

Ekkor Radu, meghallotta a nevetést.Ez a nevetés most hasonlított az emberi kacajra, de mégis volt benne valami földöntúli kárörvendés. A hang az erdő minden irányából jött . Szinte beleszédült a hangzavarba, forgott vele az erdő. Radu futni próbált, de a lábai nem vitték előre, mintha csak egy helyben toporgott volna, nem haladt egy lépést sem előre.

Futni tanulsz szólalt meg a hang?- minden lépésed én adtam neked, de most visszaveszem -Radu ekkor elesett.A fejsze kiesett a kezéből, és tompa puffanással eltűnt a lehullott levelek között. Amikor fel akart tápászkodni, valami hideg simult a bokájára. Ujjnyi vastag gyökerek fonták körbe mindkét bokáját. Olyan gyorsan tekeredtek a lábára, mintha élő, éhes férgek lettek volna .

Nem akartam én semmi rosszat csak egy fát hebegte Radu, miközben a halálfélelem vett rajta erőt.

A föld megremegett alatta, és lassan, nagyon lassan, a talaj felpúposodott, és hullámzott akár a vihar által felkorbácsolt tenger . A levelek és a humusz szétnyíltak, és abból a rothadó mélyből újra kiemelkedett Ő.

Muma Padurii most közelebb volt, mint valaha. A szemei már nem borostyánként izzottak, hanem mély, vörös fényben égtek, mintha az erdő minden kivágott törzsének vére bennük gyűlt volna össze.

Egy fa – ismételte a lény. – Így kezdődik mindig. Egy fa, egy vágás. Aztán egy nap már nem marad, aki emlékezzen arra, hogy itt valaha erdő állt.

Hosszú karmai megérintették Radu mellkasát. Nem szúrták át, csak rányomódtak a bőrére, és a férfi úgy érezte, mintha a szíve gyökereket eresztene, mélyen a földbe.– Örökre itt maradsz – suttogta az erdő Anyja. – Vagy visszatérhetsz az emberek közé, de akkor magaddal viszed az emlékemet. És minden éjjel hallani fogod, ahogy a fák nőnek a koponyádban.

A gyökerek lazulni kezdtek és elengedték a férfit. Radu köhögve, remegve kúszva hátrált, majd nehezen feltápászkodott. A sötétségből lassan fèlhomály lett és a fák között megjelent egy keskeny ösvény, amely a völgy felé vezetett, a falu felé.Radut elengedte az erdő, de amikor hajnalban a faluba ért, a férfi haja deres volt, mintha egyetlen éjszaka alatt megöregedett volna. És a mellkasán, ott, ahol a karom érintette, a bőre alatt vékony, sötét erek kezdtek elágazni, mint egy frissen kihajtott facsemete gyökerei.

Aznap Radu nem szólt senkihez semmit megviselte az elmúlt éjszaka.És mit is mondott volna, fogva tartotta az erdő őre?

Éjjel, amikor elcsendesedett a falu, Radu felriadt álmából, mert esküdni mert volna rá, hogy a padló alól halk roppanás, recsegés hallatszik, mintha valami odalent nőni kezdene.
Radu levegő után kapkodva ült fel az ágyában. A sötét szobában csak a saját szapora szívverését hallotta, de ahogy visszatartotta a lélegzetét, a nesz megismétlődött.

Roppanás, majd egy halk, száraz kaparászás, mintha valami éles dolog belülről feszítené a gerendákat.

A férfi a mellkasához kapott. A vékony, sötét erek, amik reggel még csak halvány rajzolatnak tűntek, most kidagadtak és lüktettek. Már nem vér folyt az ereiben. Radu érezte, ahogy a bőre alatt sűrű, hideg nedv kering, olyan mintha sűrű zöld olaj lenne.

Kiment a kúthoz, hogy hideg vízzel locsolja le magát, de a falusiak, akik korán keltek az állatokhoz, félbehagyták a mozdulatot. Nem a deres haját nézték már, hanem azt, hogy Radu lábnyomában, a porban, apró, sötétzöld mohafoltok serkentek ki azonnal, ahogy a talpa a földet érte.

– Radu, fiam, mi történt veled odafent? – kérdezte az öreg pásztor, aki a történetet mesélte a tűznél. A szeme összeszűkült, és a keresztet vetett.
Radu meg akart szólalni, de a szájából nem jöttek ki a szavak, csak egy száraz, fojtott reccsenés hagyta el az ajkait, mintha egy korhadt ág tört volna ketté. A pánik újra elöntötte. El akart rohanni a faluból, vissza a biztonságba, de a biztonság már nem létezett. Minden egyes lépésnél érezte, ahogy a csontjai nehezebbé válnak, a bőre pedig kérgesedni kezd.

Aznap este a falu szélén álló háza körül megállt az élet. A szomszédok nem mertek a közelébe menni. Éjfélkor pedig a falusiak arra ébredtek, hogy a szél nem süvít, hanem suttog. Egyetlen nevet visszhangoztak a sziklák: Muma Padurii.

Radu háza belülről kezdett átalakulni. A falak furcsán átalakultak mintha kérgesedtek volna. A padlón vastag gyökerek jelentek meg.Radu ujjaiból hajtások nőttek ki amik a padlóba fúródtak, lebéklyózva őt a anyaföldhöz. A szemei, amik valaha kéken csillogtak, most borostyánsárgán izzottak a sötétben, pontosan úgy, mint az Erdőanyáé.

Mire a nap felkelt, a ház helyén nem maradt más, csak egy különös, torz bükkfa, amelynek törzse egy fájdalomtól eltorzult emberi alakot formázott. A fejsze, amit Radu elhagyott az erdőben, ott hevert a fa tövében, de senki nem merte megérinteni.
A pásztorok azóta elkerülik azt a helyet. Mert mondják, ha valaki túl közel megy a Radu-fához, hallhatja, ahogy a törzs belsejében egy szív dobog, de az a szív már nem emberé. Az már az erdőé, ami visszavette azt, ami jár neki.

Muma Padurii pedig elégedetten figyelt a ködből: a gyermeke hazatért, és őrizte a csendet, amit többé senki nem mert megtörni.

Ha tetszik ez a novella, ne felejtsd el csillaggal értékelni, vagy hozzászólásban elmondani a véleményed!